„Egész nap elültem volna a templomban” – mondja Fejes János, aki elsőáldozásra készülve kisgyermekként került közel a templomhoz. Református édesanyja a kapuig kísérte, és ott rábízta egykori óvó nénijére. A csendes, nyugodt, visszahúzódó gyermeket nagyon megragadta a templom légköre. Szentmisét korábban csak a tévében látott, ágyba kényszerült nagymamája mellett. Az első pap, akit megismert, az öreg kanonok volt, aki vasárnaponként eljárt a nagymamához áldoztatni. Most, a templomba belépve eltöltötte a csodálat: milyen szép itt!
A faluban szerdán és vasárnap volt szentmise. János, ha tehette, hétköznap is elment. Megtetszett neki az orgona, szeretett volna kántor lenni, de ekkor már a papi hivatás gondolata is erősen foglalkoztatta. Elkezdett orgonálni tanulni, hallás után játszotta le az első népénekeket. Nagy Vendel apát plébános felfigyelt az érdeklődésére, és ajánlotta, hogy jelentkezzen Kaposvárra a katolikus gimnáziumba, meg párhuzamosan a kántorképzőbe. Fejes János el is végezte mindkettőt, megszerezte az érettségit és a kántori oklevelet is. Bár a papi hivatás iránti vágy továbbra is ott motoszkált a szívében, családot szeretett volna, és úgy vélte, elég lesz neki a kántorság. Mellé ki akarta tanulni az orgonaépítő mesterséget, ezért Pápán bútorasztalos-képzésre jelentkezett, és két év után szakvizsgát tett. A szülőfalujában már korábban visszakerült a plébánia vérkeringésébe. 18 évesen négy falu kántora lett. „Teljesen beleálltam ebbe a munkába. Ez visszahozta bennem a gyerekkori gondolatokat és érzéseket. A szakmunkásvizsgára már azzal a bizonyossággal mentem, hogy pap leszek.”
János jelentkezett Balás Béla püspöknél, és megkezdte tanulmányait az esztergomi szemináriumban. „Az első év még kicsit rózsaszín ködben, lebegve telt. Aztán lassanként szépen hozzászoktam a szeminárium rendjéhez. Egységben voltunk az esztergomi egyházmegyés évfolyamtársaimmal – őket június 13-án szentelte Erdő Péter bíboros –, és ápoltuk egymással a kapcsolatot mi, kaposvári egyházmegyések is. A tanulmányok sajnos nehezen mentek. Meg kellett küzdenem a vizsgákkal. De mindig akadtak, akik mellém álltak, sokat segítettek a társaim.”
János a diakónusi gyakorlatát két Somogy megyei faluban, Szentbalázs és Taszár plébániáin töltötte. A szeminárium zárt világa után nagy volt a váltás, de a nemeshanyi gyermekévek nem múltak egy nyomtalanul: azonnal otthon érezte magát a falu világban. „A falusi embert másként kell megszólítani. Főleg egy kis településen, ahol az emberek közvetlen kapcsolatban vannak egymással, és mindenki ismer mindenkit. A falusiak tisztelik és szeretik a papot. Kisiván Csaba plébániai kormányzóval fontosnak tartottuk, hogy beszélgessünk az emberekkel. A misék után kimentünk a templom elé. Ha a pap jelen van a hívek között, akkor létrejön közöttük a kapcsolat.”
Jánosnak diakónusként sokféle feladatban kellett helytállnia, a hittanóráktól kezdve a temetésig mindenben. „A hittanórától tartottam, arra gondoltam, ha bemegyek az osztályba, biztosan szétszednek. De aztán tudatosítottam magamban, hogy a tanári asztal másik oldalán állok.” János különösen a prédikációt szereti. Evangélium-magyarázatában a saját életéből is merít. Vallja, hogy az embereknek fontos a személyesség, az egyszerűség és az érthetőség, hogy a templomból hazavihessék magukkal a lényeget.
Eltelt a képzés hat éve. „Örülök, hogy végre pap leszek. Most kezdődik az élet. Akárhová helyeznek, örülni fogok neki, és nyitott szívvel megyek. Olyan pap szeretnék lenni, akihez szívesen fordulnak a hívek, akiről látják, hogy hitelesen végzi a feladatát, aki azt sugározza feléjük: »Gyertek, örülök, hogy itt vagytok!« Szolgálni megyek, Isten segítségével, sok imával és szorgalommal.”
Fotó: Lambert Attila
Trauttwein Éva/Magyar Kurír