A főpásztor saját tapasztalatait idézte fel, amelyek megvilágították, hogyan mélyíthetjük el, hogyan élhetjük és miként oszthatjuk meg másokkal a három isteni erényt. Kifejtette: ha elfogadom a hit igazságait, már a hit útján járok, de egészen mást jelent az a hit, amit az agyammal fogadok el, és egészen mást az, amit tapasztalatból szerzek meg. Amikor nem csupán elhiszem, hogy Isten törődik velem, hanem rá merem bízni teljesen az életemet.

Az első kérdés: Hol laksz, Jézus, hol lehet Téged megtalálni? A legtöbb katolikus erre azt válaszolja, hogy Jézus ott van az Eucharisztiában, és teljesen igaza van. Protestáns testvéreink hozzáteszik: ott van az igében. Ez is igaz. Minél jobban ismerem az Isten igéjét, annál biztosabban találkozhatom Jézussal. A harmadik találkozási pontra azonban nem nagyon szoktunk figyelni: ott van Jézus a szegényben, a sebzett, szegény embertársainkban, az alkoholtól szenvedő, beteg hajléktalanban is. De nem látható sem az Ostyában, sem a szegényben Krisztus.

A hit mondatja velem, hogy ő Krisztus. Miért? Az utolsó ítéletkor az alapján fognak mindenkit jobbra vagy balra állítani, hogy adtunk-e enni az éhezőknek, inni a szomjazóknak, befogadtuk-e az idegeneket, felöltöztettük-e a ruhátlanokat, mit csinálunk a nélkülözőkkel, betegekkel, a bűnözőkkel, a börtönben lévőkkel (vö. Mt 25,31–46).

Varga László kiemelte: Jézussal a kapcsolatot legbiztosabban úgy mélyíthetjük el, hogy időt szakítunk az Oltáriszentség szemlélésére. Csaknem negyven éve már annak, hogy rátalált erre a titokra, és azóta mindennap minőségi időt próbál tölteni az Eucharisztiában jelenlévő Krisztussal; befogadja a szívébe, és tudja, hogy Jézus is befogadja őt, mert nagyon szeret bennünket, nála jobban senki nem szeret, hiszen meg is halt értünk.

„Ha nem lettem volna pap, valószínűleg akkor is időt szakítottam volna arra, hogy a feleségemmel legalább egy óra minőségi időt töltsek. Ha szeretek valakit, annak kell, hogy időt adjak. Ha a szüleid azt mondják neked, te vagy nekik a legfontosabb, idejük még sincs rád, akkor én odatennék egy kérdőjelet – Tényleg? Nem fontosabb a karriered, a munkád, a programod, mint a gyereked?”

A főpásztor felidézte: kollégiumi igazgató volt tíz évig, és a diákjai azt mondták neki, jobban szereti őket, mint a szüleik, pedig semmi mást nem tett, csak meghallgatta őket, elmondhatták neki, ami a szívüket nyomja.

„Adj időt Istennek és próbáld meg tettekre váltani a szeretetét” – buzdította hallgatóságát a püspök. Elmesélte, évtizedekkel ezelőtt hogyan fogadta be Jóskát, akit tizennégy évesen megcsípett egy kullancs, és attól kezdve élete hátralévő részében mozdulatlanul feküdt. Laci atya akkor találkozott vele, amikor az édesanyja meghalt, aki több mint harminc évig gondozta, etette, mosdatta. Jóska rettenetesen szenvedett, öngyilkos akart lenni, de nem volt ereje hozzá. Szidta az Istent, dühös volt. Laci atya feladta neki a betegek kenetét, amit addig senki nem ajánlott fel neki. Imádkozott a gyógyulásáért. Két hét múlva meglátogatta. a fájdalmai megszűntek, meg tudta mozdítani a két elsorvadt lábát, és tele volt hálával, hogy őt mennyire szereti az Isten. Laci atya úgy tervezte, elintézi, hogy Jóska otthonba kerüljön, de egy csöndes szentségimádás alatt Jézus megkérdezte tőle: Miért nem fogadod be? Így magához vette Jóskát, és hét évig, egészen a földi haláláig ápolta, gondoskodott róla. Bár korábban Laci atyának bajok voltak a gerincével, ezen idő alatt semmi gondja nem volt ezzel, noha emelgette, forgatta Jóskát a mosdatáskor. Jóskáról pedig, noha mozdulni sem tudott, sugárzott az öröm, a szeretet, folyamatosan imádkozott – ezt mindenki megtapasztalhatta, aki felkereste a plébániát. Mindez igazolja Jézus szavainak igazságát: Szeressétek Isten országát, a többiről gondoskodom!

A reményről szólva a főpásztor kifejtette: háború zajlik Európában, a közvetlen szomszédságunkban, gazdasági válság van – de a legnagyobb krízisben maga a remény van. A Jóisten akkor mutatja meg szeretetét, mindenhatóságát, amikor én a saját „mindenhatóságom” végére érek.

Amikor Varga Lászlót felvették a szemináriumba, azonnal elvitték katonának. Negyvenhét kiló volt mindössze, ötven kiló alatt alkalmatlannak számított, de őt mégis elvitték. A katonai felszerelése többet nyomott, mint ő, csaknem összerogyott alatta. A fölöttesei egy hónap alatt kikészítették, fizikailag, lelkileg is. Imádkozott, de minél többet fohászkodott, annál rosszabb lett a helyzet. Iszonyúan elege volt már mindenből. És akkor a Jóisten megmutatta mindenhatóságát. Egy baptista lelkésznek készülő társa megkérdezte tőle: „Van Szentírásod? Igen. Hol? Otthon. Rossz helyen van, annak a Szentírásnak itt kellene lennie, és ha már pap akarsz lenni, olvasnod kellene” – mondta a baptista fiú és odaadta neki a saját Bibliáját. Laci atya akkor így szólt Krisztushoz: „Én elolvasom mindazt, amit mondasz, megteszem, ahogyan értem, de ha nem jön be, amit ígérsz, sem pap, sem keresztény nem akarok lenni! A mostani helyzetembe bele fogok halni…”

Laci atya kinyitotta a Szentírást a hegyi beszédnél, a nyolc boldogságot kezdte olvasni: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa…”. Laci atya ekkor boldogságot érzett, és szétosztotta a kincstári holmijait – kivéve, ami rajta volt – a társai között. Isten válaszolt neki, megszűnt minden félelme, szorongása. Rábízta magát teljesen Istenre, a Szentírásra. Miután pedig elmélyedt az ellenségszeretetre vonatkozó parancsban, elhatározta: nem hajlandó megtanulni, hogyan kell ölni, letette a fegyvert, vállalta, hogy sorozatban ítélik zárkafogságra. A Bibliát azonban itt is olvashatta: „Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, övék a mennyek országa…” És valóban, soha nem volt még olyan boldog, mint akkor.

Isten szava tele van élettel és reménnyel, a ti dolgotok, hogy váltsátok tettekre mindazt, amit olvastok a Szentírásban” – szólt a fiatalokhoz a püspök. Felidézte: a szemináriumból többször is kirúgták, de mindig visszavették. Egyszer ő szakította félbe a tanulmányait, végül mégis felszentelték, soron kívül. Az első szentmiséjén úgy fogalmazott: „Barátaim, Isten a történelem Ura, nagyobb a ereje, mint a Varsói Szerződésé, nem tudták megakadályozni, hogy pap legyek”. Nincs semmiféle gazdasági vagy politikai hatalom, amely nagyobb lenne, és a sátán sem tud labdába rúgni Istennel szemben. Akik teljesen átadják az életüket Krisztusnak, azok meg fogják tapasztalni, mit jelent Isten hatalma, szeretete az életükben.

A szeretet fogalmán elmélkedve Laci atya leszögezte: a szeretet is krízisben van. Lázár feltámasztásának történetét említette a Szentírásból. Jézus tudja, hogy a barátja, Lázár beteg, de nem indul el azonnal, megvárja, míg meghal. Lázár nővérei, Mária és Márta szemrehányóan fogadják: „Ha itt lettél volna, nem hal meg a testvérünk!” Hányszor hangzik el ez a ha: Ha Isten szeretne minket, nem lenének háborúk, tragédiák, bűnök, botrányok az Egyházban!

Vajon merünk-e Isten szeretetében hinni akkor is, ha nem látszik ennek semmi nyoma? – tette fel a kérdést az előadó. Idézte a két főparancsolatot: „Szeresd Uradat, Istenedet… Szeresd felebarátodat, mint önmagadat…” Ezen múlik egész keresztény életünk. Isten azt kéri tőlünk, hogy mélyítsük el ezt magunkban, és életünk végéig van mit tanulnunk ezen a téren.

A püspök kiemelte: kétféle önszeretet van. Az egyik a nárcisztikus önszeretet, amikor beleszerelmeskedem önmagam okosságába, szépségébe, vélt tökéletességébe. Ez a beteges önszeretet végül mindig magányhoz vezet. A másik a pozitív önszeretet. Úgy szeretem önmagam, mint Isten szeretetének ajándékát. Jóska barátja ebben a szeretetben élt, pedig mozdulni sem tudott. Mindenki el tudja fogadni a szeretetet, és szeretni is tud.

Laci atya felidézte: néhány éve imádkozott a szentmisén az utcán megfagyott hét hajléktalanért. Felolvasta a nevüket, és kérte a jelenlévő hajléktalanokat, mondjanak mindegyikükről valami jót. És tudtak mondani. Egyikük megosztotta a többiekkel a sörét, a másik a kevés ételét, a harmadik mondott egy jó szót egy szomorú pillanatban. Végül érkezett egy volt rocker, messziről érezni lehetett, hogy nem fürdik sűrűn. „Mit tegyek, püspök?” – kérdezte. „Ölelj meg” – hangzott a válasz. A rocker letérdelt, és Laci atya megáldotta.

Végezetül a főpásztor így szólt a fiatalokhoz: Legfőbb hivatásotok, hogy életetek végéig növekedjetek a szeretetben, ha pedig egyszer majd meghaltok, kitágul a tér és az idő, és soha nem tapasztalt mértékben élitek meg a végtelen szeretetet.”

A KNT lelkinapjáról szóló beszámoló második része hamarosan olvasható lesz a Magyar Kurír oldalán.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotós: Lambert Attila

Forrás: Magyar Kurír