Volt egykor egy Európa Hite című műsor, melynek egyik adását, ami az 1997-es grazi ökumenikus találkozóról számolt be, közösen készítettük. Szakértő-műsorvezetőként úgy vezetted fel az összeállítást, hogy filmünk a keresztény egységtörekvés és kiengesztelődés jegyében készült. Több mint húsz év múltán, hol járunk a megkezdett úton?
Az egység és a kiengesztelődés volt a kulcsszó. Mindkettő nagyon fontos, de talán a kiengesztelődést említeném előbb, mert a különböző egyházaknak valóban van miért megkövetniük egymást. Ha bocsánatot tudunk kérni, akkor kiengesztelődünk, az egység pedig a kiengesztelődés útján jön létre.
Grazban megtapasztalhattuk azt is, hogy milyen sokszínű az egyház. Ezt a „kiengesztelődött sokféleséget” reprezentálták az általunk készített interjúk is: az anglikán egyházat vezető canterburyi érsektől kezdve a Taizé-i közösség vezetőjéig, Roger Schütz-ig, a különböző protestáns egyházak képviselőiig, vagy az ortodox főpapokig. Emlékszem, hogy alkalmunk volt megszólaltatni Chiara Lubichot, a Fokoláre Mozgalom alapítóját, vezetőjét is.
Nem kell egy kaptafára gondolkodnunk. Azt szoktuk mondani, hogy van a kereszténységnek egy péteri ága, a katolicizmus, van egy jánosi ága, ez inkább az ortodoxia, és van egy páli ága, ez pedig a protestantizmus. Mindegyik fontos! Ahogyan a Cselekedetek Könyvében mindegyik apostolnak megvan a maga szerepe, ugyanúgy az egyházban is megvan a létjogosultsága a péteri, a jánosi, vagy a páli irányzatnak, és az egyik a másikat gazdagíthatja.
Nekem néha az az érzésem, mintha megtorpant volna ez az ökumenikus kiengesztelődés, egységtörekvés.
Talán érzékelhető egy kis kifáradás az ökumenében, ami azzal is összefügghet, hogy egyfajta vallási turizmussá, valamiféle kedves, barátkozós eseménnyé vált, ami egy idő után veszít a kezdeti lendületéből. Én azt szorgalmazom, hogy legyen mögötte érdemi teológiai párbeszéd, ki kell dolgozni a dialógus módját. Tudjunk egymásnak valódi kérdéseket feltenni, arról, hogy mi az egyház, ki a pap, mi az eucharisztia, s akkor máris a dolgok sűrűjében vagyunk. Az önmagában egyáltalán nem elítélendő, ha egy vegyes házasságban például a katolikus és a protestáns fél szeretne közösen áldozni vagy úrvacsorában részesülni, de még nem elfogadott gyakorlat. Ferenc pápának volt ezzel kapcsolatban egy megnyilatkozása, amikor néhány éve Rómában egy evangélikus templomban járt és megkérdezték, hogy lehetséges-e a közös áldozás egy vegyes házasságban. Ő úgy vélte, ha a felek kölcsönös lelkiismeretvizsgálat után így érzik, Isten biztosan nem mond nemet. De ez inkább pasztorális szempont, ami mögött még nincs meg a tanításnak az egyensúlya. Ha kicsit meg is fáradt az ökumenikus párbeszéd, én azt mondom, csak egy időleges megtorpanásról van szó azért, hogy új erőre kaphasson.
Az előttünk álló kihívások közepette nagy szükség lenne a különböző felekezetek, egyházak összefogására: a teológiai párbeszéd mellett a társadalmi szolgálat terén való közös fellépésre, együttműködésre.
Ez számomra is nagyon fontos kérdés, több katolikus püspökkel vagyok nagyon jó kapcsolatban: Beer Miklóssal, Székely Jánossal, Varga Lászlóval. Éppen azokkal, akik a társadalmi kérdéseknek nagy figyelmet szentelnek. Közösen tudtunk fellépni pl. a menekültek, a szegények, a romák ügyében. De ugyanígy nagyon jó a kapcsolatunk Kocsis Fülöp görögkatolikus metropolitával és Orosz Atanáz püspökökkel, gyakran dolgozunk együtt a szegények és a romák képviseletében.
Ezen a téren nagyon előremutatóak a nemzetközi egyházi szervezetek: a Lutheránus Világszövetség vagy az Egyházak Világtanácsa kezdeményezései és állásfoglalásai. Érdemes odafigyelni rájuk és széles körben megismertetni.
Most a koronavírus járvány idején például felhívták a figyelmet, hogy nem helyes a járványért a kisebbségeket vagy az idegeneket felelőssé tenni. Mintha egy előre megfontolt ármány részeként egy etnikai kisebbség hozta volna be a pandémiát Európába. Vagy haragudni a cigányokra, mert nem tartják be a higiéniai előírásokat. Addig hiába szajkózzuk, hogy mossanak gyakran kezet, amíg nincs folyóvíz sem, nincsenek meg a tisztálkodás feltételei. Először a körülményeket kell megteremteni, a társadalmi kérdéseket rendezni, s azután lehet az elvárásokat megfogalmazni.
Tomas Halik, egy cseh vallásfilozófus idézte mostanában Ferenc pápa beszédét, amit megválasztása idején mondott: „Jézus az ajtó előtt áll és kopogtat…” Mi ezt általában úgy szoktuk értelmezni: Jézus kívülről kopogtat, és mi rekesztjük ki Őt. Ez sokszor előfordul, de a pápa fordít rajta egyet: Jézus az egyház ajtaján belülről kopogtat, mert ki akar menni a hívek közé. Mert nem a tömjénfüstös templomokban érzi jól magát. A világban, a társadalom peremén élőket akarja megszólítani.
Felmerül a kérdés, hogy vajon jót vagy rosszat tesz-e az egyházak egyfajta elköteleződése az állam, a politika felé? Gondolok az egyházi vagyon, az épületek visszaadására, a nagyobb mérvű támogatásokra…
Ez így leegyszerűsítés lenne, mert összefüggésében kell látnunk a dolgokat. Azt, hogy mennyire jogfosztott állapotban volt az egyház, hogy mennyi mindent elvettek. Amit pedig a kárpótlás keretében visszakaptak, csak egy részét teszi ki az elkobzott vagyonnak. Sokszor még gondot is okoz, mert romos épületeket kell renoválniuk és fenntartaniuk. Az államnak el kell ismernie, hogy az egyházak közszolgálatot is végeznek: a diakóniában szociális téren, vagy akár az oktatásban fontos terheket vesznek át. Ebben az értelemben nem ingyen adott támogatás, amit kapnak.
A hitélet pedig kihat a társadalom egészére. Szociológiai kutatások is kimutatták, hogy a keresztény emberek közül kevesebben élnek vissza a társadalmi lehetőségekkel, kevesebb pl. a táppénzcsaló stb. Ha a hívő emberek valóban hívő emberek, az akár még gazdasági előnyöket is jelent az ország számára Ha jól emlékszem, Kopp Mária végzett ezzel kapcsolatban felméréseket.
A problémát én abban látom, hogy nincs meghatározott kritérium-rendszer, aminek alapján az állam az egyházi támogatásokat adja. Ha olyan patrónusi rendszer alakul ki, hogy az állam ad valamit, de cserébe elvárja az egyházak kritika nélküli lojalitását, az veszélyes. Minden társadalomnak szüksége van arra, hogy az egyházak, de akár a civil szervezetek, az emberek is megfogalmazzák a véleményüket közügyekben.
Én a kritikus szolidaritás kifejezést szoktam használni. Ha egy kormány olyan kérdéseket képvisel, amik pl. az egyházak tanításával összhangban vannak: mondjuk a családpolitikában, az üldözött keresztények között, vagy a határon túli magyarok kérdésében, szolidáris lehet az egyház, de ez nem azt jelenti, hogy kritika nélkül. Ha visszatetszést keltő dolgokat látunk, amik nem férnek bele sem a jóízlés, sem az erkölcsi – pláne nem a keresztény – értékrendbe, akkor azokat szóvá kell tenni.
Az viszont nagy baj, hogyha kritikával élnek az egyházi emberek, akkor rögtön a lojalitás hiányáról beszélünk, s egyfajta ellenségképet alkotunk. A kritikus lojalitás jegyében megszólaló ugyanis nem ellenség akar lenni.
Milyen lehetőségei vannak ma a párbeszédnek kicsiben és nagyban, személyes és közügyekben?
Sajnos az emberek többnyire elbeszélnek egymás mellett. Minimális a társadalmi párbeszéd. A politika beszűrődött a családokba, a közösségekbe. Mielőtt az ember megszólalna, sokszor már beskatulyázzák. Egymásnak ugranak az emberek, és nem a vélemények, hanem a pozíciók számítanak, hogy ki melyik oldalon áll. Ez pedig végzetes hiba.
Úgy vélem, pont az egyház lehetne az a hely, ahol többféle kultúrájú, többféle etnikumhoz tartozó, többféle politikai nézetet valló emberek együtt lehetnek.
És példát adhatnak arra, hogyan lehet egymással kulturáltan beszélgetni.
Ezzel kapcsolatban eszembe jut a beszélgetésünk elején idézett film egyik mondata, amit a nyitó istentiszteleten egy evangélikus lelkész fogalmazott meg: „Európa terhes, két gyermeke: a félelem és a reménység küzd méhében egymással”.
Én most egy másik hasonlattal élnék, amit Európával kapcsolatban gyakran megfogalmazok. Az Apostolok Cselekedeteiben van egy rész, amikor Pál apostolnak álmában megjelenik egy makedón férfi és azt mondja, hogy „jöjj, siess segítségünkre”. Pál apostol, aki addig Kis-Ázsiában működött, elmegy Filippibe, s az európai kontinenst kezdi téríteni. Ez tulajdonképpen egy segélykiáltás volt a pogány Európa részéről, hogy szüksége van az evangéliumra. Hiába van mögöttünk 2000 évnyi kereszténység, Európában ismét egy újpogány állapot uralkodik. Sokszor csak névleges kereszténységről beszélhetünk, mert kiüresedett a tartalom. Mindez nem azon múlik, hogy milyen erős az egyházak gazdasági jelenléte Nyugat- vagy Észak-Európában, vagy mennyire erős az egyes kormányok egyháztámogató szándéka Kelet-Közép-Európában, hanem azon, hogy tényleg hitelesek-e a keresztények.
Másrészről neofita túlbuzgalom fűt sokakat, és a kereszténységre ideológiaként hivatkoznak. Ha politikai termékké válik a kereszténység, akkor nagy a baj. Szükség van Európa újra-evangelizálására, s nekünk is a Pál-apostoli látomást kell követnünk. A filmhez visszatérve: ahol nő a félelem, ott megfogyatkozik a reménység. De ahol nő a reménység, ott csökken a félelem. Ezt elmondhatjuk a mássággal kapcsolatban is. Ha félek a más vallású, más kultúrájú embertől, akkor a reménységem is odavan. Ha nagyobb reménységgel vagyok iránta, mert osztozom Krisztus reménységében, akkor a félelmem is csökken.
Mostanában sok minden félelemmel tölti el az embereket.
Sajnos vannak olyan erők, amik ezt a félelmet még gerjesztik is. Félünk most a vírustól, persze ez okkal való elővigyázatosság. Azt is vállalnunk kell, hogy távolságot tartunk egymástól, hogy maszkot hordunk, hogy lemondunk a személyes találkozásokról. Az már nehezebb, hogy az egyházi élet vagy a társadalmi kapcsolattartás átköltözik a virtuális térbe. De még borzasztóbb, ha olyan dolgoktól félünk, amiket mi magunk hoztunk létre és meg is tudnánk szüntetni azokat. Ilyen például az előítélet, vagy az, hogy a másik embert ellenségnek tekintjük. Ezek olyan tényezők, amelyektől meg lehetne szabadulni, mégsem tesszük.
Ezzel kapcsolatban eszünkbe juthat az a több évszázados szellemi és társadalmi „párviadal”, ami a magyar történelmet és kultúrát is végigkísérte: a népi-nemzeti és az urbánus-kozmopolita gondolkodás közötti küzdelem. Ez ma is megosztja a közösségeket, a családokat, az egész társadalmat…
Én nagy veszélynek érzem, ha összekeverjük a vallást és a nációt, a nemzetet. Mind a kettőnek megvan a szerepe: a náció a patriotizmus, a nemzettudat összefüggésében fontos szerepet játszik, ahogyan az egyházak is, mint közösségépítő és a hitet ápoló közösségek. A problémát én abban látom, ha a vallás nacionalizálódik. Ha például azt mondjuk, hogy Romániában vagy Ukrajnában akkor román vagy ukrán valaki, ha ortodox, vagy Lengyelországban, hogy akkor igazi lengyel valaki, ha katolikus. De Magyarországon is van ilyen tendencia.
Nagyon nem szerencsés véleményem szerint a vallás nacionalizálása, de ugyanígy problémás a nemzet szakralizálása is: ha azt gondolja egy nemzet önmagáról, hogy szent nemzet, választott nép.
A teljes interjú az alábbi linken érhető el: https://ujvarosonline.hu/tarsadalom/fabiny-tamas-evangelikus-puspok-az-egyhaz-lehetne-az-a-hely-ahol-peldat-adunk-a-kozossegrol
Fotó: A püspöki hivatal archívumából