A temetési szertartást megelőzően a főpásztor szentmisét celebrált a lengyeltóti Szent Jakab-templomban.
„Károly atya hivatása az Oltáriszentség előtt indult – fogalmazott a megyéspüspök. Negyedikes gimnazista volt, mikor egy meleg nyári napon betért a kerkaszentkirályi templomba, mert ott csend és hűvös volt. Az ott töltött idő alatt hallotta meg a hívást a papságra. Elindult egy kaland az életében, amikor szentelendő kispaptársaival együtt Veszprémben voltak, s a szentelés előtti egész éjszakát a templomban töltötte a Szentség vonzásában. Papi jelmondata ez az ige volt: »a mi hazánk a Mennyben van«. Nem csak a Szentség, hanem a Mennyország is vonzotta. Valamennyiünk életében meghatározza, kijelöli a múltunk, cselekedeteink a mai napunkat, a jelent, s a jelenünk pedig meghatározza a jövőnket. S úgy gondolom, hogy fordítva is igaz, a jövőnk meghatározza a jelenünket és a múltunkat is. Ha a jövőnk a Mennyek országa, s ennek vonzásában éljük életünket, akkor ez a jövő visszahat a jelenre és a múltra is. Mindent meghatároz, hogy mi a célunk, hogy miért akarunk élni, hogy miért vállaljuk hivatásunkat.
Károly atya lelki vagyonközösségben élt. Élete legnagyobb részét imában töltötte, a Szentség vonzásában. A lelki vagyonközösség azt jelenti számomra, hogy mindent megosztunk Krisztus testének tagjaival. Nem magunkért vagyunk az Úr előtt, hanem másokért. Megosztjuk azt a kincset, amit az ima jelent számunkra, a test többi tagjával. Értük is imádkozunk, velük is imádkozunk. Ugyanez érvényes minden jócselekedetünkre, böjtünkre. Nem magunk miatt, hanem Krisztus testének többi tagja miatt vállaljuk az önmegtagadást, az áldozatot. A lelki vagyonközösséghez hozzátartozik az Isten igéje, melyet Ő kijelent és a szavunkra ad. Nem csak magunk miatt olvassuk a Szentírást, s nem magunk miatt nyitjuk ki a szánkat, mikor hirdetjük az Igét. Azt a kincset szeretnénk megosztani, amit mi is úgy kapunk Istentől ajándékba. Ebben a vagyonközösségben élt, mely hiszem, hogy a szentek közösségében is folytatódik, hiszen a Szentség vonzásában élő ember életét a Szent átformálja.
Minél jobban vonz bennünket a Szent, az Isten, minél jobban szeretjük Őt és minél több időt töltünk imában, igeolvasásban, szeretetben a Szenttel, ez annál inkább visszahat, átformál bennünket. Akire szeretettel nézünk, az hat ránk. Ő nagyon szerette Jézust, szeretett vele együtt lenni, s Jézus kiformálta benne a Szentséget. Az életén látszott, hogy kit szeret a legjobban, s hol van a kincse, amiért mindent odaadott.
Miközben hálát adunk Károly atya hivatásáért, hűségéért – hiszen az utolsó pillanatig hűséges maradt ahhoz, akitől küldetését kapta –, aközben példát állít elénk az Isten. Ha ő leélhette az életét így, mi akadályozhat meg bennünket papokat, híveket, hogy életünk a Szentség vonzásában folyjon? Senki nem akadályozhat meg bennünket, hogy még nagyobb szeretettel szeressük Jézust, s még nagyobb szeretettel imádkozzunk, olvassuk Isten igéjét és váltsuk tettekre azt. Isten igéje ma is szentté formál bennünket. Ha ismerjük, szeretjük és tettekre váltjuk az Igét, s ha hirdetjük, tanúságot teszünk róla, akkor az Ige szentté tesz bennünket. Köszönjük meg a Jóistennek Károly atya életét, hivatását, s minden ajándékot, melyet rajta keresztül kaptunk a Jóistentől, s mondjunk igent mi is a Szentségre. Isten akarata és a keresztségben kapott hivatásunk, hogy szentek legyünk, s hogy az Ő jelenléte és szeretete túlcsorduljon, s betöltsön minket, s hogy rajtunk keresztül eljusson másokhoz is. Hiszem azt, hogy odaát ő is közbenjár értünk” – fogalmazott a főpásztor prédikációjában.
A szentmise végén Ritecz Erika tanítónő, a plébániai képviselőtestület világi elnöke idézte fel a közös emlékeket búcsúbeszédében. Gyuriga Károly nyugalmazott lengyeltóti plébánost március 29-én szülőfalujában kerkaszentkirályon, a helyi temetőben helyezte örök nyugalomra Varga László megyéspüspök.
Fotó: Kling Márk
