„Kedves Testvérek!

Kaptunk egy levelet Siófokról, idézek belőle:

»Kedves János atya!

Szomorúak vagyunk, hogy elment, de nem szeretnénk búcsúzni, mert emléke szívünkben tovább él. Nagyon sokszor találkoztunk Siófokon, sok miséjét hallgattuk meg kint a kertben. Mindig volt hozzánk egy-két meleglelkű szava. Miséi után lelkileg feltöltődtünk, erőt kaptunk az élet nehézségeinek elviselésére. Nyugodjon békében Isten országában, ahová küldjük további imáinkat is. Isten vele, János atya!«

Ő nem tud úgy válaszolni, ahogyan hagyományosan egymást szólítgatjuk. Rajtunk keresztül szól az üzenet. Ha az ő szavát hallanánk, talán ezt mondaná: Istenem, köszönöm az éveimet! Húsz év Göllén, nyolc év káplánság Siófokon, majd harminckét év plébánosság. Összesen hatvan év, melyből az utolsó húsz évet a Püspökségen is töltötte, minden munkát vállalva. Rengeteg év, mely alatt rengeteg jó szó hangzott. Számomra az Idősek Otthonában az tűnt fel, hogy valahányszor meglát engem, elmosolyodik. 

Hol a munka? Ő most mit csináljon itt? – kérdezte. Annyira belelovallta magát, hogy elkezdett sírni. Azt mondta, ő nem akart idejönni, olyan, mintha mai gyerek lenne. Negyven, hetven évvel fiatalabb. Vasárnaponként egy környékbeli plébánián vállalt helyettesítést. A járvány alatt pedig láttam, hogy elpusztul ebben a tétlenségben, abban, hogy egy szobában üljön, vagy adoráljon fél napokon keresztül. Ez nem az ő világa volt. Örömmel vállalta – én pedig átadtam neki örömmel –, hogy a napi szentmiséken én voltam a főcelebráns, ő pedig az oldalamon szolgált, s mindig ő prédikált. Ez tartotta benne a lelket.

Az időkeret, mint egy képkeret, úgy vette körül az életét. Az időkeretben benne volt az építkezések ügye is. Nem olcsó, nem könnyű, csak annak tűnik visszagondolva. A Siófokiak tudják legjobban, hogy mennyi templomot építtetett, a maga költségén. Óriási meglepetést keltett a püspökségi irodában, mikor bejelentette, hogy befizeti a temetését. Szinte kínozta a tudat, hogy ő különb, gazdagabb, műveltebb; más munkát végez, mint gyári munkás, vagy kőműves.

Reményik Sándor verse jut eszembe, melyet 1923-ban, Trianon után írt:

»Látjátok feleim, hogy mik vagyunk? / Bizony bíbor és bronz és arany / És örökkévaló szent szépség vagyunk. / Ahogy halódunk, hullunk nesztelen: / Bizony, e világ dőre, esztelen / Pompájánál nagyobb pompa vagyunk. / Nem történhetik velünk semmi sem, / Mi megronthatná szép, igaz-magunk.«
(Reményik Sándor: Halotti beszéd a hulló leveleknek. Részlet.)

Most csendben köszönjük meg a Jóistennek, hogy ad ilyen papi hivatásokat, akiket szinte zavar a pénz, akiket vonz a munka, s akiknek ég a keze alatt, legyen az bármi. Meleg, kedves szavak legyenek!” – fogalmazott az emeritus megyéspüspök.

A szentmisét követően a korpavári temetőben örök nyugalomra helyezték Wirth János nyugalmazott siófoki plébánost.

Fotó: Kling Márk