– Köszönöm, hogy eljöttetek, köszönöm, hogy szerettétek Tamást – fogalmazott prédikációjában a megyéspüspök. – Hálaadó szentmisére hívtalak beneteket. A Magyar Katolikus Karizmatikus megújulás kiemelkedő és „úttörő” papjai, akik már elmentek: Zselepszki Fábián, Kovács Gábor, Marik Tamás és a még köztünk lévő Katona István atya.
Ők is azok közé tartoztak, akiket nem lehetett „sztaniolpapírba” csomagolni és tömegcikként fogyaszthatóvá tenni. Akik valahol mindig kilógtak a sorból az egyházon belül és kívül is egyaránt.
Személy szerint nagyon sokat köszönhetek mindegyikőjüknek, különösen Tamásnak, akivel több mint negyven évnyi barátság kapcsol össze. 1980-ban a diakónusszentelésem előtt a püspököm lelkigyakorlatra küldött Győrbe. A lelkigyakorlatot Tamás tartotta. Tudtam és hallottam már róla, de mikor a Központi Szemináriumban volt lelkigyakorlatot tartani, akkor épp ki voltam rúgva, így nem találkoztunk.
A lelkigyakorlatot az első órától kezdve együtt tartottuk Tamással és a Szentlélekkel. A Lélek teljesen egymásra hangolt minket. Ő karizmatikusként, én akkor még a Bokor-közösség tagjaként. Hatalmas élmény volt.
Később meghívott vitorlázni. Egy feltétel volt: vigyek magammal nőt, mert kellett valaki, aki a női munkát végzi. Az unokanővérem jött velem, s aztán nem számoltam össze, hogy összesen hány éven keresztül vitorláztunk nyaranta. A vitorlázást később a piaristákkal folytattam.
Nagyon hálás vagyok a Jóistennek ezekért a vitorlázásokért, találkozásokért, az ott született kapcsolatokért és barátságokért.
A Jóisten összekapcsolta az életünket. A lelkigyakorlat után jelen volt a diakónusszentelésemen, majd két év múlva a papszentelésemen. Részese volt annak, mikor az ima által a Jóisten meggyógyított a gyomorfekélyből, s újjászülethettem Szentlélekben. A legfontosabb pontokon mindig ott volt.
Neki köszönhetem az első nagy tapasztalatomat a szellemi harcról. Akkor még nem vettem komolyan. Egy papi találkozó volt a plébánián, ami a Bokor-közösség papjaiból állt, s meghívtam őt is. Épp karácsony volt, megengedték neki a rendben, hogy ott legyen velünk. Rám nézett, majd azt monda: „Nagyon rosszul nézel ki. Mi van?”
Elmondtam neki, hogy teljesen megszakadt a kapcsolatom a főnökömmel. Másfél hónapja nem létezem, és nem tudom, mit csináljak. Én már ezerszer meggyóntam, mindig megpróbáltam újrakezdeni, de semmi sem sikerült.
Azt mondta, hogy ezt nem így kell. A nyakadba ült a harag démona, és az nem megy el, csak imádsággal és böjttel. Addig egy falatot sem eszik és iszik, míg az el nem megy. Mondtam neki, hogy akkor válaszd ki a négy temetési változat közül, hogy melyiket mondjuk el majd a temetéseden, mert bele fogsz halni, hiszen már másfél hónapja semmi sem történt.
Valóban nem evett és nem ivott semmit. Nagyon jól érezte magát velünk, de nem volt hajlandó enni és inni. Elkezdett böjtölni, mert azt mondta, hogy ez nem megy ki mással, csak imádsággal és böjttel. Vége volt a találkozónak, mindenki elment, majd hazajött a főnököm. Köszöntem neki és nem csak, hogy visszaköszönt, hanem megkérdezte: hogy vagy? Gyorsan hívtam a Tamást, hogy nehogy meghaljon, s egyen, mert megszabadultunk. Akkor találkoztam először ezzel a tapasztalattal, hogy mit jelent a szellemi harc.
Együtt élhettük meg a Krisztusért való üldöztetés boldogságát. Segíthettük egymást, mikor a saját egyházunk mellőzött bennünket. Hálát adok azért a ferences szerzetesért, aki papként, tanárként és karizmatikus prédikátorként sokat ajándékozott rendtársainak, diákjainak és a Katolikus Karizmatikus Megújulásnak egyaránt. Hálát adok azért az emberért, aki igazgatóként oly sokat tett a Nagyboldogasszony Gimnáziumban a tanárok és a diákok megtéréséért, és hálát adok azért, amit itt a Szent Imre-templomban a vasárnap esti miséken rajta keresztül tett a Szentlélek.
Mindig zsúfolásig volt a templom, két éven át. Olyan erővel hirdette az örömhírt és úgy imádkozott, hogy ez a templom mindig tele volt. Hálát adok a kapitányért, a vitorlázásokért és a rengeteg tanításért, a lelkigyakorlatokért. Amíg itt volt Kaposváron, a lelkigyakorlatok helyszíne a kercseligeti plébánia volt. Fantasztikus ajándék volt a tanároknak, a diákoknak és még a szülőknek is. Hálát adok azért a Tamásért, aki papságában – ahogyan Izajás prófétától olvashatjuk – meglankadt, de aki azután is csak az Úrban bízott és új erőre kapott.
Hálát adok az atyusért, aki minden nélkülözés és szenvedés között is haláláig hűséges maradt a feleségéhez, gyermekeihez, családjához. Hála azért, mert mindvégig őrizte az igazi reményt, a mennyország ígéretét szívében, és élete végéig az ima, a dicsőítés embere maradt.
Hála a lényéből áradó derűért és örömért. Követve ezzel Szent Ferenc tanácsát, aki azt a küldetést adta követőinek, hogy emeljék fel az emberek szívét és szolgáltassanak nekik okot az örömre. Másra Tamásnak sem volt szüksége, csak a belőle áradó örömre és derűre. Hála az évekig ágyhoz kötött szenvedőért, akit múlt év december 15-én levettek a betegség keresztjéről. És mert az Úrban bízott, azóta új erőre kapva szárnyra kelt, mint a sasok, már futhat, de nem lankad meg, járhat, és többé nem fárad el – fogalmazott a főpásztor prédikációjában.
A szentbeszéd meghallgatható az alábbi linken: Hálaadó szentmise Marik Tamásért 2022. 01. 08.
Fotó: Kling Márk
