Nem volt imakönyve, hát kivette a dédmamájáét a koporsóból, és amikor a szülei felelősségre vonták ezért, azt felelte: a dédmamának már nincs szüksége rá. Kocsi György családjában nem volt otthon Szentírás. Tizenkét évesen vett egy Újszövetséget, amit a Szent István Társulat adott ki. Két nap alatt elolvasta, és annyira megszerette, hogy mindennap elővette, míg már csaknem kívülről tudta a szövegét.

A kötelező katonai szolgálata idején becsempészett a laktanyába egy német nyelvű Újszövetséget, annak segítségével tanult meg németül. Felszentelését nem akarta engedélyezni az Állami Egyházügyi Hivatal, de kispap testvérei kiálltak mellette. A szocializmus idején nem doktorálhatott, ám a rendszerváltás után, harmincöt évesen Tübingenbe ment tanulni, és hazatérve teológiai tanár lett Veszprémben, Budapesten, Kaposváron, Szegeden.

A Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel, a Széchenyi Társaság díjával és Gnilka-díjjal kitüntetett Kocsi György Zamárdi és Balatonendréd plébánosa, Zamárdi díszpolgára. A falusi környezetben emberközeli egyházközséget teremtett. Vasárnaponként négy misét mond, és minden alkalommal kiáll a templom elé, hogy beszélgessen a hívekkel; jelen van, megszólít és megszólítható. Nemcsak a falujában élőket, hanem a miséire távolabbról érkező nyaralókat is személyesen ismeri. Gyuri atya fáradhatatlan építkező, a szó lelki és materiális értelmében egyaránt. Zamárdi temploma kívül-belül megújult, és négyszázötven ember befogadására alkalmas szabadtéri liturgikus teret alakítottak ki a település üdülőterületén. Kezdeményezésére közadakozásból francia barokk orgonája is lett a templomnak. A hangszer egyedülálló a magyar zenei életben, Zamárdiban rendszeresek a hangversenyek, kiváló orgonisták koncerteznek itt. Kocsi György az orgonaépítést a falubeliek közös ügyévé tudta tenni. Minden vasárnap beszámolt a munkálatok állásáról, így köszönte meg az emberek anyagi támogatását. „Szeretem a fizikai munkát, a híveimet is gyakran hívom közös munkálkodásra: együtt ültetünk, rendezzük a templomkertet.

Munka közben jókat lehet beszélgetni, így ismerhetjük meg egymást igazán. Gyerekként szoktam hozzá ehhez; apám rászorított minket a bátyámmal a munkára. Hiába lázadoztunk, hiába mondtuk, hogy lám, a szomszéd gyerek rossz tanuló, mégis játszhat, mi meg jól tanulunk, és dolgoznunk kell.”

Kocsi György tanító pap. Vasárnapi prédikációi, a televízióban öt éve minden héten elhangzó bibliamagyarázatai felölelik az Ó- és az Újszövetség teljességét, és mindig az adott kor társadalmi és történelmi viszonyai közé helyezik a bibliai szöveget. Mondanivalójának emellett aktuális, személyes üzenete is van, eligazítást ad mai kérdéseinkben.

Kocsi György a Somló-hegy lábánál, Borszörcsökön született 1955-ben. Gyerekkorától ministrált, már tizenkét évesen elhatározta, hogy pap lesz. Bencés diákként érettségizett Győrben, majd teológiát tanult a győri, később a budapesti Központi Szemináriumban. A szentelése előtt két rendőrautó állt meg a szülei háza előtt. György fiuk holléte felől érdeklődtek a rendőrök. Pontosan tudták, hogy Budapesten van, a szemináriumban, de így akartak félelmet kelteni.

1980-ban szentelték pappá. Szerette volna folytatni a tanulmányait, de nem doktorálhatott, és a fővárost is el kellett hagynia. Papi szolgálatát Búcsúszentlászlón kezdte meg, majd Nagyatád és Iharos következett. Életét végigkísérte az üldöztetés, de ő ezt egyszerűen „munkahelyi zajártalomnak” tartja. Tízéves volt, amikor a hittan miatt egyszer késve érkezett az iskolai menzára, ahol nem akartak neki ebédet adni. Bekopogott az igaztóhoz, és panaszt tett: „A szocializmus építése közben éhezem.” Erre az igazgató lement vele az ebédlőbe, utasította a konyhásokat, hogy adjanak enni a gyereknek, és még azt is hozzátette: nem szeretné, ha ilyesmi még egyszer előfordulna. A talpraesett fiú később sem hagyta magát, kiállt az igazságért.

Ötödikes volt, amikor történelemórán jelentkezniük kellett azoknak, akik hisznek Istenben. „Csak én jelentkeztem, holott mindegyikünk járt hittanra. Kétórás vita után az osztály átállt az én oldalamra” – meséli. Már pap volt, amikor a rendőrség el akarta venni útlevelét. „Maguk jobban tudnak rá vigyázni, de kérek róla elismervényt – adta át az igazolványt a rendőröknek. – Nem vettem tragikusan a dolgot, fiatal voltam és lelkes. Szép Magyarország is, gondoltam.” Azután pedig bejárta az országot.

A rendszerváltáskor végre visszatérhetett ahhoz, amit a szemináriumi évek után megtagadtak tőle. Tanulni akart. Főpásztora engedélyével Németországba ment, egy plébánián helyettesített, és közben Tübingenben tanult, az Eberhard Karls Egyetem Katolikus Teológiai Fakultásán. Kiváló professzorai voltak, teológiát és keleti nyelveket hallgatott. Öt évet töltött tanulással, majd amikor hazajött, meghívták oktatónak a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolára. Görögöt, hébert, ószövetségi keletkezéstant, bibliaismeretet és retorikát tanított, 1998-tól prefektus is volt, emellett pedig plébánosként szolgált a Veszprémtől mintegy ötven kilométerre fekvő Zamárdiban. Azóta is plébánosa a településnek, 2006-tól pedig Balatonendrédnek is.

„Egyszerre két dolgot teljes odaadással végezni nem lehet, de nekem ez a sors jutott. Soha nem ráztam le magamról a feladatokat, amikre felkérést kaptam. A Jóisten segít.

Azt tanultam, hogy amit rám bíznak, azt becsülettel el kell végezni. Ez erőt és örömöt ad, kiegyensúlyozottá és boldoggá teszi az embert.”  Kocsi György Szent Mártonnal és Márton Áronnal együtt vallja: „Non recuso laborem.” (Nem futamodom meg a munkától.)

A plébánosi szolgálat mellett ma is járja az országot, előadásokat tart, könyvei és fordításai jelennek meg. Töretlenül hajtja az egykori lelkesedés, amely tizenkét évesen odaszögezte a Szentíráshoz. „Állandóan tanulni kell. Szeretni a teológiát. Ez óv meg a kiüresedéstől, ez segít, hogy adni tudj a másik embernek és önmagadnak is” – vallja.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Merényi Zita

Forrás: Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2021. március 21-i számában jelent meg.