www.cathobel.be 2020.07.10
„Két értelmi fogyatékos (Down szindrómás) fiatal édesanyja vagyok. Számukra lehetetlen maszkot viselni. Az egyik esetében a kicsorgó nyál minden ötödik percben teljesen átitatja az anyagot, a másik pszichológiai okok miatt nem képes tolerálni: képtelen megérteni és elfogadni a szabályt. Testvérem szintén a 21-es triszómia betege, súlyosan fogyatékos. Nem viseli el a maszkot, s azonnal letépi magáról, mihelyst megpróbáljuk neki feltenni.
Gyakorló keresztények vagyunk, rendszeresen járunk a vasárnapi misékre. A templom, ahova menni szoktunk, nyitott karokkal fogadta mindannyiukat, sőt fiunk segédkezett is. Ő mellesleg teljesen irányt vesztett lett azóta, hogy a rendelkezések miatt nem szolgálhat a misén. Én magam, annak ellenére, hogy nyitva vannak templomaink, nem merek testvéremmel együtt istentiszteletre menni, mivel látom a félelmet a résztvevők szemében. Most, a kötelező maszkviselés következtében „persona non grata” lettünk. Természetesen senki sem hiszi el, amikor azt mondom, hogy súlyosan fogyatékos testvérem a maga módján kéri, hogy menjünk misére, s boldog ott! Senki sem hiszi el, hogy sétáink során szeret minden nyitott templomba belépni. Kedvesen azt mondták nekünk, hogy maradjunk otthon, mert ez az ő szempontjukból bölcsebb.
Mi, a fogyatékos személyek családjai, a korlátozások alatt kétszeresen éltük át a bezártságot. S oly kevéssé hallgattak meg bennünket. A média rendkívül ritkán szólt családjaink és intézményeink helyzetéről. Számos tanúságtétel került fel a www.inclusion.be oldalára a „Rólunk szól, beszéljünk róla!” rovatba, de egyetlen cikk sem született a sajtóban.
Ennek ellenére a gondozók, a specializált intézmények szakemberei szintén hősök, akiket esténként 20 órakor meg kellett volna tapsolni.
Ismét nagy szomorúsággal állapítom meg, a társadalom elfelejtettjei vagyunk.”
Fordította: Hantos-Varga Márta
Fotó: Pixabay