Dr. Csizmadiáné Dr. Dóczi Zsuzsanna: Hitek és tévhitek az egyházi házasságjogról

Az „Egyház” szó kapcsán valószínűleg a legtöbb embernek a templom jut eszébe. Legyen az lakóhelye szerényebb vagy gazdagabb Isten-háza, égbe meredő tornyával, vagy valamelyik világhírű katedrális tele turisztikai látványossággal. Ismét másoknak nem egy épületet, hanem személyek körét jelenti az Egyház szó; papokat, szerzeteseket, apácákat, esetleg Róma Püspökét, a Szentatyát. És minden bizonnyal olyanok is vannak, akik számára az Egyház szó egyet jelent a műkincsekkel, az imádsággal, vagy a liturgiával. Aligha akad azonban olyan ember, aki az Egyház szó hallatán a jogra asszociálna.

Pedig az Egyháznak is van joga! Kell, hogy legyen. Két okból is. Részint azért, mert az Egyház a megkeresztelt emberek közössége. Azáltal válunk az Egyház tagjává, hogy megkeresztelkedünk, vagy megkeresztelnek minket, hogy kiszolgáltatják számunkra a keresztség szentségét, amely eltörölhetetlen jegyet hagy a lelken. Ezért minden megkeresztelt ember tagja az Egyháznak, akár mikor élt is, akkor is, ha már az élők sorából eltávozott. A keresztség szentségével ugyanis nemcsak az Egyház tagjai leszünk, hanem örökre azok is maradunk. Így tehát az Egyháznak tagjai maradunk a halálunk után is, miként azok is tagjai az Egyháznak, akik évszázadokkal ezelőtt éltek. Az Egyház „láthatatlan részéhez” tartoznak a megdicsőült lelkek, a szentek. Minden „Hiszekegy” imában hitet teszünk amellett, hogy valljuk a velük való közösséget. Míg a megdicsőült Egyház a „láthatatlan tagokból” áll, addig a szenvedő Egyházat a földön élő gyermekei alkotják. Márpedig ahol emberek közösségbe szervezetten élnek, ott egyúttal szükség van valamilyen rendre, szabályra. Ez pedig a jog lényege, sajátja. Már csak egy olyan mikroközösségben is, mint például az albérlet, az albérlőtársaknak ott is meg kell állapodniuk arról, hogy kinek mi a feladata a közös lakás és annak tisztasága fenntartásában. Egy lakóközösség is a házirend szabályai alapján működik. Ahol emberek egymásra utaltságban vagy egymás mellett élnek, ott elkerülhetetlen a szabályok lefektetése. Ennek hiányában kaotikus állapotok uralkodnának. A harmonikus együttélés érdekében elkerülhetetlen az életviszonyok szabályzása. Vagyis pont az, ami a jog feladata. Ez alól az Egyház sem kivétel.

Az Egyház azonban nemcsak a megkeresztelt emberek közössége, hanem egyúttal egy 2000 éves intézményrendszer is. Mint minden intézmény, így az Egyház is szervezeti struktúrák befogadására alkalmas, számára szervezeti struktúrák adhatók és adandók. Éppen azért, hogy működni tudjon. Az intézményrendszer működésének alapját pedig a jog biztosítja, a jog adja, a jog szabályozza, azáltal, hogy előír vagy tilalmaz bizonyos magatartásformákat. Ez a megfontolás minden intézményre nézve érvényes és igaz, ideértve az Egyházat is.

Nem nagyon szokott szó esni arról az igazságról, hogy az Egyháznak is van joga, amin belül a házassági szabályok az egyik legrészletesebben kimunkált, legaprólékosabb joganyag. Ennek hátterében az a tény húzódik meg, hogy a kánonjog valódi „világjog.” Mint fentebb láttuk, azáltal válik valaki az Egyház tagjává, ha kiszolgáltatják neki a keresztség szentségét. Ettől kezdve pedig nemcsak az Egyház tagja lesz, hanem vonatkoznak rá az egyházi törvények; az egyházi törvénykönyv személyi hatálya alá kerül. Mindenki, aki megkeresztelkedik, bárhol éljen is. Tekintettel arra, hogy az egyházjog is az életviszonyokat hivatott szabályozni, amelyek országonként, kontinensenként, kultúrákként nagy eltéréseket mutatnak, ezért aprólékosan és részletesen kidolgozottnak, minden eshetőségre applikálhatónak kell lennie a kánonjogi szabályzásnak, ha arra tart igényt a törvényhozó, hogy a világon mindenütt alkalmazzák azt. Gondoljuk csak meg, mekkora feladat „közös házirendet” adni a New York-i felhőkarcolóban és az afrikai kunyhóban lakók számára?! Ha az a kívánalom, hogy az egyházjog a világ minden pontján, az eltérő életviszonyok között is alkalmazható legyen, akkor annak a joganyagnak részletesnek és rugalmasnak is kell lennie.

Tévedés azt hinni, hogy a hit kizárólag az egyházi szóhasználat része lenne. Valamennyien azt tapasztalhatjuk, hogy a hit átjárja a hétköznapi életet és a profán világnak is alapszava; hit, és az azzal szorosan összefonódó bizalom nélkül nem lehet létezni, élhetetlen lenne az élet. A hit a létezés alapfeltételei közé tartozik. Pár példa a számtalan közül azonnal meggyőzhet bárkit arról az igazságról, hogy a hit a mindennapi élet része, a profán világhoz legalább annyira hozzátartozó kifejezés, mint az egyházi terminológiához. Hinnem kell, hogy az általam megvásárolt élelmiszer vagy más egyéb termék azokat az összetevőket, alkatrészeket tartalmazza, amit a csomagoló anyagon feltüntettek. Hiszen nincs nálam egy „zseblaboratórium”, hogy kielemezzem vagy átvilágítsam a becsomagolt terméket, és meggyőződjek arról, hogy minden felsorolt és csak a felsorolt összetevők benne vannak-e a termékben, vagy hogy a doboz tartalmazza-e az összes kelléket és kiegészítőt…. De ugyanígy hinnem kell azt is, hogy a megvásárolt menetjegyem birtokában a busz, vagy a vonat oda visz, ahová a jegyem szól. Magától értetődően abban is hinnem kell, hogy a gázóra leolvasó a munkáját végzi, amikor becsönget hozzám, és nem akar kirabolni, vagy az értékeimtől megfosztani. Ugyanígy hinnem kell abban is, hogy az anyakönyvvezető vagy az oltár előtt az eskető lelkész kérdésére kimondott „Igen”-t a partnerem ugyanúgy komolyan gondolja és akarja, mint én. Hinnem kell, hogy a szándéka őszinte, a nyilatkozata komoly, megfontolt, hogy ő ugyanúgy elkötelezetten döntött mellettem, mint én őmellette; hogy együtt akarjuk leélni az életünket, hogy „holtomiglan-holtodiglan” felvállaljuk egymást jóban-rosszban, az egyéniségünket és a személyiségünket kiteljesítő életközösségben. Ha ebben nem hiszek, nem vállalom a házasság magasztos és olykor nehéz útját. Ha ebben nem hiszek, nincs házasság.

Bár ritka alkalom, de előfordulhat, ha véletlenül, valami hibából adódóan, vagy emberi mulasztásból a csomagolóanyagon feltüntetett lista nem teljes, és nemcsak azok az anyagok vannak az általam megvásárolt termékben, amit feltüntettek. Vagy ha nem sorolnak fel valami összetevőt, amire esetleg allergiás vagyok. Mi történik akkor, ha a busz, vagy a vonat mégsem oda visz, ahova a menetjegyemet megváltottam, ahová utazni szándékoztam? És mi történik akkor, hogyha a munkáját végző köztisztviselő, egy szolgáltatást végző cég szakembere, akit a lakásomba gyanútlanul beengedek, mégiscsak erőszakos, agresszív, és a míg leolvassa a gázóra állását, meglop, kifoszt? Ilyen esetben, nyilvánvalóan megteszem a szükséges jogi lépéseket. A hibás árút visszaviszem a vásárlás helyszínére, a boltban élek a reklamációs vagy a garanciális jogaimmal, panaszt teszek, jegyzőkönyvet vetetek fel, megreklamálom a terméket, ha a cég hibásan teljesített, az interneten megrendelt árut visszaküldöm, az ellenértéket visszakövetelem, kártalanítást, jóvátételt kérek, kárpótlásra jelentem be az igényem, vagy valamilyen módon kompenzálásra tartok igényt, az agresszív és inkorrekt tisztviselőt pedig, aki a munkavégzése során meglopott, feljelentem. De mi van akkor, hogyha egy ilyen incidens az egyházi házasságkötésem során történik? Akkor mit teszek, hova fordulok jogorvoslatért, ha idővel kiderül, hogy csak én gondoltam komolyan a megkötött frigyet? Mit kell, lehet tennem akkor, ha idővel kiderül, hogy a házastársam és köztem komoly aszimmetria van; nem akarta-gondolta olyan őszintén, tiszta szívből a házasságunkat, mint én?! Tudjuk, a polgári házasságok nagyszámban felbomlanak. Vajon ugyanez a tendencia jelen van az egyházban is? Mit lehet tennem, ha az egykori, zátonyra futott házasságomat anno templomi friggyel is megpecsételtem? Kénytelen leszek egyedül leélni az életem hátra lévő részét házastárs vagy partner nélkül? Avagy, ha újra házasságot kötök, kénytelen vagyok elszenvedni azt a diszkriminatív megkülönböztetést, hogy nem járulhatok a szentségekhez? Egyfajta megbélyegezettként kell élnem az egyházi közösség peremén? Milyen mozgásterem marad az egyházi közösségen belül újraházasodottként? Honnan tudhatom, hogy érvényes vagy érvénytelen volt-e a sikertelen házasságom? Mi a teendőm ilyenkor? Ebben a cikkben ezt a sokak által érintett kérdést szeretném körül járni. Bár ilyen jellegű összehasonlító statisztikai adatok nem állnak rendelkezésre, a polgári válások nagy száma miatt valószínűsíthető, hogy az egyházi házasságok közül is számos kapcsolat végződik kudarccal. Mit lehet ilyen esetekben tenni?

A közvélemény úgy tudja, hogy templomban csak egyszer lehet házasságot kötni. Ez a kijelentés legalább annyira igaz, mint amennyire nem, mégpedig azért, mert általános. Mint minden általánosítás, tipizál. Kiragadja a kijelentés „halmazából” a rendszerest, a szokásost, a főszabályt, és azt közli, anélkül, hogy tekintettel lenne a kivételekre - arra a „bizonyos lábjegyzetre,” ami mindent felülír. Ismerjük a menetrendek „csapdáit,” amelyekbe az avatatlan utazóközönség rendre be is sétál és becsapja saját magát. A menetrend „főszövegben” azt közli, hogy a vonat minden nap közlekedik. Lábjegyzetben viszont azt jelölik, hogy ez alól kivétel a hét első munkanapját megelőző nap, a szabad- és pihenőnap, az oktatási időszak hétköznapjai, a december 25. és 26. stb. Végül is a „minden nap közlekedő vasúti szerelvényről” könnyen kiderülhet, hogy alig valamikor közlekedik…. Ha nem is ennyire szokatlan és váratlan a helyzet az egyházi házasságok terén, bizony szép számmal akadnak okok és indokok, ami miatt mégis csak lehetséges egynél többször is a templomi esküvő.

Mielőtt ennek okait taglalnám, legelőször is egy kérdést szükséges tisztázni: milyen egyházi esküvőről lesz szó itt? Hiszen egészen más szabályok vonatkoznak a római katolikus szertartás szerint megkötött házasságokra, mint a protestáns templomokban tartott frigyekre. Ennek a problémának a hátterében az áll, hogy a két említett vallási felekezet esetében gyökeresen eltér a házasság természetéről és jellegéről vallott felfogás. Míg a katolikus egyház tanítása szerint a házasság a hét szentség egyike, addig a protestáns egyházak nem tekintik „sákramentumnak” a házasságot. A római katolikus Egyház a protestantizmusra adott válaszként, a hitújítók által feszegetett kérdésekre adott válaszként definiálta önmagát, és határozta meg nemcsak az Egyház fogalmát, hanem a Tridenti Zsinaton a szentségek fogalmát, illetve a számukat is. A szentségek – a legrövidebb definíció szerint – „látható jelek, melyek láthatatlan kegyelmet közvetítenek.” Tekintettel arra, hogy az Egyház szentségnek tekinti a házasságot, ezért különlegesen védelmezi is, mint az Egyház titkát, mint élettevékenységének lényegét. A Zsinat tanítása megfellebbezhetetlen, köti a keresztényeket, térben és időben bárhol éljenek is.

Tekintettel arra, hogy a római katolikus Egyház álláspontja szerint a házasság szentség, ezért sokkal bonyolultabb, körültekintőbb, részletekbe menőbb szabályok vonatkoznak rá, mint a protestáns egyházak esetében. Ezért tanulmányomban a római katolikus házasságjog szabályaival kívánok foglalkozni. Szeretném körül járni a római katolikus Egyház felfogása szerint a házasság lényegét, s az itt fellelhető hitek és tévhitek mentén szeretném bemutatni a hatályos egyházjogi szabályozást.

A házasságjogot az Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici – továbbiakban CIC) IV. könyv, I. rész, VII. cím alatt szabályozza, az 1055-től az 1165. kánonig terjedő szakaszban. Máig vitatott, és a tudományos diskurzus aligha lesz valaha eldönthető, hogy a házasságjogot bevezető 1055. kánon 1-2. §-a a házasság „definícióját” vagy „leírását” adja.  Mindenesetre tanulságos ide idézni a kánon szövegét, mert ez minden további fejtegetés kiinduló pontja.

CICF 1055. kán. 1.§. „A házassági szövetséget, amelyben a férfi és a nő az egész élet olyan közösségét hozza létre egymással, amely természeténél fogva a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul, Krisztus Urunk a megkereszteltek között a szentség rangjára emelte.”

  1. §. „Ezért a megkeresztelek között nem állhat fenn érvényesen házassági szerződés anélkül, hogy ugyanakkor ne lenne szentség is.”

Ha figyelmesen olvassuk a jogszabály szövegét, akkor feltűnik egy érdekes jelenség. Míg a fent idézett kánon 1.§-a „házassági szövetség” kifejezést használja, addig a 2.§-a „házassági szerződésről” tesz említést. A kettős terminológia alkalmazása nem véletlen, sőt, nagyon is tudatos a jogalkotó részéről. A megfogalmazás ugyanis arra utal, hogy a házasság egy un. „Janus arcú intézmény.” Egyrészt van egy teológiai, másrészt van egy jogi aspektusa is. Mivel a házasság intézménye kettős természetű, ezért mindkét tudományág felől megközelíthetőnek, leírhatónak kell lennie. A teológia nem tud mit kezdeni a „szerződéssel,” mert ez a terminus technicus nem a sajátja. Teológiai szempontból a házasságot a „szövetség” kifejezéssel lehet leírni, hiszen két ember a házasságban egymással szövetségre lép, csakúgy, mint az Isten és ember kapcsolatát is a szövetség jelöli. (Lásd Ó- és Újszövetség.) Isten szövetséget kötött az emberrel, és ezt a Biblia számos pontján hangsúlyozza. Isten az „égre tett szivárvánnyal” jelezte az emberrel kötött szövetségét Noénak a vízözön után, és esküt tett arra, hogy többé nem pusztítja el a földet özönvízzel. De szövetséget kötött Isten Ábrahámmal is, megígérve neki, hogy megsokasítja utódait, és hogy neki adja az Ígéret földjét. Újabb szövetséget kötött Isten Mózessel a Sinai hegyen, átnyújtva neki a Tízparancsolat két kőtábláját. Végezetül pedig Fia, Jézus Krisztus által kötött szövetséget Isten az emberrel, azzal, hogy Fia emberré lett, magára vette az emberi természetet, és kereszthalála által megváltást szerzett a bűneikből. Szent Pál apostol ehhez a szövetséghez még azt is hozzáteszi, hogy az Egyház és Jézus Krisztus közt épp olyan ez az új szövetség, épp olyan erős ez az új típusú kapcsolat, mint a menyasszony és a vőlegény közt. A jegyesi kapcsolatot Szent Pál, Krisztus és az Egyház viszonyára vonatkoztatja.

Míg tehát a házasság szövetségi jellege a teológia fogalomkörébe tartozik, addig a szerződés a jogi aspektust jelöli. Fontos megjegyezni azonban azt is, hogy a két terminológia szorosan egymásra is utal, és nincs köztük semmiféle ellentmondás. Egyszerűen csak arról van szó, hogy egy olyan kettős realitású intézmény lényegét kell megragadni, aminek teológiai és jogi aspektusai is vannak, melyek sem szembe nem állíthatók egymással, sem ki nem játszhatóak egymás ellen. A két terminológia közti kapcsolat ott húzódik meg, hogy akivel az ember szövetséget köt, („paktumot”), azzal egyúttal „le is szerződik.” Nincs tehát ellenmondás aközött, hogy a CIC egy kánonon belül nevezi a házasságot szövetségnek és szerződésnek is, hiszen mind a jogtudomány, mind a teológia tudománya felől meg kell tudni ragadni a házasság intézményét. A szövetség a teológiai, míg a szerződés a jogilag megfelelő műszó, amit az adott tudományágon belül értelmezni lehet.

Amikor a házasságról jogi értelemben szerződésként beszélünk, akkor azt is le kell szögeznünk, hogy egy nagyon sajátságos szerződést értünk alatta. Szerződést ugyanis elvileg bárki bárkivel bármilyen tartalommal köthet. Köthet két hölgy egymással eltartási szerződést, miként két úr is köthet vállalkozási vagy adásvételi, bérleti, kölcsön vagy akármilyen más szerződést. A házassági szerződésnél ez nincs így! Az alanyok köre épp úgy beszabályozott, mint a szerződés tartalma! Míg elvileg bármely alany bárkivel köthet bármilyen tartalmú és típusú szerződést, addig a házasság azért egy „speciális jogügylet,” mert az alanyok köre szigorúan meghatározott; egy férfi és egy nő, és szigorúan csak egy férfi és csak egy nővel léphet házasságra. A kánonjog ebben a vonatkozásban a tételes jogot megelőző természetjogot, illetve a még azt is megelőző isteni jogot kodifikálja és emeli be a CIC korpuszába. A Szentírásban ugyanis azt olvassuk, hogy az Isten férfinek és nőnek teremtette az embert. „Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelete az életet leheletét. Így lett az ember élő lénnyé.” (Teremtés könyve 2,7) Kevesen tudják, hogy a föld porából vett ember képe metafora, és azt akarja kifejezni vele az ismeretlen szent szerző, hogy az ember testének ugyanaz az „anyaga”, mint ami a „föld pora,” mint amiből az univerzum is van. Ha tudta volna a szent író, hogy testünk sejtekből, atomokból épül fel, azt is írhatta volna, hogy van bennünk ennyi meg annyi, ilyen és olyan anyag. De a Biblia hitet tesz amellett is, hogy nem attól él az ember, hogy teste van, hanem attól, hogy az Úristen az orrába lehelte az élet leheletét. Férfiként és nőként vagyunk megalkotva, így is éljük a mindennapokat. Ezen alanyok számára tartja fenn az Egyház a házasság intézményét.

A szerződés alanyainak körén túl a CIC szabályozza a házassági szövetség tartalmi részét is; azon pedig a ’teljes élet közösségét’ kell érteni, aminek – mint személyek között relációnak – különös intenzitása van. Magába foglalja az intellektuális, a gazdasági, a szexuális, a társadalmi, az érzelmi, a szociális stb. dimenziót is. Mindazt, ami az élet velejárója. A CIC tömör megfogalmazásában a házasság olyan közösség férfi és nő között, mely természeténél fogva a házasfelek javára…. irányul. Azaz, ami mind a kettejük érdekét szolgálja, ami kiteljesíti az életüket.

A fentebb mondottakból, hogy tudniillik a házasság szigorúan egy férfi és egy nő szövetsége/szerződése, az is következik, hogy az azonos neműek kapcsolatát soha nem fogja elismerni a Szentszék a házassággal egyenrangú, azonos jogállású kapcsolatnak. Mégpedig – többek között – azért sem, mert a Bibliából vett idézettel bizonyítottan a CIC Isteni jogot kodifikált akkor, amikor leszögezte és kizárólagossá tette a „házassági szerződés alanyi körét.” Az Isteni kinyilatkoztatás nem a Szentszéktől függ, nem a Vatikán adja, hanem a mindeneket teremtő Isten, így a Szentszék azt csak kinyilváníthatja, értelmezheti és magyarázhatja, de nem fordulhat szembe az Isteni akarattal, nem térhet el tőle, és nem foglalhat el azzal gyökeresen ellentétes álláspontot.

A CIC fent idézett kánon 2. §-a kimondja, hogy a megkereszteltek között nem állhat fenn érvényes házassági szerződés anélkül, hogy az egyúttal szentség ne volna. Ebből az következik, hogy minden megkeresztelt személy közti házasságot az Egyház szentségi házasságként ismer el, még akkor is, ha a házasuló fél saját vallási közössége, csoportja (pld. református, evangélikus egyházak) saját joga nem tartja a házasságot szentségnek. De a fent idézett kánon még egy logikai kritériumot is megenged. Mivel a megkereszteltek között minden érvényes házasság szentség is, ha pedig mégsem lenne az, akkor a házasság nem volt érvényes, miként arra a későbbiekben számos példát fogunk látni.

Alapvető fontosságú a CIC 1057. kánon 1. és 2. §-a, amelyet így fogalmaz meg a törvénykönyv: „A házasságot a jogképes feleknek a törvényesen kinyilvánított beleegyezése hozza létre, amelyet semmiféle emberi hatalom sem pótolhat.

A házassági beleegyezés akarati cselekedet, amelyben a férfi és a nő visszavonhatatlan szövetségben kölcsönösen átadják és elfogadják egymást, házasság létesítése céljából.”

A kánon nagyon fontos jogdogmatikai kijelentéseket tartalmaz, a minden szentségi házasság érvényességi kritériumának esszenciáját. Ezek szerint hármas feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy érvényes házasságról beszélhessünk. A házasulandó feleknek jogképességgel kell rendelkezniük, a beleegyezésüket a házasságba ki kell nyilvánítaniuk és törvényes formában kell ezt megtenniük. (Mindhárom feltételre későbbiekben még részletesen visszatérek.) E három szemponton múlik minden szentségi házasság érvényessége, vagy érvénytelensége. Következésképpen, ha azt vizsgáljuk, hogy érvényes volt-e adott felek házassága, akkor e három szempontot kell tüzetesen szemügyre vennünk; megvoltak-e hiánytalanul a jogképességi feltételek, kinyilvánították-e a házasságkötési akaratukat a felek, és azt törvényes formában tették-e. Ha igen, és a házasság szentsége érvényesen létrejött, úgy az a sírig köt. Ebben az Egyház Jézus Krisztus kijelentését követi; „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza.” (Máté Evangéliuma 19,6)

Ha viszont valami hiba folytán valamelyik, a szentségi házasságot létrehozó konstitutív elem hiányzott, vagy valamilyen „fogyatékosságban vagy hibában szenvedett,” (erre a későbbiekben fogunk látni példákat), akkor a látszat ellenére mégsem jött létre érvényesen a házasság szentsége, így nem is állt be annak jogi hatása sem. A felek valójában nem lettek egymás házastársai, csak úgy tűnt, mintha azok lennének vagy lettek volna. Ezekben az esetekben az egyházi bíróság – egy úgynevezett házasság érvénytelenségének megállapítása iránti perben - a felperes kérésére, az eljárási jogszabályok szerint, zömmel egy peres eljárás keretében lefolytat egy pert, és ha beigazolódik a tény, hogy valóban nem jött létre a felek között a házasság szentsége, a szentszéki bíróság kinyilvánítja, hogy a felek szabad állapotúak maradtak. Így elhárul annak akadálya, hogy immáron egy új társsal érvényes házasságot kössön olyan személy, akinek már volt templomi esküvője, pontosabban egy egyházilag érvényesnek vélelmezett házassága. Így tehát a köztudatban élő meggyőződés, hogy templomban, (római katolikusban) csak egyszer lehet házasságot kötni, alapvetően legalább annyira igaz, mint amennyire nem.

Tény, hogy a házasságot jogkedvezmény illeti meg, (CIC 1060. kánon), ami azt jelenti, hogy alapvetően az érvényességét vélelmezzük. Ez egy egyszerű, megdönthető vélelem, amit a római jog óta a jogtudomány praesumptio iuris névvel illet. Egyszerű, megdönthető vélelem, hiszen lehetséges az ellenbizonyítás. Mindaddig azonban, amíg az érvényesnek vélelmezett házasságról annak ellenkezője be nem bizonyosodik, fennállónak és érvényesnek kell vélelmezni azt. A jogkedvezmény, az érvényesség vélelmének elve tehát védi a házasság jogi intézményét.  Az érvényességgel ellentétes álláspontot, az érvénytelenséget kell tudni bizonyítani a peres eljárás során.

De térjünk még vissza egy kis időre a már idézett 1057. kánonhoz, hiszen a jogdogmatikai fejtegetés még tartogat „némi meglepetést,” ami a közmeggyőződéssel, illetve a köztudattal ellentétes. Mint idéztük a kánon szövegét, a beleegyezés hozza létre házasságot. Ezt a beleegyezést annyira fontos elemnek tekinti a kánonjog, hogy leszögezi, hiányát semmiféle emberi hatalom nem pótolhatja vagy helyettesítheti. De ha a beleegyezés a házasság létrehozó oka, ha a beleegyezés kinyilvánítása a házasság esszenciális pillanata, akkor ez azt is jelenti, hogy minden, a házasságba történő beleegyezés kinyilvánítása érvényes házasságot keletkeztet. Így két protestáns személynek a saját felekezetük szerinti házasságkötése a római katolikus Egyház értelmezése szerint érvényes házasság és szentség is, mert megkereszteltek között nem állhat fenn érvényes házassági szerződés, hogy az ugyanakkor szentség ne volna. (1055. kán. 2.§.) Az Egyház azonban nem áll meg ennél a pontnál! Mivel a beleegyezés a házasság létesítő oka, ezért egy természeti nép két tagjának a törzsfőnök vagy a varázsló stb. előtt a saját szokásaik szerint kinyilvánított házasságkötési akarata az Egyház értelmezése szerint érvényes házasságot keletkeztet, csakúgy, mint két ateistának az anyakönyvvezető előtt tett jognyilatkozata, a pusztán polgári esküvő során kinyilvánított házasságkötési akarata is érvényes házasságot hoz létre, bár ez utóbbi kettő ”csak” érvényes házasság lesz, de nem lesz szentségi. A szentségi házasság, és minden szentség érvényes felvételéhez a keresztség szentségében ugyanis előzetesen részesedni kell.

Tekintettel arra, hogy a szentségek az Egyház életét jelentik, az Egyház kizárólagos kompetenciájába tartozik a szentségek érvényességét vagy érvénytelenségét megállapítani, a szentségek felvételéhez alkalmassági kritériumokat fűzni stb. Ez az Egyház elidegeníthetetlen, saját joga, amivel él is. Hadd világítsam meg ezt a tényt egy közismertebb példával! Vegyük alapul a bűnbánat szentségét, vagy ahogy a köznyelv nevezi, a szentgyónást. A szentség hivatalos neve is utal rá, a bűnbánat szentségének érvényességi feltétele, hogy a gyónó bánja a bűneit. A bánatban értelemszerűen az is bele tartozik, hogy azért bánunk meg valamit, mert rossznak tartjuk, amit elkövettünk, így igyekszünk attól a cselekedetünktől elhatárolódni. Ha csak azzal a szándékkal tér be a gyónó a gyóntatószékbe, hogy tájékoztassa az ott ülő atyát a bűneiről, de nem bánja azokat, vagy nem kíván a helytelen, bűnös cselekedeteitől elhatárolódni, magatartásán változtatni, hanem feltett szándéka, hogy újra ugyanazt a bűnt elköveti, amit éppen „meg sem bánt,” hiába oldozzák fel, a szentség nem jött létre, hiszen hiányzott a szentséget létrehozó egyik vagy másik konstitutív elem, a bánat és/vagy a jóvátétel szándéka.

Ahogy a bűnbánat szentségéhez, úgy az Egyház a házasság szentségéhez is fűz érvényességi/érvénytelenségi kritériumokat. Ezek között vannak pozitívak és negatívak egyaránt. A pozitív érvényességi kritériumoknak együttesen jelen kell lenniük ahhoz, hogy érvényes szentségfelvételről beszélhessünk; akár csak egy ilyen pozitív kritérium hiányzik is, érvényesen nem jött létre a szentségi házasság. A negatív kritériumokkal a helyzet pont fordított; ezek nem lehetnek adottak annak érdekében, hogy a szentséget érvényesnek tartsuk. Ha viszont adott volt akár csak egy kritérium is, ami tilalmazott, a házasság szentsége érvényesen nem jött létre. Ebből az elvből azonban az is következik, hogy a szentszéki bíróság azt vizsgálja, hogy a beleegyezés kinyilvánításának pillanatában, amikor megkötötték a házasságot, akkor az érvényesen jött-e létre. Ha igen, az érvényes házasságot csak a halál oldja fel. Ha nem, a már említett, és a sikeresen végigvitt érvénytelenítési perrel bizonyítható, hogy érvénytelen volt a házasságkötés, úgy „ex tunc”, azaz visszamenő hatállyal, a házassági beleegyezés kinyilvánításától fogva minősíti a jogi aktust érvénytelennek a bíróság. Ezért van az, hogy az egyházi bíróságot alapvetően nem az érdekli, hogy mi miatt és miért ment tönkre a házasfelek kapcsolata, hanem az az elsődlegesen fontos, hogy a beleegyezés kinyilvánításakor a házasság szentsége érvényesen létrejött-e. Ha igen, akkor csak a halál választja el a házastársakat egymástól.

Ezek után nézzük meg azoknak a jogeseteknek a körét, amikor az egyházi bíróság megállapítja a felek házasságának érvénytelenségét. Ahogy fentebb leírtam, a házasság szentségét jogképes feleknek törvényesen kinyilvánított beleegyezése hozza létre. Utaltam rá, hogy ha releváns „hiba csúszott” a házasságba, akkor azt ebben a hármas „halmazban” kell keresni.

Mit értünk jogképesség alatt? Egy olyan jogi képességet, aminek hiányában egy személy jogilag képtelen az érvényes házasság megkötésére. Köznyelvi értelemben ez azt jelenti, hogy akadálya van annak, hogy érvényes házasságot kössön valaki. Az egyházi bíróság tehát legelőször ezt a körülményt vizsgálja meg, hogy nem állt-e fent jogi akadálya az érvényes házasságkötésnek. Az alábbi példák jól megvilágítják a házassági akadályok problémakörét.

A jogalkotó úgy rendelkezett, hogy „A férfi a betöltött tizenhatodik, a nő a betöltött tizennegyedik életéve előtt nem köthet érvényes házasságot.”  (CIC 1083. kán. 1.§.) A kánon pozitív megfogalmazásban azt jelenti, hogy a férfinek legalább tizenhat, a nőnek legalább tizennégy évesnek kell lennie az érvényes házasságkötéshez. Az ennél fiatalabb személyek számára tiltott a házasságkötés, és ha a tilalom ellenére mégis megkísérlik, érvénytelen lesz a frigy. Az itt említett akadály egyházi jogi akadály; így rendelkezett a jogalkotó. A házassági akadály magától „elmúlik,” mihelyst az előírt kort a házasulandók betöltik. Ám a megkívánt életkort megelőzően jogilag képtelenek a felek érvényes házasságot kötni – a jogalkotó rendelkezése miatt.

Fentebb már utaltam rá, hogy a kánonjog a világ minden pontján, a keresztség szentségének kiszolgáltatása után már kötelezi az Egyház tagjait. Mivel a nemi érés és a kulturális hagyományok éghajlatonként és országonként, kontinensenként erősen eltérnek egymástól, ezért a kánon az egyes (nemzeti) püspöki konferenciák hatáskörébe utalja annak eldöntését, hogy a házasság megengedett megkötéséhez nem ír-e elő a CIC-ben közölthöz képest magasabb életkort. (CIC 1083. kán. 2.§)

Ugyancsak jogképességi kérdés, amit a következő kánon taglal. Jogi, tegyük hozzá, természetjogi akadálya van annak, hogy mindazok, akik „megelőző és örökös közösülési képtelenségben szenvednek” érvényes házasságot kössenek. (CIC 1084. kánon 1.§.) A distinkció minden szava fontos. A kánon nem a meddőségre vonatkozik, hanem az impotenciára, arra, ha valaki emberi módon képtelen a házasság elhálására alkalmas nemi aktust végrehajtani. A kánonjog még azt is pontosítja, hogy ez alatt mit kell érteni: erectiot, penetratiot in vagina és az eiaculatiot. A jogszabály szerint az akadály, az impotencia physica fennállhat akár a férfi, akár a nő részéről, (pld. gyermek- vagy ifjúkorban elszenvedett trauma hatására képtelen a házasaktusra), és lehet abszolút, mindenkivel szemben fennálló, de lehet relatív is, az egy konkrét személlyel szembeni. Az impotencia akár melyik fajtájával szembesülünk, az csak akkor lesz akadálya az érvényes házasságkötésnek, ha az impotencia „megelőző és örökös,” azaz a házasságkötést megelőzően már fennállt, és örökös, azaz, ha csak aránytalanul súlyos veszély által lenne az akadály elhárítható, vagy ha csak etikailag meg nem engedhető módon. Ilyen esetben örökösnek minősül az impotencia, ami értelemszerűen azért házassági akadály, mert a házasság a teljes élet közösségét foglalja magában, amibe a testi kapcsolat, a szexualitás is értelemszerűen beletartozik.

Az (újabb) házasságkötésnek az egyik legközismert akadálya az, ha valakinek már volt egy egyházilag érvényes esküvője. Ezt a közismert tényt a CIC az 1085. kánon előírása szerint az un. „vinculum,” azaz a kötelem akadályának nevezi: „Érvénytelenül kísérli meg a házasságot az, akinek korábbi házassági köteléke fennáll…” (CIC 1085. kán. 1.§.) Ez a tilalom abból fakad, hogy a CIC a házasság lényegi tulajdonságának jelenti ki az egységet és a felbonthatatlanságot. (1056. kán.) Egység, azaz egyetlen férfi és egyetlen nő kizárólagos közössége a házasság, ami felbonthatatlan is, azaz, sem a felek közös megegyezéssel, sem külső hatóság nem bonthatja fel az érvényes szentségi köteléket (bizonyos esetek kivételével. Lásd CIC 1142-1150. kánon). Ha tehát a feleknek érvényes volt a (korábbi) házassága, az akadálya egy újabb frigy megkötésének. Ám ha az előző házasság érvényesen nem jött létre, úgy ez az akadály sem áll fent. Ezért „alap értelmezésben” azt teszi vizsgálat tárgyává a szentszéki bíróság, hogy a házasság szentsége érvényesen létrejött-e egyáltalán.

Ehhez a kánonhoz hasonlóan ismert az az akadály is, hogy „Érvénytelenül kísérlik meg a házasságot, akik szent rendben vannak.”  (a köznyelv ezen személyeket a klérus tagjainak nevezi, papok, diakónusok), illetve azok, akiket „szerzetes intézményben tett nyilvános, örök tisztasági fogadalom kötelez.” (köznyelv szerint apáca, vagy szerzetes férfi).  (CIC 1087., és 1088. kánonok) Az a személy, aki klerikussal vagy szerzetessel akar házasságot kötni, illetve az a személy, aki klerikusként vagy szerzetesként házasodik, ezt érvénytelenül teszi, illetve kísérli meg, a kánoni akadály miatt. Hiányzik a jogképesség az érvényes esküvőhöz.

Érdekes „casus” a nőrablás esete. Bármennyire is romantikusnak tűnik a hősszerelmes   Rómeónak erkélyen keresztül létrával megszöktetni választottját, a gyönyörű Júliát, ezzel a romantikus gesztussal nagyon óvatosan kell bánni, hiszen könnyen lehet, hogy érvényteleníthető emiatt a házasság. A rendelkezés hátterében egy konkrét ügy áll: Rómában történt sok-sok évtizeddel ezelőtt. Az ifjú vőlegény, nevezzük Rómeónak, vásárolt egy új autót és gondolta, hogy egy szombat esti furikázás keretében bemutatja azt a barátnőjének-menyasszonyának, akit nevezzünk Júliának.  El is hívta a barátnőjét egy autókázásra. Mentek jó pár kört a városban, ahol a fiatalember „villogott az új verdával,” bemutatta az új autó technikai és műszaki képességeit. A hölgy egy idő után megunta az autókázást és kérte a barátját, hogy vigye haza. A fiatalember meghallotta ezt a kérést, ám nem hazavitte menyasszonyát, hanem családja hegyvidéki nyaralójába. Lévén szombat este volt, gondolta az ifjú hölgy meg a vőlegény is, hogy lesz egy kellemes estéjük, kettesben. Másnap reggel Júlia ismét előállt azzal a kéréssel, hogy vigye őt haza Rómeó, hiszen úgy jött el otthonról, hogy se pénz, se irat nincs nála, és eleve csak arról volt szó, hogy egy kicsit autókáznak. A fiatalember készségesen meg is ígérte, hogy hazaviszi a kedvesét, de előbb – meglepetésként – megtartják az esküvőt. Felszólította menyasszonyát, hogy keljen fel, készüljön, hamarosan jön a kozmetikus, hogy elkészítse a sminket, illetve a fodrász, hogy szép legyen a frizura… A szekrényben pedig ott függött a menyasszonyi ruha…. Már csak órák kérdése volt, és megkötötték a házasságot a hegyvidéki nyaralóhely templomában, két tanú előtt. A menyasszonynak nem volt más választása. Iratok és pénz nélkül, ha vissza akart térni a civilizációba, „egykori” családtagjaihoz a városi lakásba, akkor azt csak, és kizárólag az esküvő után tehette meg. Addig ugyanis a barátja hajthatatlan volt. A nagy port kavart eset gyakorlatilag a nőrablás újkori változata. Azt mondja ki a jogszabály, hogy „Egy férfi és egy olyan nő között, akit azért raboltak el vagy tartottak legalábbis fogva, hogy vele házasságot kössenek, nem állhat fenn semmiféle házasság, hacsak a nő később, a rablótól elkülönítve, biztos, szabad helyen, önként nem választja a házasságot.” (CIC 1089. kánon.) Az eset leírásából egyértelmű és világos: az esküvőre a fiatalember mindent előkészített, megtervezett, az utolsó részletig leszervezte. Barátnőjét autókázás ürügyén elcsalta, kvázi fogva tartotta, és mindaddig nem vitte vissza a városba, amíg vele házasságot nem kötött. Ezzel Rómeó megvalósította a nőrablás törvényi tényállását. Bár romantikus dolog lehet ezt megtapasztalni és átélni, nem szerencsés ezzel „kísérletezni,” mert érvénytelen házasságkötés lehet a vége…. Kétségtelen, hogy a mi kultúránkban nem túl gyakori a nőrablás fent leírt esete… Mivel azonban a kánonjog a világon mindenütt hatályos, kellett szabályozni ezt a kérdést is, mert van, ahol bizony az ilyen és ehhez hasonló, modern köntösbe öltöztetett „feleségszerzési receptek” még elő-előfordulnak.

„Crimen” címen krimibe illő tényállást fogalmaz meg és tilt az 1090. kánon 1. és 2. §-a. „Aki egy bizonyos személlyel való házasságkötés szándékával, halálát okozza az illető személy házastársának vagy a saját házastársának, érvénytelenül kísérli meg ezt a házasságot. Ugyancsak érvénytelenül kísérelnek meg házasságot egymással azok, akik fizikai vagy morális együttműködéssel egyikük házastársának a halálát okozzák.” Tegyük fel, hogy „A” és „B” házastársak. „A” szeretne házasságot kötni „C”-vel, ám ezt addig nem teheti, amíg „B”-vel a házassága fennáll, tekintettel arra, hogy a házasság felbonthatatlan és kizárólagos kapcsolat, amit csak a halál old fel. Ezért, hogy szabad állapotú, özvegy legyen, és megnyíljon előtte a „C”-vel kötendő házasság lehetősége, megöli, vagy mással meggyilkoltatja „B”-t. „A” és „C” közt nem jöhet létre érvényes házasság, a jogalkotó szándéka szerint, mert hiányzik a jogképesség kettejük között, egymás viszonylatában.

Ugyancsak jogi akadálya van annak, hogy egyenes ágú vérrokonság esetén érvényes házasság jöjjön létre „az összes akár törvényes, akár természetes felmenő és lemenő rokonok között. (CIC 1091. kánon 1.§.) Ugyan ez a tilalom fennáll az örökbefogadásból származó törvényes rokonság esetében, „egyenes ágon, illetve az oldalág második fokán.”  (CIC 1094. kánon.)

A lista korántsem teljes. Szándékom az volt csupán, hogy példákat hozzak azokra a jogi akadályokra, amelyeket a törvényhozó úgy ítélt meg, hogy ezek fennállta esetén az érintettek nem köthetnek érvényes házasságot. Ezek a rendelkezések összhangban vannak az 1058. kánonnal, mely rögzíti, hogy „Mindenki köthet házasságot, akit ettől a jog el nem tilt.”  Mint a példákból is kitűnik, a leggyakrabban előforduló érvénytelenségi percím nem a jogképesség hiányából adódik.

Nézzük meg az érvényes egyházjogi házasság második feltételrendszerét, a beleegyezést. Mint ismeretes, a házasságot a jogképes felek törvényesen kinyilvánított beleegyezése hozza létre, amit semmiféle emberi hatalom nem pótolhat. (CIC 1057. kánon) Csak és kizárólag a házasulandók adhatják a beleegyezésüket a házasságba, ám – talán furcsa módon – ezt megtehetik képviselő(k) útján is. Ha valaki nem érne rá „esetleg elmenni” a saját esküvőjére, részvételét helyettesítés útján is „megoldhatja.”…. Püspöki engedély birtokában adhat teljes jogú felhatalmazást arra, hogy nevében és helyette érvényes házasságot kössön valaki valakivel …. Persze, az nem túl gyakori eset, hogy valaki úgy készüljön élete „nagy napjára,” hogy „váratlanul ennél fontosabb dolga akadjon,” és ne vegyen részt a saját esküvőjén. Ám – mint láttuk – az egyházjog területi hatálya a világon mindenhova kiterjed, személyi hatálya alá pedig minden megkeresztelt személy beletartozik, ezért olyan szabályozásra van szükség, ami még egy ilyen extrém helyzettel is számol, még ezt is „kezelni tudja.” Mert még ha nincs is erre gyakran példa, elvétve azért akad. Főleg azokban a hagyományosan katolikus országokban (pld. Dél-Amerikában), ahol nincs szükség a polgári házasságkötésre, az egyházi esküvőt minden polgárjogi hatásával együtt érvényesnek ismeri el a civil jog. Tegyük fel, hogy adva van egy börtönbüntetését töltő személy, aki egyházijogi értelemben szabad állapotú (hajadon vagy nőtlen), és nagy vagyona van. Adott esetben az is megtörténhet, hogy a hosszú börtönbüntetését töltő személy a büntetés végrehajtása során elhalálozik. Ezért – például - a vagyona megmentése szempontjából fontos lenne összeházasodnia valakivel, mert esetleges halála esetén – végrendelet hiányában – az állam örökölné a vagyonát, házassága esetén azonban a túlélő házastárs. De az is megtörténhet, hogy a börtönbe vonulása előtt gyermeket nemzett, és a leendő gyermek státuszának rendezése érdekében lenne fontos a szülők egyházi házassága. Ám az illető személyt nem engedik ki a börtönből, választott párját meg nem engedik be hozzá. Ilyen és ehhez hasonló esetekre kínálja az egyházjog azt a megoldást, hogy képviselő útján kössön házasságot az esküvői megjelenésben akadályozott fél. Tény, ez nem túl gyakori körülmény, de az élet azért ismer ilyen ritka eseteket is….

De térjünk vissza az akarat, a beleegyezés hibáihoz, mert kétségtelen, hogy a legtöbb házasság érvénytelenségét kimondó per ezen percímek egyikén indul. A már idézett 1057. kánon 2. §-a kimondja, hogy „A házassági beleegyezés akarati cselekedet, amelyben a férfi és a nő visszavonhatatlan szövetségben kölcsönösen átadják és elfogadják egymást, házasság létesítése céljából.” A jogszabály megfogalmazása világos: olyan akarati, azaz kiérlelt, megfontolt döntést követő cselekedetnek tartja a beleegyezést, ami tartalmában azt jelenti, hogy a feleknek kölcsönösen át kell adniuk egymásnak – önmagukat. Sajnálatos az a tapasztalat, hogy egyre többen vannak a házasulandók között olyanok, akik erre képtelenek. A szélsőségesen önzők, akik túlságosan is nárcisztikusak, akik önmaguk rabjai-foglyai, akiknek az érdeklődése kizárólag vagy túlságosan, kvázi betegesen önmagukra irányul – és a sort még hosszasan lehetne folytatni -, képtelenek lehetnek az érvényes házasságkötésre. Az ilyen személyek azért lesznek képtelenek az érvényes házasságkötésre, mert a házassági beleegyezés tárgya, ha tetszik, a „házassági jogügylet,” a „szerződés” tárgya a teljes élet közössége, amire vállalkoznak, amire „szerződnek” a felek, és amit meg kell osszanak egymással. Ez pedig tartalmában gyakorlatilag nem mást, mint önmaguk átadását jelenti a házastárs számára. Aki nem képes önmagát átadni, vagy a másik személyt elfogadni, az „nem tudja teljesíteni a szerződés tárgyát, amire vállalkozik” Márpedig ősi jogelv, hogy „lehetetlenre senki nem kötelezhető.” Ha a házasulandók egyikében vagy a másik félben, esetleg mind a kettejükben hiányzik az önátadási képesség, (mert pld. erősebb az önmagához való ragaszkodása, semmint az önmaga odaajándékozási vágya, vagy az önmagáról való lemondani tudása), akkor érvényesen házasságot sem tudnak kötni az ilyen személyek, vagy ha mégis megkísérlik, érvénytelen lesz/lehet a jogi aktus. Ennek hátterében az az egyszerű ok áll, hogy senki nem adhatja azt, amivel nem rendelkezik.  Ha valakiben nincs meg az a képesség, hogy átadja önmagát a partnerének, például pszichés éretlenség, traumatizált gyermekkor stb. miatt, akkor azért nem köthet érvényes házasságot, mert hiányzik nála a „házassági szerződés tárgya,” a teljes élet közösségének megélése iránti készség és képesség. Amije nincs, amivel nem rendelkezik, azt oda sem adhatja senki a másik személynek. Ha a beleegyezés kinyilvánításakor erre mégis ígéretet tesz, (megkísérli a házasságkötést), jogilag érvénytelen aktust hajtott vége, mert lehetetlenre, a kompetenciájában meg nem lévő adottságra, vállalásra… köteleződött el. A házasságról ugyanis láttuk, hogy az a teljes élet közösségét jelenti, ami többlet beleegyezési kompetenciát követel, mint amit a hétköznapi életvitel megkíván. Aki rendelkezik az életben az ügyei viteléhez általában szükséges értelmi képességekkel, még nem feltétlen rendelkezik ezzel a többlet képességgel is. A házasság ezen fogyatékosságait a beleegyezési, vagy akarati hibák közt tárgyalja az egyházjog.

Ennek fényében azt mondja ki a jogszabály, hogy „A házasság megkötésére képtelenek; 1. akik értelmük elégséges használatának híjával vannak, 2. akik súlyos ítélőképesség-hiányban szenvednek azokat a lényeges házassági jogokat és kötelességeket illetően, melyeket kölcsönösen át kell adniuk és el kell fogadniuk, 3. akik pszichikai természetű okok miatt a házasság lényegi kötelezettségeit nem tudják vállalni.” (CIC 1095. kánon)

Az első csoportba, az értelem elégséges használatának hiánya körébe tartoznak a joggyakorlat szerint például a skizofrénia, a paranoia, a mániás depressziós elmebaj, a krónikus alkoholizmus, a krónikus kábítószer hatás, az általános paralízis progresszíva, és a gyengeelméjűség, az origofrénia. Ezek a betegségek, állapotok természetszerűleg akadályozzák a beleegyezés kinyilvánítását, ezek természetes képtelenségek. Bár nem kizárt, hogy esetleg a házasságkötés pillanatában egy un. lucidum intervallum, egy tiszta, világos pillanat előállt, és így átmenetileg nem volt korlátozva a házasulni kívánó félnél az értelem elégséges használata, a joggyakorlat ezt általában elveti, és arra az álláspontra helyezkedik, hogy akiknél a fentebb felsorolt betegségek tünetegyüttesei fennállnak, azok képtelenek a házassági beleegyezés megadására, mert - mint láttuk – a házassághoz többlet beleegyezési képesség kell, mint a hétköznapi élet viteléhez. A tudomány mai álláspontja szerint a lucidum intervallum például a gyengeelméjűség esetében orvosi értelemben is kizárt.

Az értelem elégséges használatának hiányát más tényezők is előidézhetik. Például sokk-hatás, kábítószer, alkohol, hipnózis, epilepsziás vagy hisztériás roham. Nyilvánvaló, hogy amíg ilyen hatás alatt áll a házasulandó, addig képtelen a szabad akaratú beleegyezés kinyilvánítására. Ha ezt valahogy mégis megkísérli megtenni, érvénytelen a jogcselekménye.

A súlyos ítélőképesség hiánya miatt is lehet képtelen egy személy arra, hogy kinyilvánítsa a beleegyezését a házasságba. Ilyenkor nem a „betegségnek” kell súlyosnak lenni, hanem az abból fakadó ítélőképesség hiányának. Ilyen címen szokott érvénytelen lenni bizonyos pszichózisban, neuropátiákban, belső kényszerességben szenvedő személyek házassága, de a pszichikai éretlenség esetcsoportja is ide tartozhat vagy ide tartozik.

A kánon által felsorolt harmadik csoportot pedig azok alkotják, akik valamilyen pszichikai természetű okok miatt a házasság lényegéi kötelezettségeit nem tudják vállalni. Tekintettel arra, - miként láttuk – a „házassági szerződés tárgya” a teljes élet közössége, aki azt bármilyen okból nem tudja vállalni, érvénytelenül adta a beleegyezését a házasságba. Mivel a teljes élet közössége – tartalmát tekintve – rendkívül szerte ágazó és komplex valóság, ez az esetcsoport mutatja a legnagyobb variabilitást; valóban kiterjed az egész életre, annak minden fontos területére.

Ha a kölcsönös beleegyezés megtörtént ugyan a házasságba, de a személy olyan pszichikai problémával küzd, ami a beleegyezés tárgyát érintve lehetetlenné teszi annak megvalósulását, az 1095. kánon 3. pontja értelmében a házasság érvénytelen. A pszichés képtelenség a házassági beleegyezést a teljesítés oldaláról vizsgálja; nem képes teljesíteni azt, amire vállalkozott. Ezért érvénytelen.

A kérdést tárgyalva nem mehetünk el egy elméleti probléma mellett. Az 1095. kánon 3. szerint azok képtelenek a házassági beleegyezésre, "qui ob causas naturae psychicae obligationes matrimonii assumere non valent." Azaz: "akik pszichikai természetű okok miatt a házasság lényegi kötelezettségeit nem tudják vállalni.” A hatályos jogszabályban a kulcsszó a pszichikai természetű ok. Mit jelent ez? Mi ennek a terjedelme? Figyelembe kell vennünk a változást: a CIC 1977-es tervezete úgy fogalmazott, hogy azok képtelenek, "qui ob gravem anomaliam psichicam obligationes matrimonii assumere nequeunt", azaz, akik súlyos pszichés anomália, (zavar) miatt nem tudják vállalni a házasság lényegi kötelezettségeit. Míg 1977-ben "súlyos pszichés zavarról" beszéltek, addig a hatályos jogszabály szövegébe "pszichikai természetű ok" került. Azaz bármi, vagyis minden pszichikai természetű ok lehet, és ezek köre sokkal szélesebb, mint a súlyos pszichés anomáliáké (zavaroké). Mint ahogy Chiapetta, L. rámutat: "A 'grave anomalia pszichika'-t helyettesítették egy másik, sokkal tágabb, (általánosabb) kevésbé 'erős' kifejezéssel, és ugyanakkor szélesebb utat nyitottak az alany belső személyiségének értékelésére".[1] Következésképpen - ha a hatályos egyházjog alapján állunk -, akkor az 1095. kán. 3.-ban említett pszichikai természetű okok nem pusztán az orvosilag igazolható betegség(ek), mint a kánon által az 1., és 2. pontban említett esetek, hanem ennél sokkal szélesebb a kör, ahol is felértékelődik mindaz, amit a peres felek "belső személyiségéről", tulajdonságairól tudunk. Ezért azon perek során, melyeket erre a percímre alapítanak, foglalkozni kell a peres felek egyéniségével, "belső személyiségével", mert ebből, illetve a tanúk vallomásaiból következtethetünk arra, hogy ő/k valóban képtelen/ek volt/ak a beleegyezésre, a házasság lényegi kötelezettségének vállalni nem tudása miatt.

A pszichés képtelenség ugyanis a személy olyan fogyatékosságára utal, ami miatt nem képes teljesen átadni magát a házastársi életközösségre vagy életközösségben, és a partnerét sem képes ebben a minőségében elfogadni. Mivel nem rendelkezik a „beleegyezés tárgya,” azaz „önmaga” felett, így nem képes érvényesen beleegyezni sem a házasságba, „hiszen nem adhatja azt, amilye nincs.” Az ilyen személy, a szó pszichológiai értelmében lehet képes a beleegyezés kinyilvánítására, de képtelen a vállalt terhek viselésére, így nem adhat érvényes beleegyezést sem. A kánon értelmezése szerint az átadásnak-elfogadásnak az egész élet legbensőbb közösségét magában kell foglalnia, többek között az érzelmi-lelki-szellemi közösséget, illetve ezek különleges intenzitását is. Ha valaki erre bármilyen pszichikai okból képtelen, érvénytelen lesz/lehet a házassága.

Nyilvánvaló, hogy a házassággal együttjáró terhek viselésére való képtelenség címén akkor érvénytelen egy házasság, hogyha a képtelenség oka, ténye, eredete, mibenléte „már a házasságkötés pillanatától fennáll, és nem csupán később alakult ki.” (Erdő P. Egyházjog, 437. old.). Ez azonban az esetek többségében csak később válik nyilvánvalóvá, de ilyenkor is fontos annak bizonyítása, hogy ez már a házasságkötést megelőzően is jelenlévő hiányosság volt.

A joggyakorlat ide sorolja nemcsak azokat az eseteket, amelyek valamiféle szexuális és bizarr szokásokat ölelnek fel (nimfománia, szatiriázis, homoszexualitás), hanem azokat is, amelyek ennél jóval általánosabbak és gyakoribbak is. Ha például valaki túlságosan is erősen függ a szüleitől, ha képtelen leválni a szülői házról és választott párjával a közös életet kialakítani, lehet jele a házasságra való pszichikai képtelenségnek. Ha valaki – annak ellenére, hogy már házasságot kötött – nem a házastársát részesíti előnyben, hanem továbbra is a szüleit, lehet érvénytelen ezen kánon alapján a házassága. Például nem hajlandó férjével vagy a feleségével önálló életet élni, a szülői háztól elköltözni, hanem továbbra is „szülei dédelgetett gyermekeként” értlemezi önmagát és így is viselkedik. Elvárja továbbra is szüleitől, hogy életvitelszerűen gondoskodjanak róla, bár már házas, de továbbra is a szülei tartsák el, sőt, végezzék el helyette és a párja számára is a háztartási munkákat… A szülők főzzenek, mossanak, takarítsanak helyette és helyettük, mert neki, az ifjú házasnak így a kényelmes. Ha továbbra is a szülők vannak az ifjú házas érzelmi és gyakorlati életének a fókuszában. Nem házastársával, hanem a szüleivel beszéli meg (és dönti el!) a fontos dolgokat, azokat, amelyeket a házastársával kellene megbeszélnie, egyeztetnie. Továbbra is velük, a szüleivel igyekszik tölteni a szabad idejét, nem a házastársával. Ők, a szülők maradtak a zsinórmérték, az ő, kimondott és kimondatlan elvárásaik, és nem a házastársáé. Hozzájuk igazodik, nekik akar megfelelni, az ő modelljüket akarja továbbiakban is követni, és nem törekszik arra, hogy a párjával felépítse a saját közös életét. Aki kritikátlanul „behódol” a szülői akaratnak, és nem asszertív, ön-érdekérvényesítő velük szemben. Aki életvitelszerűen és a döntéseiben, érzelmi életében és a gondolatvilágában jobban ragaszkodik a saját szüleihez, mint a választott kedveséhez, az érvénytelenül kötött házasságot.

De a fordítottja is lehet igaz; nem az ifjú házas ragaszkodik – a házastársa kárára, őt megelőzően - a szüleihez, hanem a szülők nem engedik el maguktól a felnőtté vált gyermeket. Ha túlságosan beleszólnak a szülők a fiatalok életébe, és ezt a már házas gyermek elviseli, tűri, netán még igényli is, a házasfele rovására – lehet érvénytelen a frigy. Ha a szülők indokolatlanul és gyakran, minden lényeges és lényegtelen kérdésben a fiatalok helyett döntenek, és ezt a döntésüket az „elegánsan becsomagolt javaslat formájában” ráerőltetik a fiatalokra, vagy önmagukat ráerőszakolják a fiatalokra, és ennek teret enged a már házasságot kötött gyermekük, a házasság nagy valószínűség szerint válságba fog kerülni, majd fel fog bomlani, mert azt senki nem tűri hosszú távon, hogy a „felesége helyett az anyósa,”  vagy a „férje helyett az apósa” legyen gyakorlatilag a „megmondó ember”, a „döntést hozó párja.” Nemcsak a házasságot kötött fiatal lehet gyenge akaratú és ezért „életképtelen” vagy az életre kvázi alkalmatlan, hanem lehet a szülő, vagy lehetnek a szülők is túl erős személyiségek, akik nem hagyják a fiatalok életét a maga természetességében kibontakozni. Az a házas, aki ezt a túlzottan erős szülői befolyást megengedi a maga és a házasfele kárára, lehet jele annak, hogy képtelen a házassággal együttjáró terhek hordozására. Képtelen megharcolni az életet, képtelen a feladatait elvállalni, vagy ha elvállalta, nem tudja azokat teljesíteni. Nemcsak a túlságosan önző életmód állhat ennek a hátterében, hanem bármilyen szenvedélybetegség iránti hajlam is. Még nem idült alkoholista az illető házas, de iszákos, és képtelen az alkoholnak ellenállni. Nem drogfüggő orvosi értelemben, csak fontosabb számára a „szer” beszerzése, mint a gyerekeivel való törődés. Nem játékszenvedély-beteg orvosi értelemben, de „képtelen a netről lejönni.” Az élet hétköznapi eseményei közti döntések egyértelműen megmutatják a prioritásokat, hogy az illető személynek mi a fontos és mi nem. Ebben az összefüggésben a házastárs hátrányban van a szülő, a drog, az internet, a játékszenvedéllyel stb. szemben. Ahol ezek a tulajdonságok, mentalitások és „értékek” átveszik, vagy megközelítik a házastárs helyét – és sok esetben a szerepét is -, ott erős a gyanú arra, hogy az illető képtelen pszichikai okból a házassággal együttjáró terhek viselésére.

De ezen a percímen alapulnak azok az esetek is, amikor képtelen az egyik vagy másik házasfél a házasság lényeges elemének (az 1055. kánon szerint ezek a teljes élet közössége, a felek java, gyermekek nemzése és nevelése) vagy a lényegi tulajdonságának (az 1056. kánon szerint ezek az egység és a felbonthatatlanság) megtartására. Ha valaki például egy gyermekkorban átélt trauma miatt képtelen arra, hogy társával a házastársi intimitást felvállalja, megélje, vagy ennek az ellenkezőjére képtelen, hogy ti. a testi kapcsolatot kizárólagosan a házastársával élje meg. Ha valaki képtelen arra, hogy a házastársa vagy gyermeke javát a szeme előtt tartsa és azt szolgálja, súlyosan elhanyagolja a gyermeke iránti gondozási kötelezettségeit, vagy súlyosan, destruktív módon rombolja a házastársa méltóságát, tönkreteszi jó hírnevét, nem szolgálja a kapcsolat a „felek javát,” érvénytelen lesz/lehet a házassága. Továbbá, ha valaki képtelen arra, hogy kizárólagos kapcsolatban elköteleződjön, ha valaki képtelen a felek javát szolgáló közös életre, és ennek oka az elkényeztetett neveléstől a gyermekkorban átélt traumáig, ideértve a túl szigorú szülői neveléstől a szexuális zaklatásig bármi lehet, az 1095. kánon 3. pontja alapján lesz/lehet érvénytelen a házassága.

Természetesen ezek a fent vázolt, és az ezekhez hasonló esetek károsak a házastársi kapcsolatra. Ezek súlyos tehertételt jelentenek a házasságban, elnehezítik a mindennapi együttélést, főleg a problémával nem érintett fél számára. Mindazonáltal nem azt mondja ki a jogszabály, hogy akkor képtelen a beleegyezés megadására az érintett fél, és ezért érvényesen a házasságkötésre is, ha „elnehezül a felek házassága,” hanem hogy ha képtelen a házassággal együttjáró terheket viselni. Ha képtelen a szociális és normális keretek közti életre. Kétségtelen, hogy ez némileg szubjektív kategória, és nagyon fontos teret hagy a bírói mérlegelésnek. Itt nem lehet a 2 x 2 = 4 racionális, egzakt igazságához ragaszkodni, és egy objektív „mértékegységet” felállítani, mert az egyik ember teherbíróképessége lehet jóval több, vagy kevesebb, mint egy másik személyé. Éppen ezért a CIC a bírák számára azt írja elő, hogy az ítélet meghozatalához „erkölcsi bizonyosságra kell jutniuk” a perkérdést illetően. Az erkölcsi bizonyosság pedig lelkiismereti kategória, ami – adott esetben – még pontosabban tud „működni,” mérlegelni, számítani és dönteni, mint a matematika.

Érdekes előírása a kánonjognak a ma már természetes tény, hogy „A személyben való tévedés a házasságot érvénytelenné teszi.” (1097. kánon. 1. §.)  Ezzel azt a biblikus helyzet kanonizálta – és tilalmazta - a hatályos jog, ami Jákobbal történt. (Ter 29, 16-30.) Az ószövetségi Jákob hét évig szolgált Lábánnál, hogy elnyerje lánya, Ráchel kezét. Ám Lábánnak két lánya volt, és Lea volt az idősebb. Mivel „Vidékünkön nem szokás a fiatalabbat férjhez adni az idősebb előtt” (Ter 29, 26), erre hivatkozva fondorlatos módon rászedte Lábán Jákobot, és először idősebb lányát adta hozzá feleségül, majd újabb hét év szolgálat után Rachelt is. (A nagy volumenű tévedés úgy állt elő, hogy a zsidó szokásjog szerint a menyasszonyt sűrű fátyol fedi és rejti is.) A ma hatályos kánonjogban a személyben való tévedés, ipso facto érvényteleníti a házasságot.

Más a helyzet a személy tulajdonságában való tévedés esetén. Ez csak akkor érvényteleníti a házasságot, ha a házasságkötési szándék „egyenesen és főként erre a tulajdonságra irányult,” (CIC 1097. kán. 2.§.) és ebben a házasuló felet megtévesztették. Például, valaki olimpikonnal akar házasságot kötni. Ha a házasságkötési akaratban ez az elsődleges, ez a fő szempont, hogy a társ olimpikon legyen, idővel azonban kiderül a csalárdság, hogy az „állítólagos olimpikon” nem a nemzetközi öt karikás játékokon állt a dobogó legmagasabb fokán, hanem „csak” diákként nyerte meg az iskola sakk-olimpiát – érvénytelen lehet a házasság. Ha bizonyítható, hogy a házasságkötési szándékban az a bizonyos szempont volt a domináns, arra irányult az elsődleges házasságkötési szándék, amiben a házasulót megtévesztették, amiben inkorrekt módon dezinformálták, a házasság érvénytelen.

A tévedésnek – megtévesztésnek egy további esetét is érvénytelennek titulálja a kánonjog. Az 1098. kánon azt mondja ki, hogy „Érvénytelenül házasodik, aki a házasságot olyan megtévesztéssel rászedve köti meg, amelyet a beleegyezés megszerzése végett követtek el, és amely a másik félnek egy olyan tulajdonságára vonatkozik, amely természeténél fogva súlyosan megzavarhatja a házastársi életközösséget.” A jogszabály szövegében tilalmazott magatartást nagyon jól illusztrálja az alábbi példa. Tegyük fel, hogy valaki az udvarlás alatti partikon, vendégségben, étteremben, a jegyese jelenlétében feltűnően és mindig csak alkoholmentes italt fogyaszt. Ezzel kialakítja magáról a leendő társában az absztinens ember képét. Az alkoholmentes italfogyasztása mögött azonban nem az a tény húzódik meg, hogy nem bírja a szeszes italt, hanem épp az ellenkezője az igaz; ha elkezd inni, nem tudja abbahagyni. Kétségtelen, hogy egy alkoholizáló életmód alkalmas arra, hogy súlyosan megzavarja a házastársi életközösséget, miként az is tény, hogy azért alakította ki a társában az absztinens képet önmagáról, hogy elterelje a gyanút alkoholizáló életmódjáról, hiszen az tudható, hogy illuminált személyt senki nem kíván házastársául.

A bírói gyakorlat a fenti eseten túl ilyennek tekinti a be nem vallott, elhallgatott büntetett előéletet, a szenvedélybetegséget, tehát a józan, konszolidált mértéken túli alkoholfogyasztást is ideértve, a felhalmozott nagy mennyiségű tartozást, a tudott, de be nem vallott betegségeket, vagy ha valakinek egy előző házasságából vagy kapcsolatából már született gyermeke. Ha ilyen és ehhez hasonló tényeket nem hozza valaki a leendő házastársa tudomására, akkor ezek az „incidensek” alkalmasak arra, hogy súlyosan megzavarják a házastársi életközösséget. Joggal mondhatja a becsapott fél azt, hogy ha nem téveszti meg a partnere, ha hozzá őszinte lett volna, és tisztában lett volna a valós, reális helyzettel, ilyen körülmények miatt nem kötött volna vele házasságot. A felróhatóan, vétkesen elhallgatott ilyen súlyú életkörülmények vagy ehhez hasonló megtévesztések esetében is megtámadható a házasság érvényessége. Világos, hogy ebben és az ehhez hasonló helyzetekben a beleegyezés kinyilvánításakor akarathibával állunk szemben.

A percímek közül az egyik leggyakoribb a színlelés. Mint láttuk, a házassági beleegyezés tudatos emberi tevékenység, amivel kapcsolatban azt vélelmezzünk, hogy akarja is a házasságot, annak minden elemével és tulajdonságával együtt az, aki így nyilatkozik. Az 1101. can. 1.§ szerint: "Jogvélelem szól amellett, hogy a lélek belső beleegyezése megegyezik azokkal a szavakkal vagy jelekkel, amelyeket a házasságkötéskor alkalmaznak."[2] A jogvélelem tehát amellett szól, hogy a felek akarják a házasságot, minden lényeges tulajdonságával együtt. Előfordulhat azonban, hogy a házasulandó felek egyike (vagy akár mindkettő) csak színleli az akaratot, beleegyezése csak látszólagos. Ilyenkor a külső jel és szó nem áll szinkronban a lélek belső szándékával, nem egyezik meg vele, sőt, ellentétes azzal.  Ezért e jogvélelemmel szemben, (praesumptio iuris) annak egyszerű, megdönthető formája ellen a római jog óta lehetséges az ellenbizonyítás. Maga a törvény teszi lehetővé a 1101.can. 2.§-a szerint: "Azonban, ha egyik vagy mindkét fél pozitív akarati cselekedettel kizárja magát a házasságot vagy a házasságnak valamilyen lényeges elemét vagy a házasság valamelyik lényegi tulajdonságát, akkor érvénytelenül köt házasságot."[3] Az 1101. kán. 2.§-a alapján kétféleképpen is megvalósul a beleegyezés színlelése. Ha valaki magát a házasságot zárja ki, ha valaki elhárítja magától a házasságkötés szándékát, vagy nem szándékozik egész életre szólóan házasságot kötni, illetve nem kötelezi el magát, teljes a színlelés, (simulatio totalis). Az így házasságot kötő személy más célt kíván elérni, mint amire a házasság szentsége rendeltetett: házassága nem lesz szentség, létre sem jött valójában, mert ő azt belsőleg elutasította. Ilyen esetben végigjátssza az illető az esketési „ceremóniát” belső meggyőződés, akarat, elköteleződés szándéka nélkül. Például valaki azért akar házasságot kötni, hogy általa könnyebben hozzájusson adott ország állampolgárságához, erre irányult a házasságkötési akarata. Ez volt az elsődleges célja az esküvővel. Ebben az összefüggésben a vallási szertartás nem volt több, mint az elérendő cél szempontjából egy eszköz. De ide tartozik az is, amikor valaki azért köt házasságot, mert nem tervezetten állapotos lett, és szégyennek számít lakóhelyén lányanyaként szülni. Az ilyen személy is elsődlegesen a szégyentől akar menekülni, és ennek érdekében köt házasságot. Az így házasuló fél sem házasságot akart kötni valójában, hanem az csak eszköz ahhoz, hogy ő a szégyentől megmeneküljön, (ez főleg a tradicionális, kisebb lélekszámú, erősen vallásos közösségben még ma is fontos szempont!) illetve, hogy a gyermeke státusza rendezett legyen. De ebbe az esetcsoportba tartozik az is, ha valaki azért „menekül bele egy házasságba,” mert elviselhetetlen számára a szülői ház légköre. Az ilyen személy se feltétlen házasságot akar kötni, hanem csak el akar kerülni az otthoni, számára fojtogató atmoszférából, és ennek a célnak a megvalósítása érdekében ideális megoldásnak látszik számára egy házasságkötés. Ő nem a párjára mondja ki az „Igen”-t az esküvőkor, hanem az otthon maradásra mondja ki a „Nem”-et. Az élet számos okot, körülményt és indokot ismer, ami miatt színlelheti valaki a házasságkötést. Ilyen pld. az is, amikor valaki sorkatonai szolgálata alatt azért kötött házasságot, mert ennek révén többlet eltávra, szabadságra vált jogosulttá. Itt sem a valódi házasságkötési szándék és akarat vezérelte a beleegyezést, hanem az csak egy másodlagos eszköze volt a cél elérésének. Kimondja a beleegyezés szavait, de valójában nem akarja azt. Az elsődleges szándéka nem a házasságkötésre irányul.

Ha valaki a házasság valamelyik lényeges elemét (teljes élet közössége, felek java, gyermekek nemzése és nevelése) vagy tulajdonságát (egység, felbonthatatlanság) zárja ki, részleges színlelésről (simulatio partialis) beszélünk. Ide például azok az esetek tartoznak, amikor valaki úgy köt házasságot, hogy a maga részéről egyoldalúan kizárja a gyermekáldást. Vagy elhatárolódik a társától való testi kapcsolattól. Ennek is számos oka lehet. Félhet valaki a szülés fájdalmától, vagy félhet az egészségügyi kockázatoktól, de féltheti a karrierjét is a megszületendő gyermekétől, vagy egyszerűen csak kényelmetlen számára feladni önző életmódját, amit egy esetleges gyermek mellett már nem folytathat úgy, mit addig. Ha valaki úgy köt házasságot, hogy az esetlegesen addig meglévő barátjával/barátnőjével a házastárásán kívül is fenn kívánja tartani a szexuális viszonyt, azaz nem akar a táráshoz hű lenni – színlelve köt házasságot az ilyen személy, mert kizárja belőle az egységet, a házasság egyik alaptulajdonságát. De ebbe az ügycsoportba tartozik az is, ha valaki úgy köt házasságot, hogy azt nem akarja egyúttal szentségnek is. (Mint láttuk, minden megkeresztelt között létrejött házasság egyúttal szentség is!) Ha valaki kizárja a házasságkötésből a szentségi jelleget, színlelve házasodott. Ez a helyzet akkor áll elő, ha adott esetben egy hitetlen jegyes úgy áll ott az oltár előtt, hogy neki csak a ceremónia szépsége, emelkedettsége kell, ami ezen túl mutat, azt ő nem akarja, az elől elzárkózik, elhatárolódik, azt kizárja. Az így házasságot kötő személy valójában ledegradálja a templomi liturgiát a lakodalom egyik „színpompás és káprázatos” elemévé, és nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget, mint bármelyik esküvői kelléknek, részletnek. Ha pld. vallástalansága vagy hitetlensége miatt kizárja az egyik vagy mindkét fél a házasságából azt, amit az Egyház tanít és akar, hogy ti. az egyúttal szentség is, érvénytelen a frigy. Ugyancsak színlelve köt házasságot az a személy, aki azt „előre megszabott határidőre köti,” mert kizárja a szentségi kapcsolatból a felbonthatatlanságot. Ha pld. valaki az egyetemi tanulmányainak idejére korlátozza a házasságát, ha azzal a szándékkal házasodik, hogy addig marad a társával, amíg a tanulmányait be nem fejezi, vagy pld. amíg az adott országban állomásozik, (mint diplomata, matróz, katona…stb.), érvénytelen a frigy. Puccini Pillangókisasszony c. operájában is ez vezetett a 16 éves főhősnő, Cso-Cso-szan tragédiájához; az amerikai tengerészgyalogos B. F. Pinkerton csak addig akarta a gésát a japán rítus szerinti feleségének, amíg Japánban tartózkodik, amíg ott szolgál. Hazatérve Amerikába keresztény módon is megnősült, majd feleségével, Kate Pinkertonnal visszatért Japánba, hogy Cso-Cso-szántól származó fiát magával vigye az Újvilágba. A magára maradt Cso-Cso-szán tragédiája beteljesedett, önkezével vetett véget életének. Az irodalmi-zene példából is látszik, annak ellenére is, hogy a szóban forgó házasság Pinkerton és Pillangókisasszony közt nem keresztény rítus szerint megkötött frigy volt, hogy aki kizárja a házasságából a felbonthatatlanságot, aki úgy köti meg a házasságát, hogy azt csak ideig-óráig akarja fenntartani, vagy érvényesnek tekinteni, az érvénytelenül házasodott.

A színlelés minkét esetében, mind a teljes, mind a részleges színleléskor pozitív akarati tettnek kell lennie a kizárásnak, de ez nem jelenti azt, hogy csak kifejezett formában történhet. Úgy is megvalósulhat a színlelés, ha a fent említett sajátosságok valamelyik eleméhez olyan megszorítást tesznek, ami ellenkezik az Egyház által akarttal.

Mint láttuk, az érvényes házasságot a jogképes feleknek törvényesen kinyilvánított beleegyezése hozza létre. (1057. kánon) A jogszabály azt is kimondja, hogy ez és csak ez kell az érvényes házassághoz; jogképesség, a beleegyezés kinyilvánítása, és annak törvényes formában való megtartása. Ha e három feltétel esetében minden szabályosan adott volt, a házasság érvényesen létre is jött, és az sírig köti a feleket. Ha viszont valahol valami hiba előadódott, vagy fogyatékosságban szenvedett e három érvénességi szempontok egyike, a házasság, mint jogügylet is fogyatékosságban szenved, és ezért annak érvényessége megtámadható. Elemeztük már a jogképesség problematikáját, és az ezzel kapcsolatos előírásokat, beszéltünk fentebb a beleegyezésről is, de visszavan még a „beleegyezés kinyilvánításának törvényes formája.” Azaz, a házasság megkötésének formája. Az 1108. kánon 1. §-a azt mondja ki, hogy „Csak azok a házasságok érvényesek, amelyeket a helyi ordinárius (megyéspüspök) vagy a plébános vagy a kettő közül valamelyik által megbízott pap vagy diakónus közreműködésével és két tanú előtt kötöttek…” A tanúknak együttesen kell jelen lenniük, és képesnek kell lenniük arra, hogy tanúsítsák a jogi aktust, de nem előírás, hogy megkeresztelt személyek legyenek. A másik feltétel az esketésben közreműködő klerikus részéről az, hogy legyen esketési felhatalmazása. Ha ezzel rendelkezett, és jelen volt a két megkívánt tanú, a kánoni formának eleget tettek a házasulandók. Az összes többi járulékos elem, pld. kántor vagy orgonista közreműködése stb. már nem képezi részét az érvényesség/érvénytelenség kérdésének. Minden bizonnyal ad az ünnepléshez és az esketési szertartás szépségéhez „némi emelkedettséget,” ha tiszta, szépen dekorált a templom, ha a zenei szolgálat is színvonalas, de ezen „kellékek” meglétének vagy hiányának kérdése független az érvényesség/érvénytelenség vizsgálatakor.

Szeretnék végezetül még pár fontos tényt kihangsúlyozni. Meglehet, a tanulmány-cikk elolvasása után lesznek, lehetnek olyan személyek, akik elveszítik a bátorságukat, feladják a reményt, hogy elindítsák a házasságuk érvénytelenségének megállapítása iránti pert. Lehet, azt gondolják, hogy ez túlságosan is bonyolult, hosszú, nehéz folyamat, tele buktatókkal. Reménytelennek gondolják a saját esetüket, talán már bele is törődtek a megváltoztathatatlannak hitt ténybe, hogy „úgysem fog sikerülni az előző házasságom érvénytelenítése, minek strapáljam magam….?!” Kedves Olvasó! Ha Te is így gondolod, így érzel, ha Önnek is ez a benyomása, akkor éppen Neked-Önnek írom le ezt a tanulmányt lezáró pár gondolatot.

Nem téved senki a megérzésedben, aki úgy gondolkodik, mint fentebb írtam, mert valóban hosszú és bonyolult folyamat a házasság érvénytelenségének megállapítása iránti per, mert – miként láttuk – egy múltbéli, sok esetben évtizedekkel korábbi szentségfelvételről kell a jelenben megállapítania a bíróságnak azt, hogy amikor a házasulandók kiszolgáltatták egymásnak a szentséget, akkor az érvényesen történt-e, létrejött-e a szentség, beálltak-e a jogi hatásai, vagy sem?! Tényleg se nem egyszerű, se nem könnyű, se nem gyors az a folyamat, amit az egyházi bíróság a felperes kérésére a keresetlevél alapján megvizsgál… Az is igaz, hogy van a perfolyamatban bőven hibalehetőség is. De, ennek ellenére se gondolja azt senki, hogy akár Isten, akár az Egyház közömbös lenne bárki házasságával szemben, így a Te házasságoddal, illetve az Ön házasságával szemben sem az. Bár a házasságkötés ténye a magánélet részét képezi, és mint ilyen, az kifejezetten a házasulandó alanyokra tartozik, az viszont már a magánélet kereteit meghaladóan egyházi közügy is, hogy az érvényes házasságokat tartsuk és nyilvánítsuk ki érvényesnek, miként az is egyházi közérdek, hogy az érvénytelen házasságokról viszont állapítsuk meg ezt a tényt. Közügy, közérdek, nemcsak az érintett alany privát érdekszférájába tartozó kérdés, hogy ha mód, jogalap, és lehetőség van rá, akkor a korábban megkötött házasságának az érvénytelenségét állapítsa meg a bíróság, így elhárítva azt az akadályt, hogy a későbbiekben – immáron érvényesen - szentségi házasságot köthessen, egy korábban érvénytelennek nyilvánított házassági kísérlet alanya. Mindez azért is fontos, mert – mikét a Biblia írja – nem jó az embernek egyedül, ezért kapott Ádám maga mellé Éva személyében egy segítő társat. A társ segítség, ihletet és erőt ad, védelmező és gyöngédséget nyújtani tudó személy az élet küzdelmes forgatagában. Nem mindegy, hogy egyedül kell-e megharcolni az élet kihívásaival, vagy egy megértő társ oldalán.

Ami pedig a „bonyolult peres eljárást” illeti, itt is tennék egy „apró” megjegyzést. E sorok írója azt feltételezi, hogy közös lehet az Olvasóval az a tapasztalat, amikor megvásárol valaki egy műszaki cikket és elkezdi olvasni a használati utasítást. Sok esetben bonyolult a megfogalmazás, nehezen érthető a szöveg, még akkor is, ha ábra segíti az eligazodást. Ám ha kibontjuk a terméket a dobozából, ha megfosztjuk a csomagoló anyagától, kiderül, hogy zavarba ejtően egyszerű végighaladni a gép üzembe helyezésének lépésein. Olykor az a meggyőződésünk, hogy „értelemszerűen adja magát a rendszer. Logikusabb nem is lehetne, mint ahogy van. Nem is lehet máshogy használni vagy üzembe helyezni a gépet. Magától értetődő minden, sem az összeszerelés sorrendje, sem az nem kérdéses, hogy melyik alkatrész, kellék, hova illik, hova passzol, hova való.” A leírás, a magyarázat lehet komplikáltabb, mint maga a végrehajtás, mint a folyamat, amivel üzembe helyezzük a műszaki cikket. Az egyházi peres eljárással is – könnyen lehet - ez a helyzet! A folyamat leírása – valószínűleg – összetettebb, nehezebben követhető, mint annak a végrehajtása. Ezzel együtt is, igen, igaz az is, hogy az eljárás tényleg bonyolult, de nem az ügyfélnek, hanem a bírósági apparátusnak! A legtöbb munka a háttérben, az ügyfelek jelenléte nélkül zajlik. Amit az ügyfél (felperes) megél, megtapasztal, az általában kettő, (legfeljebb három) rövid időtartalmú megjelenés a bíróság előtt. A bíróság maximálisan diszkrét és tapintatos. Elkerülik annak a lehetőségét is, hogy az egykori házasfelek akár csak véletlenül is a bíróság épületében összetalálkozzanak; idézésük nem azonos napra szól! Nem kell tehát attól félni, hogy kínos lesz az ex férjjel-feleséggel találkozni, mert erre – legalább is a bíróság előtt - nem kerül sor.  A per anyagát szolgálati titokként kezeli a bíróság, így abból semmiféle részlet nem szivárog ki, a per adataiba a jogban felsorolt személyek körén kívül nincs senki másnak betekintési joga.

Még egy utolsó gyakorlatias felvetés. Bár a peralapító keresetlevelet bárki megírhatja, ideértve magát a felperes ügyfelet is, az a tapasztalat, hogy szerencsésebb ezt a jogi lépést egy, a kánonjogban jártas szakemberre bízni. Nemcsak azért, mert a peralapító keresetlevélnek szigorú tartalmi és formai kritériumai vannak, hanem azért is, mert abban meg kell jelölni a percímet, és a bizonyítékokat is. Egy hasonlattal élve, olyan ez, mint amikor az orvos kivizsgálja a pácienst. A beteg elmondja a tüneteit, az orvos ezen közlésen túl is kikérdezi őt, majd különböző vizsgálatokat végez, végül felállítja a diagnózist és meghatározza a terápiát. Ha ebbe a folyamatba hiba csúszik, ha rosszul határozza meg a diagnózist, nem lesz adekvát a terápia sem; a beteg nem gyógyul, sőt, állapota rosszabbodhat is. A keresetlevél – az orvosi hasonlatnál maradva – az első vizsgálattal, az orvossal folytatott konzultációval azonos. Fel kell építeni a sikeres pervezetés stratégiáját és taktikáját, látni kell a lehetséges percímek közül a legkézenfekvőbbet, és azt is, hogy melyik tényállási elemet milyen bizonyítékkal lehet alátámasztani. Ha ez rossz irányba halad, a percímet – nagy valószínűséggel – nem lehet majd bebizonyítani. A házasságot ugyanis, miként arra már utaltam, a CIC 1060. kánonja alapján, jogkedvezmény illeti, amely szerint „kétely esetén a házasság érvényessége mellett kell állást foglalni.”

[1] .Chiappetta, L., in Il matrimonio nella nouva legislazione canonica e concordatari., Edizioni Dehoniane - Roma 206. old.

[2]"Internus animi consensus praesumitur conformis verbis vel signis in celebrando matrimoniuo adhibitis."

[3]"At si alterutra vel utraque pars positivo valuntatis actu excludat matrimonium ipsum vel matrimonii essentiale aliuquod elementum, vel essentialem aliquam proprietatem, invalide contrahit."

 

Fotó: Pixabay.com 

Read 59 times
Minden jog fenntartva. © 2019 Kaposvári Egyházmegye

Keresés