Az Egyház: tábori kórház

Milyen kihívások elé állítja a mostani helyzet a kereszténységet, az Egyházat (vagyis az egyik legfontosabb „globális játékost”) – és a teológiát?

Az Egyház most csak az lehet, aminek Ferenc pápa szeretné látni: „tábori kórház”. A tábori kórház képével a pápa azt akarja mondani, hogy

az Egyház nem különülhet el többé előkelően és kényelmesen a világtól, hanem át kell lépnie határait, és segítségére kell sietnie azoknak, akik testi, pszichés, szociális és lelki sebeket szenvedtek.

Ily módon azért is vezekelhet, hogy képviselői még a közelmúltban is sokak megsebződését elnézték, még a legvédtelenebbekét is. De próbáljuk továbbgondolni a képet, s próbáljuk még mélyebben kapcsolatba hozni az élettel.

Ha az Egyház valóban „tábori kórház”, mindenképpen egészségügyi, szociális és karitatív szolgáltatásokat kell nyújtania, ahogyan történetének kezdetétől fogva nyújtott is. Jó kórház módjára azonban további feladatokat is el kell látnia: diagnózist kell felállítania (fel kell ismernie az „idők jeleit”), megelőzésre kell törekednie (védekezésre kell felkészítenie azokat a társadalmakat, amelyeket megfertőzött a félelem, a gyűlölet és a nacionalizmus kártékony vírusa), s hozzá kell járulnia a felépüléshez (a megbocsátás révén fel kell oldania a múltban szerzett traumákat).

Az üres templomok: felkiáltójelek

Tavaly húsvét előtt lángba borult a párizsi Notre Dame székesegyház. Idén nagyböjtben számos földrészen százezerszám maradnak üresek a templomok (zsinagógákkal és mecsetekkel együtt), nem folyik bennük liturgia. Papi és teológusi minőségemben elgondolkodom az üres és bezárt templomokon. Úgy vélem, az üres templomokkal jelet ad nekünk Isten, s felszólítást is intéz hozzánk. […]

Katasztrófák idején én nem olyan Istent keresek, aki dühös rendező gyanánt húzódik meg világunk színpada mögött. Istent ilyenkor olyan erőforrásnak látom, aki azokban fejti ki hatását, akik a nehéz helyzetben szolidáris és önfeláldozó szeretetről tesznek tanúbizonyságot – azokban is, akik nem vallási megfontolásból tesznek jót másokkal. Isten ugyanis alázatos és tapintatos szeretet.

Ugyanakkor nem tudok szabadulni attól a kérdéstől, hogy az üres és bezárt templomok ideje nem mutat-e előre figyelmeztető jel gyanánt a viszonylag közeli jövőre: könnyen lehet, hogy a világ nagy részén néhány év múlva pontosan ez a látvány fogad majd minket. Nem figyelmeztettek-e már kellőképpen az olyan országokban zajló folyamatok, ahol fokozatosan kiürültek és bezártak a templomok, a kolostorok és a papi szemináriumok? Miért követtük el azt a hibát, hogy ezekért a folyamatokért csak külső tényezőket tettünk felelőssé („a szekularizáció szökőárját”), és nem vettük tudomásul, hogy véget ér a kereszténység történetének egy konkrét fejezete, s ezért elkerülhetetlen, hogy felkészüljünk a következőre?

Lehet, hogy az üres templomok ideje szimbolikus erővel arra figyelmeztet, milyen jövő vár az Egyházra és az egyházakra, ha nem tesznek erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a kereszténység egészen más formáját mutassák fel a világ számára. Túlságosan nagymértékben foglalkoztatott minket az, hogy meg kell térnie a „világnak” (mindig csak a többieknek), és a saját „megtérésünknek” már nem szenteltünk figyelmet – mert nemcsak az a fontos, hogy „jobbak” legyünk, hanem az is, hogy megkövesedett kereszténységünket hátrahagyva egyre inkább valódi keresztények próbáljunk lenni. […]

Fordította: Görföl Tibor

Teljes szöveg:

https://www.magyarkurir.hu/nezopont/toma-halik-keresztenyseg-betegseg-idejen-i-resz

https://www.magyarkurir.hu/nezopont/toma-halik-keresztenyseg-betegseg-idejen-ii-resz

Fotó: La Croix