– Milyen világi és egyházi személyek terelgették az úton?
– Szüleim 7 éves koromban a nagykanizsai Piarista Iskolába írattak, édesanyámmal illetve nagymamámmal kisgyermekkoromban jártunk a templomba, így már egész korán vallásos nevelést kaptam. Gyermekként a Jézus Szíve-templomban szívesen hallgattam Rumszauer Miklós atya prédikációit, aki a 90-es évek végén Nagykanizsán szolgált káplánként. 2003-tól tanultam orgonálni Balogh Antal kántortól, akitől mind szakmailag, mind emberileg nagyon sok jót kaptam. Egy idő után helyettes kántorként szolgáltam a Felsőtemplomban, s a kántorkodás révén a plébánia életének aktív részese lettem. Fliszár Károly atya prédikációiból szintén sokat tanultam, személye is meghatározó volt hivatásom formálódásában. Nagykanizsán sok káplán megfordult az évek során, így amikor az egyházmegyébe jelentkeztem papnak, tulajdonképpen régi ismerősök közé érkeztem.
– 2016-ban került a nagybajomi Jézus Szíve-templomba. Hogyan élte meg a püspöki diszpozíciót?
– A székesegyházban már 4. káplánévemet töltöttem, ezért úgy készültem, hogy 2016 nyarán mindenképpen kihelyeznek valahová plébániai kormányzónak. Magam is ezt szerettem volna. A diszpozíció megélése azért volt mégis nehéz, mert nem tudtuk kivárni a tanév végét, hiszen elődöm, Szi-Márton János hirtelen meghalt, és tanév közben, 2016 januárjában kellett átvennem a plébániát. A püspöki kérésre gondolkodás nélkül igent mondtam, a rám bízott feladatot nagy várakozással és örömmel fogadtam.
– Miben gazdagodott az élete, a személyisége?
– Sok új dolgot meg kellett tanulni, amelyeket káplánként nem lehetett átlátni, ám az adminisztráció mellett fontosabb az emberi oldal, hogy egy plébános miként tud a közösség vezetője, illetve formálója lenni, hogyan tud segíteni úgy, hogy ne ő legyen a középpontban. A jó közösség nem a plébánosra, hanem a Jóistenre és a tagok egymás közti kapcsolatrendszerére épül, de közben fontos koordináló szerep vár a plébánosra, akinek aktív jelenléte működteti a közösséget. Én ugyan diákkoromban nem voltam tagja klasszikus kisközösségnek a saját plébániámon, inkább a plébánossal, káplánokkal és a kántorokkal alkottunk egyfajta közösséget, plébánosként mégis meg kellett tanulnom a rendezvényszervezést. Úgy érzem, a Nagybajomban töltött hat év alatt szép eredményeket értünk el.
– Hogy látja, a papok még ma is a települések elöljárói közé tartoznak, úgy, mint régen?
– Nem törekszem rá, hogy köztük tartsanak számon. Természetesen a településszintű rendezvényekre szívesen elmegyek, közös imádság vezetését is vállalok, de azt szeretném, hogy papként a városban lelki vezetőként tekintsenek rám. Jelenleg 6 település tartozik hozzám, többnyire jól ment a polgármesterekkel a kapcsolatfelvétel. Fontos az együttműködés a plébános és a polgármester között, akár épületfelújítási, pályázati kérdésekben, akár közös programszervezésben. Elég sok feladat adódik a körzetben, nincs időm unatkozni. A 3 plébánia pályázati és pénzügyei kapcsán adódó adminisztratív feladatok elvégése sokszor a hétköznapi munkajelentős részét elviszi.
A hét minden napján van szentmise valamelyik településen, vasárnap 4 misét mondok, és az év folyamán nagyon sok temetést, illetve gyászmisét kell tartani. 3 csoportban tanítom az elsőáldozásra és bérmálásra készülőket, a böhönyei iskolában két osztályt tanítok, évente szervezünk nyári hittan tábort, ősszel és tavasszal hittanos kirándulásra visszük templomba járó diákjainkat. A felnőtteknek zarándoklatot szervezünk, ősszel pedig a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus utolsó két napján vettünk részt, s már tervezzük tavaszi egyházközségi zarándoklatunkat.
– Hitoktatóként hogy látja: a diákok körében mivel lehet vonzóvá tenni hitünket?
– Ha közösséggé formáljuk őket a plébánián, az valamennyire vonzóvá teszi a hitet. Fontos, hogy az ifjúságpasztoráció során a vallási és a szabadidős programok egyensúlyban legyenek. Templomba járás nélkül elképzelhetetlen vallásos közösségről beszélni, de kirándulás, hittantábor, közös játék és más program nélkül, csak a misére járással nem tudjuk vonzóvá tenni a hitet. Nagy eredménynek tartom, hogy az idei hittantáborunkba 33, templomba rendszeresen járó diákot vihettünk el, és a játékos programok mellett a hitük elmélyítését is segítették közös imákkal, szentmisével, szentségimádással, gyónással, a szentek életének megismerésével. Nehézségnek látom, hogy diákjaink jelentős része egyedül jön a misére, így kisebb az esély arra, hogy megmaradnak az egyházban. A családokkal való kapcsolattartás során a szülőket is buzdítjuk, jelenlétük elengedhetetlen. A plébánia szomszédságában működő Kékmadár gyermekotthonban is élnek hitüket gyakorló, jó szándékú fiatalok, akik tovább erősítik a plébánia ifjúsági közösségét.
– Milyen közegben könnyebb a kikapcsolódás?
– Itt a plébánián nehezen találom a kikapcsolódás módjait, mert mindig adódik feladat az irodában, amivel éppen el vagyok maradva. Ha kikapcsolódásra vágyom, legtöbbször szüleimhez, Nagykanizsára indulok, vagy kirándulni egy-egy szép helyre. A hegyek, folyók, tavak látványa mindig lelki feltöltődést jelent, akár egyedül, akár családdal vagy kisebb baráti társasággal feledkezem bele a teremtett világ szépségeibe.
A gyerek által hívő lehet a szülő is…
András atya elmondta azt is: a templom falain kívüli rendezvényeik is kötődnek a templomi eseményekhez, így a templombúcsúhoz szervezett plébániai vacsora a hívekkel, a hajnali miséket követő közös reggelik, a Szent Márton napi gyertyás vonulás, az augusztusi szalonnasütés, a jegyesek és házasok megáldása, majd azt követő közös vacsora február 14. körül, mind szentmiséhez kötődik. Régebben plakátokkal hirdették programjaikat, ma inkább a plébánia facebook-csoportjában népszerűsíti az atya a rendezvényeket; a hittanos gyerekek szüleit is megpróbálja bevonzani egy-egy programra.
Lőrincz Sándor
Fotó: Muzslay Péter
Megjelent a Somogyi Hírlap 2021. november 11-i számában.