La Croix 2020.02.24.
1) Az Osservatore Romano havonta megjelenő mellékletének (Donne Chiesa Mondo) 2019. januári száma tett említést először egy tabutémáról, a szerzetesnőket ért szexuális visszaélésekről. 2) Egy héttel később Ferenc pápa az Egyesült Arab Emirátusokból hazafelé tartva Nicole Winfield újságírónő (AP) kérdésére válaszolva megerősítette, hogy a Vatikán tud a problémáról, s hozzátette, hogy XVI. Benedek pápa hatékony lépéseket tett e téren. 3) 2019. március 5-én az ARTE csatorna másfél órás dokumentumfilmet vetített. Arcukat és nevüket vállaló tanúságtevők név szerint megemlítették Thomas Philippe (1905–1993) domonkos atyát, Jean Vanier lelkivezetőjét, a Bárka lelkészét (aki haláláig Trosly-Breuil mellett lakott), továbbá testvérét, a Franciaországban közismert Communauté Saint Jean alapítóját, a szintén domonkos Marie-Dominique Philippe (1912–2006) atyát. Hatalmi és spirituális tekintélyüket kihasználva mindketten egyfajta „misztika” köntösében bújva kényszerítettek rendszeres szexuális kapcsolatra megszentelt életű nőket. 4) A film vetítése után a Franciaországi Szerzetesek és Szerzetesnők Konferenciájának elnöksége nyilatkozatot adott ki, amelyben a következőt írták: „A film dermesztő. Amit lefest, nehezen elviselhető. A cinkosság, hazugság, árulás, tagadás, perverzió, következmény nélküli bűncselekmény [ténye] tarthatatlan. Mindaz, amit láttunk és hallottunk lesújtó.” A szöveg hitelesítőleg visszautalt a Ferenc pápa által használt „szexuális rabszolgaság”kifejezésre, amely jelzi a történtek súlyát. https://www.viereligieuse.fr/Communique-de-presse-5-mars-2019 5) Az utóbbi pár évben több új alapítású közösség esett át mély megrázkódtatáson alapítója, vagy hírneves tagja hasonló, sorozatban elkövetett cselekményei miatt. A Communauté Saint Jean 2019 őszi káptalanján a közösség újraalapítása mellett döntött. 6) Jean Vanier huszonévesen ismerte meg Thomas Philippe atyát, akiben teljesen megbízott.
Jean Leboucher írása:
Egy évvel ezelőtt, miután fény derült Thomas Philippe atya tetteire, s az ARTE csatornán feltűnt ama nevezetes dokumentumfilm a szerzetesnők ellen elkövetett visszaélésekről, már félhangosan beszélni kezdtünk róla. Kételkedtünk benne. Nem mertük elhinni. Az, amit most megtudtunk Jean Vanier cselekedeteiről, valódi megrázkódtatás mindazok számára, akik közel kerülhettek hozzá, vagy csodálták, de azok számára is, akik az ő nyomdokain járva köteleződtek el.
Küzdelme a szellemi fogyatékossággal élők méltóságának elismeréséért a katolikus világ spirituális vezetőjévé tette, ugyanakkor számtalan nem hívő szemében szintén megkérdőjelezhetetlen személyiség volt. Ki ne tért volna be Trosly-Breuil-be – ahogy magam is, hogy vele találkozzak – anélkül, hogy ne hagyott volna benne mély nyomot az ottani látogatás?
S most, tisztelve a Bárka vezetőinek bátorságát, akik magukra vették az igazságfeltárás fájdalmas munkáját, hogyan ne tolulna fel kérdés mindannak kapcsán, amiről a tények – immár Jean Vanier személyén túlmutatóan – szólnak?
Gondoljunk vissza arra, hogy spirituális üzenetének egyik legfőbb témájává a törékenységet tette. Kétségtelen, hogy pozitív módon hívta fel a figyelmet a fogyatékkal bíró személyek helyzetére, de Vanier kitágította mondanivalóját minden emberi lényre, s arra hívott, hogy ismerjük fel/be saját gyengeségeinket. Lám, egy nyílt repedést [béance d’une faille] fedeztünk most fel életében, amely első reakcióként felháborodást vált ki, de amely azután valódi kérdésfeltevésre kell, hogy ösztönözzön.
Vajon létezik jó és rossz törékenység? E szó használatával nem kockáztatjuk-e azt, hogy rejtegetjük a ’rossz’ valóságát? Mikortól válik a törékenység mesterkedéssé, rossz szándékká, perverzióvá? Nyilvánvaló, hogy amennyiben nem fogadjuk el sem saját szakadásainkat, sem a velük való munkát, halálos spirálba kerülünk: mintha mindig erősnek kellene lennünk, olyan valakinek, aki teljesen hatalmában tartja a dolgokat.
Egy másik kérdéskör, amelyet más, nemrég megkérdőjelezett közösségalapítóknál is vizsgálhatunk, az ilyesféle tettek igazolására szolgáló spirituális beszédmód alkalmazása: Jézus és Mária kapcsolatának felidézése, hogy testi érintgetés kerekedjen belőle, Szent Józsefhez folyamodás, hogy a lelki atyaságot megtévesztő [dévoyé] módon gyakorolja valaki, Krisztus és János apostol között lévő szeretet emlegetése, hogy nagyon konkrét testi viszonyt álcázzon …
Az érintett személyek eltévelyedésétől elvonatkoztatva felmerül a kérdés: Hogyan jutottunk ide? Vajon nem ezt az ál-spirituális nyelvezetet, a kétértelmű kifejezéseket, a felhasznált képeket és kategóriákat kell-e nyíltan megkérdőjeleznünk?
A használt diskurzus nyilvánvalóvá teszi, hogy képtelenek vagyunk az embert a maga tudatalatti erőivel, késztetéseivel, vágyaival kezelni. Mintha elégséges lenne angyalnak mutatkozni ahhoz, hogy elrejthessük a bennünk rejlő animalitást.
Az a mód, ahogyan a törékenységet előtérbe helyezzük, hogy jobban elfedjük saját szakadékainkat, vagy a spirituális nyelvezet említett manipulációja, hogy saját késztetéseinknek szabad folyást engedjünk, vajon nem hagyományozódik-e tovább a titok kultúrája miatt, amely folytatólagosan jellemzi katolikus egyházunkat?
Vajon nem hagyományozódik-e tovább amiatt, hogy képtelenek vagyunk szembenézni a konfliktusokkal és a visszaélésekkel? „S legfőképp ne okozzon semmi hullámverést!” „Legyen nyugodt, ez el fog rendeződni.” „Ó, ez nem is annyira súlyos!” Jól ismerjük ezeket a két ajtó között, illetőleg a sekrestye mélyén elsuttogott mondatokat.
De amennyire szükséges a gyónás szentségében, valamint egyes hivatások vonatkozásában a titoktartás, olyannyira igazolhatatlan és elítélendő más esetben.
Fordította: Hantos-Varga Márta