„A szentmisében mi vagyunk a papok, akik bemutatják az áldozatot, s az áldozat Krisztus – fogalmazott a főpásztor prédikációjában. – Két mise között azonban helyet cserélünk, Krisztus a főpap, aki kezébe veszi papi életünket és bemutatja azt szeretet-áldozatként a Jóistennek. Ez így történik szentmiséről szentmisére.

Minden szentmisében elhangzik a mondat: halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz. László testvérünk ezt a mondatot nagyon sokszor kellett, hogy megélje papi szolgálata során. Tapasztalata volt a halál és a feltámadás.

Többféle halál létezik. Létezik az a halál, amikor lezárul az életünk és átlépünk az örökkévalóság küszöbén. De amíg ez megtörténik, mindegyikünk sok-sok halálon megy keresztül. Meghal az ifjúságunk, meghalnak az álmaink, nagyon sokszor meghal az egész létről való felfogásunk. Utóbbit különösen azok élik át, akiknek megcsonkul a testük, vagy elveszítik a beszédképességüket. Meghal az egész rész és már csak egy tört rész, egy töredék működik.

Mikor a halál valamely formájával szembesülünk, akkor nem csak nekünk papoknak, hanem mindannyiunknak itt a lehetőség, hogy folytassuk az utunkat a feltámadás hitével. El merjük-e hinni, hogy nem a halálé, nem a veszteségé az utolsó szó, hanem van feltámadás és újrakezdés?

Akik bármilyen halált átéltek már – akár a szeretteik elvesztését – és hisznek a feltámadásban, azoknak megvan a lehetőségük arra, hogy elfogadják az új helyzetben Isten Szentlelkét, hogy aztán békével, szeretetben növekedve tudják folytatni útjukat.

Paptestvérünk harminckét évig szolgálhatott aktívan, de sokszor már akkor is megtörte útját a betegség. Aktív szolgálatát követően harminckét évig volt nyugállományban is. Harminckét éven át élte, hirdette a feltámadásba vetett hitet, majd harminckét évig volt a saját testében, saját életében is megtapasztalója a halálnak, veszteségnek. Már nem működhetett aktív papként az egyház szolgálatában, mégis a feltámadásba vetett hittel folytathatta útját.

Mindegyikünket meghív Isten erre az útra. Az életünk folyamatosan veszteséges. Elveszítjük az anyagi biztonságot, a barátainkat, a házastársunkat, a gyerekeinket, a kapcsolatainkat, de minden helyzetben feltámadhatunk. Így kell végigmennünk az úton addig, amíg be nem következik a biológiai halálunk és színről-színre nem találkozunk azzal, aki a feltámadás és az élet, s aki elment és helyet készített számunkra.

Azzal a hittel veszünk búcsút testvérünktől, hogy neki is helyet készített az Úr Jézus Krisztus, s a mennyei Atya hazavárta őt akkor, amikor befejezte földi életét. Ezzel a reménnyel és hittel köszönjük meg papi szolgálatát, élet-áldozatát, mikor betegségben kellett dolgoznia, s ezzel a hittel imádkozunk érte.”

Tihanyi László 1932. december 7-én született Nagyrécsén. 1956. június 10-én, Veszprémben szentelték áldozópappá. Kápláni éveit Zalaszentgróton, Barcson és Nagykanizsán töltötte. 1969-től 1988-ig Zalakomáron szolgált plébánosként. 1988-tól vonult nyugállományba.

Fotó: Kling Márk