Egy mindenkiért, mindenki Jézusért!

Sifter Gergely a Koppány-völgyi kisváros, Tab plébánosa, de ellátja a bábonymegyeri, a lullai, a sérsekszőlősi, a zalai és a torvaji hívek pasztorálását is. Egyik fő segítője a 85 esztendős Takács Lajos nyugalmazott plébános, akivel a kezdetek óta gyümölcsöző a közös szolgálat.

A helyi iskola és óvoda püspöki biztosaként „felügyeli” az intézményt, és Tab negyedik „templomában”, a szociális otthonban kialakított kápolnában is mutat be szentmisét.

jelujsag stifter1

– Egyenes út vezetett a papságig, vagy némi vargabetű után döntött úgy, hogy elfogadja Isten hívását?

– Kezdetben, mint minden fiatal, én is éltem a magam életét. Az általános iskola után vendéglátói szakközépiskolában érettségiztem Keszthelyen, majd ugyanott technikusi vizsgát szereztem, ám később egy furcsa csavarral Isten magával ragadott. Először kántorként tevékenykedtem szülőfalumban, Balatonberényben és a környező községekben. 2000-ben azonban azt éreztem, hogy nekem nem az orgona mellől kell Isten dicsőségét zengenem, hanem az Úr oltárától kell hirdetnem a szeretetet, Isten igéjét – tanúságot téve Jézus Krisztusról. A döntés még ekkor sem volt teljesen egyszerű és egyértelmű. Első, talán furcsának tűnő felismerésemet Szűcs Imre, jelenleg Balatonlellén szolgáló plébánosnak fedtem fel, aki növelte bennem a hitet, és buzdított, hogy legyek túl a katonaidőn, és ha ezután is így érzek, akkor jelentkezzem a teológiára. A honvédség berkein belül eltöltött 9 hónap elégnek bizonyult arra, hogy életre szóló döntést hozzak. Elhatározásom 2002-ben érett meg végleg. Jelentkeztem Balás Béla akkori megyéspüspöknél, aki felvett kispapjai közé, és a veszprémi szemináriumba küldött. Ezzel elkezdődött egy hosszú, de sikeres, néha buktatókkal teli készületi idő a papság felé vezető úton. Ennek első termése 2007. december 15-én érett be, amikor főpásztorom diakónussá szentelt. Gyakorlati évemet a pappá szentelésig Siófokon töltöttem és mostani szolgálati helyemre, a tabi Szent Gellért Katolikus Iskolába jártam tanítani. Nagy szeretettel emlékezem vissza ezekre a hónapokra. 2008. június 27-i papszentelésemen végérvényesen elköteleztem magam az Úr szőlőjébe.

– Marcali és nagykanizsai káplánévek után került Tabra. Hogy élte meg a váltást?

– Egy hirtelen változás okán lelkipásztor nélkül maradt a település, a főpásztor pedig cselekedett. Két héten belül el kellett foglalnom új szolgálati helyemet, ami mind fizikailag, mind lelkileg eléggé megterhelő volt. Gyorsan zajlottak az események, de soha nem felejtem utolsó szentmisémet a nagykanizsai Jézus Szíve-templomban, ahol faltól falig álltak az emberek. Jó érzés volt látni, hogy az ott töltött majdnem négy év nem volt eredménytelen.

jelujsag stifter6

Tabon egy addig ismeretlen terület várt. A város és öt falu plébánosa lettem. A fogadtatás szép volt, de elődöm hirtelen távozása nagy űrt hagyott maga után. Most már bizton állíthatom: elfogadtak és szeretnek az emberek. Márai Sándorral vallom: „Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ember vagy, tehát ember módra az emberek között kell élned. Ember módra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad mélyén az a szándék van: nem ártani az embereknek. Néha csak azzal, hogy nem hallgatunk el tényeket, néha csak azzal, nem adok igazat, ha mindenki kiabál: igen, igen. A halálos ágyunkon csak akkor pihenhetünk nyugodtan, ha minden nap, minden öntudatunkkal az igazságot szolgáljuk.”

A Jézus Krisztustól kapott örök igazságot szeretném közvetíteni szolgálatomban, de amint Jézus Krisztus nem volt magára hagyatva munkája közben, mert akadtak tanítványai, így számítok én is mindenki segítségére: a közösség minden tagjára, a polgármesterre, az önkormányzati képviselőkre, az egyházközség elnökére és tagjaira, a templomban szolgálatot teljesítőkre, a kántorra, a sekrestyésre, a felolvasókra, a ministránsokra, a takarítókra. Számítok a rózsafüzér-társulat tagjaira és a katolikus iskolára is. Gyengeségem tudatában szükségem van mindenki támogatására.

– A jó pap – ahogy arra Ön is utalt – a polgármesterekkel is keresi az együttműködést; egyház és helyi „hatalom” gyümölcsözően erősítheti egymást. Könnyen akklimatizálódott?

– Igen, ám nem volt mindig ilyen közvetlen és jó viszony a településeken. Ideérkezésemkor első feladataim egyikének azt tekintettem, hogy bemutatkozó látogatást tegyek. Mind a város, mind a községek polgármesterével jó viszonyt ápolunk. Kölcsönösen keressük és hívjuk egymást rendezvényeinkre, közös eseményeinkre.

jelujsag stifter5

– Hogy látja, a papok még ma is a települések elöljárói közé tartoznak, úgy, mint régen?

– Azt vallom, hogy ma már nem lehet úgy lelkipásztori munkát végezni, mint régen. A népegyház kora sajnos véget ért. Ma már nem lehet azt csinálni, hogy harangozom, és az emberek elindulnak a templom felé; vagy elmondom a szentmisét, bevonulok a plébániára és az emberek eljönnek a templomba. Ha nem megyek el közéjük, otthon maradnak. Soha nem felejtem, valaki egyszer jött elvégezni a szentgyónását, és azzal kezdte: „Atya, ötven éve nem gyóntam.” Meglepettségemet palástolva csak ennyit tudtam mondani: akkor éppen itt az ideje! „Azért nem jöttem, mert szégyelltem, de mivel maga ilyen bátorítólag beszélt a múltkor a szentségről, összeszedtem bátorságomat és itt vagyok” – folytatta. Na, ezek azok a dolgok, amelyekért megéri! A gyóntatószékből kilépő ember nem marad ugyanaz, mint aki belépett. Éppen ez a szép! Én egyébkent nem érzem magam a szó régi értelmében főtisztelendő úrnak. Mindig azt hangoztatom, hogy a pap és a nyáj együtt halad. Nem vagyok nagyobb, mint bárki közülünk. Az, hogy a Jóisten kiválasztott, meghívott, és én ezt elfogadtam, attól még én is ugyanolyan gyenge és esendő vagyok, mint bárki más.

– Tab azon települések egyike, ahol figyelemre méltó az ökumené, nemcsak beszélnek róla, hanem tesznek is érte…

– Valóban, és erre különösen büszkék vagyunk, hiszen tudjuk, itt sem volt ez mindig így! A református és az evangélikus lelkésszel mindhárman fiatal lelkipásztorok vagyunk, mindannyian érezzük: szükség van arra, hogy híveink lássák, a különbözőségek ellenére szeretjük egymást. Mi soha nem vitázunk arról, hogy mi az, ami elválaszt bennünket, hanem azt fontolgatjuk: mit, és hogyan tudunk közösen végezni a közösségért. Szinte heti rendszerességgel találkozunk egymással. Alkalmaink nem csak az ökumenikus imahétre koncentrálódnak, van számos közös esemény, amit együtt szervezünk: ilyenek az adventi zenés áhítatok, közös gyertyagyújtás után egymás templomaiban hétről hétre, ökumenikus családi napok, évről évre másik felekezet közösségének szervezésében, de a közelmúltbéli, szorult helyzetben is közösen imádkoztunk.

– Már a múlt évben bevezették a digitális miseközvetítéseket. Örültek neki az idősebbek?

– Igen! Amikor megkerestek bennünket, nagy örömmel mondtam igent, mivel tudtam, hogy ez senkit nem fog visszatartani a szentmisék látogatásától; akik eddig eljöttek, ezután is el fognak jönni. Azonban a mai világban már szinte minden háztartásban van internetelérhetőség,  és a plébánia facebook oldalán tudják követni élőben a szentmiséket saját templomukból. Nem csak élőben, hiszen továbbra is visszanézhetőek közvetített alkalmaink. Tudom, hogy egy 90 év körüli néninek is csináltak ilyen közösségi oldalt, és rendszeres nézője a szentmiséknek. A járvány okozta nehéz időben ennek különösen felértékelődött a jelentősége.

jelujsag stifter4

– Egyházi emberként milyen eszközök vannak a kezében, hogy minél több gyereket, fiatalt s családot vonjon be a plébánia életébe?

– Fontos mindenkinek felmérnie, hol is tart, mi az egyéni célja az életben, vagy – adná az Isten – az egyházban. Mindenki máshogy érkezik e világra, más-más értékekkel, és azokat sok helyen, sokféleképpen tudja alkalmazni. Ráadásul mindenkinek más a küldetése, mégis úgy gondolom, hogy vannak közös célok, ilyen a misszió is. Az egyházban szerepe van az ifjúságnak, bár nálunk is akadnak olyanok, akik azt tartják: a fiatalok túl modernek, nem szükséges a változás, szívesen maradnak annál, hogy „így szoktuk”. Úgy látom, itt kell elkezdeni a változtatást. Fontos, hogy lépésről lépésre megértessük az idősebb generációkkal, hogy a fiatalok is ugyanolyan építői egyházunknak, mint ők, s mindenkinek megvan a maga helye és szerepe. Hiszem és vallom, hogy a változás nem jelent egyet a rosszal. Pál apostol is megírta Timóteusnak, hogy ne féljen változtatni, mert ha a szeretet van a középpontban, minden könnyebben megy majd: „Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (2Tim 1,7). Rá kell ébrednünk, hogy az egymás mellett élő generációk közötti kommunikáció csak úgy működhet, ha mindenki részt vesz benne. Ebben nekünk, fiatal papoknak rendkívül türelmesnek kell lennünk, hiszen szüleink, nagyszüleink generációja még nem abban a gyorsaságban nőtt fel, mint mi – vagy a tőlünk is fiatalabbak. Nekünk kell lelassítani, elcsendesedni és ezzel példát mutatni a kortársainknak. Ha közösséget szeretnénk építeni vagy egyben tartani, ezeket mind fel kell mérnünk. Előszeretettel alkalmazom: egy mindenkiért, mindenki Jézusért!

– Hogy látja: mitől szenvednek a XXI. századi családok?

– A család szerepét egyre inkább a megfelelő kommunikáció tanításában és gyakorlásában látom. Virtuális világunkban minden eddiginél fontosabb, hogy a szülők a személyes kommunikációt helyezzék előtérbe. Ha a családtagok között működik a kommunikáció, az sok felesleges konfliktust zár ki. A család szerepe a 21. században sokat változott az időhiány és a túlterheltség miatt. Fontos lenne, hogy újra tudjunk, merjünk és akarjunk is beszélni mindenről, érzéseinkről éppúgy, mint érzéketlenségünkről, vágyainkról éppúgy, mint fájdalmainkról. Nemcsak megbeszélni kell dolgokat, hanem beszélgetni kell dolgokról… A kölcsönös kommunikációval mindent meg lehet oldani, ha hiszünk benne.

– S mitől sebződnek a fiatalok?

– Minden nevelő hatás közül a legjelentősebb a család hatása. Egyrészt mert a család a gyermek legkorábbi élményeinek forrása, melyek kulcsélmények lehetnek, másrészt mert a legtartósabb a vérségi kapcsolatok tudatán is alapuló, folyamatos érzelmi egység. A szülők viselkedése bennük is cselekvési modellé érik, igyekeznek ők is félelmetessé válni; mert úgy tűnik számukra, hogy jobb félelmet keltőnek lenni, mint félni. Ellenállásukat, indulataikat halmozottan kiterjesztik a gyűlölt személyen kívül mindenki másra is, és számukra ellenséggé válik minden felnőtt és minden „hatalom”: a szülő, a tanár, a pap. Mindenki, aki gátolja vagy korlátozza őket vágyaik és indulataik kiélésében. Baráttá válik azonban mindenki, akivel érzelmi-indulati életük rezonál. Ha az iskolában is viszontagresszióval találkoznak, rossz állapotuk stabilizálódik. A mai világ feje tetejére van állítva, és sok a szenvedés azért, mert oly kevés a szeretet az otthonokban és a családi életben. Nincs időnk a gyermekeinkre, nincs időnk élvezni egymás jelenlétét. A gyerekeknek pedig szüleik idejéből oly kevés jut. A szülőknek nincs idejük egymásra, és így a családokban elkezdődik a világ békéjének felbomlása…

jelujsag stifter2

– Azontúl, hogy püspöki biztosként felügyeli a Szent Gellért Katolikus Óvodát és Iskolát, tanít is az intézményben. A hitoktatás, mint minden tanóra, a személyességre, az interaktivitásra épül, amit felülírt a járvány. Gondolom, nehezen viselte a kényszerű távollétet…

– Nem volt könnyű alkalmazkodni az új helyzethez, hiszen hirtelen azt sem tudtuk, miként valósul meg a folytatás a digitális oktatásban. A pedagógus kollégákkal megosztva tapasztalatainkat úgy vélem, lelkiismeretesen végeztük ezen feladatainkat is. Kezdeti nehézségeim akadtak, hiszen a gyereket ismerve, a szülők nevét azonban nem minden esetben, amikor jöttek vissza a kiosztott feladatok, azt sem tudtam ki kihez tartozik, de egy idő után sikerült rutint szerezni ebben is. Örülök, hogy a tanítványaim kellő komolysággal vették a hittan- és egyéb feladatok teljesítését, de a szülőknek is köszönet jár, hiszen rájuk különleges súly nehezedett.

– Szentszéki bíróként tagja az egyházmegyei bíróságnak. Melyek a leggyakoribb ügyek? A házasságérvénytelenítések és -rendezések?

– Igen. Nagyrészt házassági peres ügyekkel foglalkozunk. A kánonjog értelmében a házassági kötelék mint szentség felbonthatatlan. Ha azonban a házassági kötelék valamilyen ki nem küszöbölhető hibában szenvedett, úgynevezett bontó akadály állt fenn a felek között, akkor a házasságot semmisnek nyilváníthatja a bíróság. Amikor bebizonyosodik, hogy a felek által kinyilvánított akarati elhatározás hiányos volt, a bíróság kimondja, hogy a házasság semmis. Az egyház álláspontja az, hogy egyedül az egyházi bíróságoknak van hatalmuk arra, hogy megvizsgálják a házasságokat, és megfelelő ok esetén semmissé nyilvánítsák azt.

– Hogy élte meg a koronavírus miatti karantént?

– Amikor megkezdődött a karantén időszak, első gondolatom ez volt, mit fogok most csinálni? Én, aki nyüzsgő ember vagyok, és folyamatosan tervezem az egyházközség életét, annak egyszerre megállást parancsolnak. Azonban ez az időszak sem múlt tétlenül. Folyamatosan kerestek, tartottam a kapcsolatot az emberekkel. Egy jó barátom édesanyja gondoskodott rólam itt helyben, hogy mindennap legyen mit ennem, és ne nekem kelljen főznöm, bár ez sem okozott volna különösebb problémát. Varga László püspök atya kétszer is felhívott a karantén idején. Jólesett, hogy gondolt rám. Neki is elmondtam, most van időm arra, amire korábban nem volt, például az olvasásra. Mivel van egy kiskutyám, aki szintén megköveteli a mindennapos gondoskodást, ezért vele mindennap sétáltam a városban, egy-két emberrel megállva, néhány szót váltva. Szentmiséket üres templomban mondtam; különösen megható volt nagycsütörtökön bekapcsolódni a krizmaszentelési misébe és online megújítani papi ígéreteimet a főpásztor szentmiséjén, majd közeli munkatársaimmal megünnepelni Jézus Krisztus kereszthalálát és feltámadását a szent három nap alkalmával.

jelujsag stifter3

– Néhány hónapja egy rutinműtétnek számító mandulakivétel kapcsán elég kritikus helyzetbe került. Ez azt is jelentette, hogy még intimebb lett a viszonya Istennel?

– Igen, folyamatos betegségeim idáig vezettek, hogy elengedhetetlenné vált megválni a mandulámtól. Sajnos azonban ez a műtét számomra mégis meglepetést okozott. Többször meg kellett operálni. Műtőasztalon fekve, félelmektől körülvéve került szemem elé ez a bibliai részlet a zsoltárok könyvéből: „mindenütt, ahol uralkodik” (Zsolt 103). Igen, Isten ott és akkor is uralkodik, amikor én már nem leszek magamnál, és nem irányíthatom a történéseket. Sehol nincs egyedül az, aki Istenhez közel van. Isten közelsége lámpást ad kezünkbe; nem keseredtem el és nem féltem, bár iszonyatos fájdalmaim voltak nagyon sokáig.

– Papi jelmondata Izajás prófétától származik: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, örökre enyém vagy!” Soha nem ingott meg ebben?

– Isten személyesen is megmentett, hogy menjek és hirdessem őt. Amit kaptam, azt nem magamért kaptam, hanem legfőképpen másokért. Adni a szeretetet, Isten szeretetét szívemből. Krisztus legfőként tanúságtevőnek küldött. A félelem, mint kísértés újra és újra előjön, de azt is tudnunk kell, hogy a kísértés mindig gyengíteni akar. Azt tapasztalom, hogy amikor Isten küld, és feladatokkal lát el, erőt is ad hozzá. Újra és újra le kell győzni a félelmeinket, hiszen Krisztus is győzött, és hiszem, hogy minket és engem is győzelemre segít. Jó megtapasztalni és megélni a közösséget, hogy általam találkoznak vele sokan az Oltáriszentségben, a betegek kenetében, a feloldozásban, az áldásban. A pappá szentelés nem azt jelenti, hogy minden rendben van most már. A szentséget nekünk, papoknak mindennap meg kell élni. Az imádságban Istenhez kapcsolódunk, és ekkor ismerhetjük fel igazán az ő szándékait, amelyek vezetnek és segítenek az egyetlen úton. Hálát adok Istennek, hogy meghívott, és bátorít nap mint nap, hogy nem hagy el, hogy fontos vagyok neki, mert az övé vagyok, s így bátorít: Ne félj, mert megváltottalak! Ezt törekszem megélni, élni és hirdetni.

Lőrincz Sándor

Fotó: Kling Márk, családi fotóalbum

Forrás: https://www.jelujsag.hu/egy-mindenkiert-mindenki-jezusert!

2020.06.25.

 
Read 404 times
Minden jog fenntartva. © 2019 Kaposvári Egyházmegye

Keresés