„Negyven évvel ezelőtt, 1981. május 13-án a Szent Péter Téren egy merénylő halálos lövéseket adott le az akkori pápára, II. János Pál pápára. A Szentatya csodálatos módon életben maradt, s életben maradását a fatimai Szűz segítségének tulajdonította, amelyet egy külön zarándoklattal köszönt meg a Szűzanyának.

II. János Pál pápa nem halt bele az egyébként halálos lövésekbe. Úgy tekintett a Szűzanyára, hogy az ő keze mozdította el a lövedéket abból az irányból, amely halálos lett volna. Miután a Szentatya felépült, elment a börtönbe, meglátogatta merénylőjét és megbocsátott neki.

Ma este a megbocsátásról és az ellenségszeretetről mondanék néhány gondolatot, hiszen a helyzet ma sem jobb. Azt tapasztalom, hogy a pandémia, a világjárvány alatt csak tovább nőtt a feszültség és az erőszak, ami megnyilvánul a családokban, a közbeszédben, a politikában és az utakon is. Környezetünk tele van haraggal és gyűlölettel.

Mit lehet tenni? Ha az erőszakra erőszakkal válaszolunk, akkor csak tovább növekszik a fájdalom. Ha szétkürtöljük, s mindenkinek elmondjuk, hogy milyen rossz ez a világ és az emberek, attól semmi sem lesz jobb. Minél többet beszélünk a sötétségről és annak cselekedeteiről, annál nagyobb lesz a sötétség körülöttünk és bennünk is. Annál inkább növekszik a félelem. Túl sokat beszélünk a gonosz munkájáról és nagyon keveset beszélünk a szeretetről, az irgalomról és a megbocsátásról, pedig minden bűn esendő és múlandó, egyik sem örök. Egyedül a szeretet örök. Legalább annyit, de inkább többet kellene beszélnünk a jóságról, a szépségről, a szeretetről, az irgalomról, mint ahányszor kinyitjuk a szánkat a bűnök továbbadására. Mi keresztények is túl sokat beszélünk a gonosz munkájáról. Jézus azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg egymásnak, engesztelődjünk ki, sőt nem csak egyszerűen megbocsátást és kiengesztelődést kér, hanem azt kéri, hogy szeressük még az ellenségeinket is.

Lehetséges ez? Jézus nem ábrándozott, az akkori erőszakos világ valóságában élt, egy gyarmati sorban levő népnek tagjaként. A rómaiak a felkeléseiket leverték, a népet adókkal és különböző módszerekkel sanyargatták. Ebben a helyzetben mondta ki azt, hogy szeretni kell az ellenségeket, azokat a rómaiakat, akik hatezer zsidó férfit feszítettek keresztre egy lázadás következtében. Nem volt egyetlen egy család sem Izraelben, aki ne gyászolt volna, s Jézus ezt a mondatot mondja: »Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket!«

Az erőszak ördögi körét, mely körülöttünk zajlik és sokszor a saját szívünkben is dúl, csak megbocsátással, kiengesztelődéssel és ellenségszeretettel lehet megállítani. Jézus ezt kéri tőlünk, s nem kér lehetetlent. Kiárasztotta ránk a Szentlelket, hogy befejezze Krisztus művét a világban. A Szentlélek segítségével mindegyikőnk képes szeretni az ellenségét. Önerőből egyikőnknek sem fog sikerülni, de a Szentlélek segítségével igen.

Ahhoz, hogy megbocsássak, először be kell ismernem, hogy haragszom. Nagyon sokan nem ismerik be, nem vállalják fel. Letagadják, elfojtják, kimagyarázzák. Ahhoz, hogy eljussak a megbocsátásig, ahhoz fel kell vállalnom, hogy a másik, amit tett, vagy mondott ellenem az nem csak fáj, hanem azért haragszom is és meg akarok bocsátani. A megbocsátás elsősorban döntés, nem pedig érzés. El kell határoznom, hogy meg akarok bocsátani, különben nem fog menni.

Miért bocsássak meg? Hiszen újra el fogja követni ellenem, újra meg fog sebezni, újra bántani fog. Azért, mert Isten is megbocsátott. Nekem is és annak is, aki engem bántott. A megbocsátás forrása nem a mi nagyszerűségünk, hanem Isten irgalma és szeretete. A megbocsátás az Evangélium szerint az adósságok elengedése. Itt nem pénzbéli adósságra kell gondolni – bár a példabeszéd pénzről szól. A megbocsátás a szeretetadósságok elengedése. Amikor valaki megbánt bennünket, mert olyat mondott, tett vagy éppen nem tette meg, amit szerettünk volna, akkor megharagszunk és az illető adósunk a szeretetben. Ez az adósság folyamatosan növekszik. Általában listát vezetünk arról, hogy a másik miben adósunk. Évtizedeken át őrizgetjük ezeket a listákat, kiegészítjük és még fénymásolatokat is készítünk róluk, hogy bármikor odadörgölhessük a másik orra alá: te beszélsz?

Már évek múltak el és még mindig képesek vagyunk odamondani a másiknak. Lehet, hogy úgy éreztük, hogy megbocsátottunk, vagy megpróbáltuk elfelejteni a dolgot, de igazából nem történt meg a megbocsátás. Ha meg akarok bocsátani, akkor el kell engednem a szeretet adósságokat, amelyeket a másik felhalmozott ellenem, mert nem azt tette, nem úgy tette, nem akkor tette, mikor én szerettem volna, vagy kértem tőle.

A megbocsátás akkor jön létre, amikor már nem mozdul ki a szívünk, mikor az illetőről hallunk, találkozunk vele, látjuk őt, vagy beszélgetünk vele. Ha a szívünk nyugton marad, s nem mozdul ki semmilyen irányba, akkor már megbocsátottunk.

Minden szentmisében elhangzik, hogy engesztelődjünk ki szívből egymással. Mikor valakire megharagszunk, akkor megvonjuk tőle a jogot, hogy ott legyen, ahol én vagyok. Nem vagyunk hajlandóak vele egy légtérben lenni, vagy ha igen, akkor nagy ívben elkerüljük. Ez a templomokban is jelen van. Pontosan tudjuk, hogy kinek nincs itt a helye, hogy ki nem járhatna abba a templomba, közösségbe, amelybe mi járunk, s nem szeretnénk mellé ülni a misén. Azért, mert bajunk van vele, s mert nem bocsátottunk meg. Mikor megbocsátunk és kiengesztelődünk, akkor egészen egyszerűen visszaadjuk a jogát az illetőnek, hogy egy levegőt szívhasson velem, s hogy szabad neki ott lenni, abban a közösségben, templomban, faluban, ahol én lakom. Újra jogot adunk neki arra, hogy létezzen.

Jézus azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg, engesztelődjünk ki és szeressük az ellenségeinket!” – fogalmazott a főpásztor.

A teljes prédikáció meghallgatható itt: 

Fotó: Szerafin Zoltán