– Mennyire lepett meg az elismerés?

– Nagyon meglepődtem, amikor Dér Tamás alpolgármester közölte velem a hírt. E rangos elismerés kapcsán elgondolkodtam azon, hogy életem 56 éve alatt mily meghatározó lett számomra a város, amely „tudás, tehetség és kegyelem műve, akár egy remekmű” – ahogy Pilinszky fogalmazott. Itt születtem, itt jártam iskoláimat, idecsábítottam a feleségemet, nagyobbik fiam is az ő kedvesét, s itt is katonáskodtam. Bámulom a folyamatos változást, jóleső érzéssel figyelem a buszok oldaláról visszapillantó kaposvári nagyságokat éppúgy, mint ahogy épül-szépül a környezet, és talán erősödik a szellemi élet is.

– Tanítóként, s népművelőként végeztél a főiskolán, hogy lettél újságíró?

– Kaposszerdahelyen kellett volna kezdenem, de adódott egy lehetőség, mert a Somogy Táncegyüttes ekkoriban művészeti előadó nélkül működött a Latinca művelődési központban, engem pedig beajánlott Tolnai Mária, kedves főiskolai tanárom. Ahogy elkezdtem dolgozni, tudósításokat is írtam. Kötelességemnek éreztem, hogy beszámoljak a Somogy sikereiről. Egyre többet írtam és egykori érettségi elnököm, Troszt Tibor, a Somogyi Néplap akkori főszerkesztőjének hívására igent mondtam. 1990-ben kezdtem a szerkesztőségben; eleinte a belpolitikai, majd a kulturális rovatban dolgoztam, s öt éven át a Kapos mente rovatot vezettem, de az egyházi rovatnak is oszlopos tagja lehettem.

– Sokféle területen kipróbáltad magad újságíróként.

– Hetvenhat település tartozott hozzám, a Kaposvári Járás területe, így sokat jártunk vidékre Várnai Ágival, Kovács Tibivel. Mivel sokat gyerekeskedtem Rinyakovácsiban az apai nagyszüleimnél, így kicsit haza is jártam. Érdekes témákat hoztunk, portrékat, riportokat és jegyzeteket írtam; sokáig én szerveztem a sajtófotó-kiállítást. Tizenegy évet töltöttem a lapnál, és ez idő alatt egyetlen sajtóperem sem volt. Mindig kedveltem a karakán vidéki embereket, de rajtuk kívül az egyetemi professzort, a művészt vagy a politikust is sikerült könnyen szóra bírnom. Úgy érzem, ez adomány.

– Szívesen emlékszel vissza a gyermekkorodra?

– Sok élmény felszínre tört bennem a pandémia idején, s az életkor előrehaladtával folyamatosan gazdagodik az emlékek tárháza. A falusi lakodalmak, farsangi bálok és búcsúk, a disznótorok hangulata, a szénagyűjtés, a kiscsikó születése vagy a malacmiskárolás is mind ilyen. Vagy a lovasszánon való utazás is. Nagyapám befogott a pajtában lévő szánba, a csikó nyakába élénken csilingelő csengőt akasztott, az anyaállatéba közepesebb tónusút. Felejthetetlen élmény volt, a mai napig érzem, ahogy suhant a szán a rinyakovácsi havon. Nagyapám református presbiter volt, nagyanyám sütötte a kemencében az úrvacsorára a kenyeret. Sok szép emlék kötődik oda, nehéz is tudomásul venni, hogy a falu nekem már régóta a temetővel kezdődik.

– Milyen műfajban dolgozol legszívesebben?

– Szeretem a publicisztikát, a tárcát, a faluriportot, de az interjút is. Azért, mert a kérdezz-felelek személyes kapcsolatot feltételez; igaz manapság erre nem mindig van lehetőség. Huszonhét kötetem jelent meg. A könyvvé nemesült beszélgetések felkerülnek a polcra, s az író csak bízhat abban, hogy olykor kézbe is kerülnek.

– Mi motivál az alkotásban?

– Isten ehhez adott talentumot, ezért kutya kötelességem kamatoztatni ezt az adományt. S mivel keresztény vagyok, így az Örömhír továbbadása is szüntelen feladatom. Szerencsére feleségemmel együtt bőven volt-van részünk istenélményben. Hetente egy kis közösség tagjaként imádkozunk a világért, a városért, a vezetőkért, de az újságírókért is, s a ránk bízottakért. Családtagokért, tanítványokért, vagy az ellátottainkért. A közelmúltban a kéthelyi templomban mondattam misét a somogyi szociális otthonokban, gyermekvédelmi intézményekben élőkért, dolgozókért. Szerencsére számomra teljesen természetes a természetfeletti.

– Dolgozol most is hosszabb lélegzetvételű íráson?

– A kegyelem erőterében címmel tíz év „terméséből” válogatva állítok össze egy kötetet, melyben a színházi világ, a művészeti, az irodalmi és a hitélet, valamint a pedagógia randevúzik, de félig-meddig már egy családtörténet is összeállt memoárral, tárcanovellákkal. Korábban, ifjú családapaként nem volt időm arra, hogy a múltba mélyedjek. Később pedig mulasztásnak érezném, ezért most erre fókuszálok.

Lőrincz Sándor élete a szervezés, a rendezés és az írás

Lőrincz Sándor 1965-ben látta meg a napvilágot Kaposváron. 1983-ban érettségizett a Táncsics Mihály Gimnáziumban, 1986-ban végzett a Kaposvári tanítóképző Főiskolán. 1989-ig népművelőként dolgozott, aztán 1990 és 2000 között a Somogyi Hírlap újságírója volt. 2001-től a Somogy Megyei Önkormányzati Hivatal főtanácsosa, 2008-tól a Humán-szolgáltatási Főosztály főosztályvezető-helyettese, 2013-tól pedig a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság Somogy Megyei Kirendeltsége társadalmi kapcsolatokért felelős referense. Évek óta a kormányhivatal Galériájának vezetője, két évtizede a Somogyi Megyehét főkoordinátora. Rendszeresen jelennek meg írásai országos lapokban, folyóiratokban. Korábban hosszú éveken át a Somogy Televízió képernyőjén is feltűnt stúdióbeszélgetésekben. A Spiritus főszerkesztője és számos somogyi kiadvány szerkesztője, társszerzője. Nős, két gyermek édesapja és négy unoka nagyapja.

Koszorus Rita

Megjelent a Somogyi Hírlap 2021. február 15-i számában.

A Somogy Televízió interjúja itt tekinthető meg: