Ferenc pápa: Mi történne, ha többet imádkoznánk és kevesebbet méltatlankodnánk?  1. rész

Június 29-én délelőtt, Szent Péter és Pál apostol ünnepén a Szentatya ünnepi szentmisét mutatott be, melynek keretében a metropolita érsekeknek szánt palliumokat is megáldotta. Beszédét két kulcsszó, az egység és a prófécia köré építette.

„E város két apostolának ünnepén két kulcsszót szeretnék megosztani veletek: egység és prófécia.

Egység. Két nagyon eltérő személyt ünneplünk együtt: Péter halász volt, aki napjait az evezők és hálók között töltötte; Pál művelt farizeus volt, aki zsinagógákban tanított. Amikor misszióba mentek, Péter a zsidókhoz, Pál a pogányokhoz fordult. És amikor útjuk keresztezte egymást, hevesen vitatkoztak, ahogyan Pál nem szégyell beszámolni róla egyik levelében (vö. Gal 2,11sk.). Tehát rendkívül különböztek egymástól, mégis testvérnek érezték magukat, mint egy összetartó családban, ahol gyakori a vita, mégis mindig szeretik egymást. Az őket összekötő családiasság azonban nem természetes hajlamból, hanem az Úrból forrásozott.

20200707 Ferenc

Ő nem azt parancsolta, hogy kedveljük, hanem hogy szeressük egymást. Ő az, aki egyesít bennünket, anélkül, hogy egyformává tenne.

A mai olvasmány ennek az egységnek a forrásához vezet bennünket. Azt beszéli el, hogy az éppen megszületett Egyház kritikus szakaszon megy keresztül: Heródes tombolt, erőszakos üldözés zajlott, Jakab apostolt megölték. Most pedig Pétert is letartóztatják. A közösség szemlátomást elveszítette vezetőjét, mindenki a saját életét félti. Mindazonáltal ebben a tragikus időszakban senki sem menekül el, senki sem akarja menteni a saját bőrét, senki sem hagyja el a többieket, hanem mindnyájan együtt imádkoznak. Az imából bátorságot merítenek, az imából minden fenyegetésnél erősebb egység születik. A szöveg azt mondja, hogy „míg Pétert fogva tartották a börtönben, az Egyház szüntelen imádkozott érte Istenhez” (ApCsel 12,5). Az egység olyan alapérték, amelyet az ima tud aktiválni, mert az ima lehetővé teszi a Szentléleknek, hogy beavatkozzon, hogy megnyisson a reményre, hogy csökkentse a távolságokat, hogy együtt tartson bennünket a nehézségek között.

Egy másik dolgot is észrevehetünk: a szorongatottság drámai helyzetében senki sem panaszkodik a rossz, az üldöztetések, Heródes miatt. Senki sem gyalázza Heródest – mi viszont annyira hozzá vagyunk szokva, hogy gyalázzuk a vezetőket. Hiábavaló, és unalmas is, hogy a keresztények időt pazarolnak arra, hogy panaszkodjanak a világra, a társadalomra, a bajokra. A siránkozások semmit sem változtatnak meg. Ne felejtsétek, hogy a siránkozások a második zárt ajtó a Szentlélek előtt, amint azt pünkösd napján mondtam: az első a narcizmus, a második a csüggedés, a harmadik a pesszimizmus. A narcizmus a tükörhöz visz, hogy folyamatosan nézd önmagad; a csüggedés a siránkozáshoz; a pesszimizmus a sötétséghez, a búskomorsághoz. Ez a három magatartás bezárja az ajtót a Szentlélek előtt. Azok a keresztények nem hibáztattak másokat, hanem imádkoztak. Abban a közösségben senki sem mondta: „Ha Péter óvatosabb lett volna, akkor nem lennénk ebben a helyzetben.” Senki sem. Emberi szempontból lett volna ok bírálni Pétert, de senki sem bírálta. Nem megszólták, hanem imádkoztak érte. Nem a háta mögött beszéltek róla, hanem Istenhez beszéltek.

Ferenc2

Ma feltehetjük magunknak a kérdést: „Őrizzük-e egységünket az imádság segítségével, az Egyház egységét? Imádkozunk-e egymásért?” Mi történne, ha többet imádkoznánk és kevesebbet méltatlankodnánk, és egy kicsit visszafognánk a nyelvünket? Az, ami Péterrel történt a börtönben: mint akkor, sok elválasztó ajtó megnyílna, sok megbénító lánc lehullana. És csodálkoznánk, mint az a lány, aki, megpillantva Pétert az ajtóban, nem bírt ajtót nyitni, hanem befutott, és ámulattal, örömtől repesve mesélte, hogy látta Pétert (vö. ApCsel 12,10–17). Kérjük a kegyelmet, hogy tudjunk egymásért imádkozni! Szent Pál arra buzdította a keresztényeket, hogy mindenkiért imádkozzanak, de mindenekelőtt azokért, akik kormányoznak (vö. 1Tim 2,1–3). „De ez a kormányfő…”, és sokféle jelzővel illetik; nem sorolom fel őket, mert nem ez a megfelelő hely és idő, hogy számba vegyük milyen jelzőket lehet hallani az országok vezetőiről. Hadd ítélje meg őket Isten, mi pedig imádkozzunk a kormányon lévőkért! Imádkozzunk: szükségük van az imára! Ezzel a feladattal az Úr bízott meg bennünket! Vajon végezzük-e? Vagy csak beszélünk, gyalázkodunk, és ennyi? Isten azt várja, hogy amikor imádkozunk, azokról is megemlékezzünk, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi, akik becsapták orrunk előtt az ajtót, akiknek nehezen tudunk megbocsátani. Csak az imádság oldja le a láncokat, mint Péternél; csak az ima egyengeti az egység felé vezető utat.

Ma megáldjuk a palliumokat, amelyeket a bíborosok testülete dékánjának és az elmúlt évben kinevezett metropolita érsekeknek adunk át. A pallium a juhok és a pásztor közötti egységre emlékeztet. A pásztor Jézushoz hasonlóan vállára veszi a báránykákat, hogy azok sose szakadjanak el tőle. Aztán ma – egy szép hagyományt követve – különleges módon csatlakozunk a konstantinápolyi ökumenikus patriarkátushoz. Péter és András testvérek voltak, és mi, amikor csak lehetséges, testvéri látogatást teszünk egymásnál az ünnepeken: nem annyira udvariasságból, hanem azért, hogy együtt haladjunk az Úr által elénk tűzött cél, a teljes egység felé. Ma ők nem tudtak eljönni, a koronavírus okozta utazási problémák miatt, de amikor lementem [a lépcsőn], hogy lerójam kegyeletemet Péter földi maradványai előtt, szívemben magam mellett éreztem szeretett testvéremet, Bartholomaioszt. Itt vannak velünk.”

(Folytatjuk.)

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

 
Read 254 times
Minden jog fenntartva. © 2019 Kaposvári Egyházmegye

Keresés