Fogadta látogatóit, a polgári kör tagjai is nála találkoztak, és a macskái is remekül érezték magukat. Aztán, amikor vásárolni indult a dombóvári Tesco Áruházba, s „Beton találkozott a betonnal” – ahogy fogalmazott –, majd a balesetet követően egy epeműtéten esett át, rádöbbent: ez üzenet volt az égiektől. Az isteni jelet pedig illik komolyan venni. Összepakolta legszükségesebb személyes tárgyait, és elfoglalta külön bejáratú, szerény lakosztályát Zselickislakon. Balás Béla emeritus püspöknél jártunk látogatóban.
– Ez fogyókúrás? – kérdezte mosolyogva az ajándék vörösbort szorítva kezében.
– Persze hogy az, csak igya nyugodtan, minden cseppje vérré válik! – erősítem.
Kerekasztala köré telepedve faggattam múltról, jelenről, politikáról, papokról, s ahogy diskuráltunk, újra a régi, ismerős érzés kerített hatalmába: bár 79 felé tart, mégis tele van tűzzel, de kritikával is. Öröm és higgadtság tükröződik arcán. Látszólag jól érzi magát e modern, világiakat is fogadó, jelentős kormányzati támogatással épült otthonban, ahol rajta kívül öt egyházmegyés pap él.
– Megszokta már az új környezetet?
– Ahhoz még kevés időt töltöttem itt. Papjaimat ismerem, és pozitív visszajelzést is kaptam az első szentmisét követően. Egy idős úr jegyezte meg, hogy mondandómon átsütött az üzenet. Ezt köszönte meg. Különben elég sokat alszom, hacsak egy-egy újságíró meg nem zavar napközben... Huszonöt év püspökséget kell kihevernem, és ezt élvezem. Amikor kaposvári püspök lettem, egyetlen gyógyszert szedtem, mert mindig görcsbe rándult a gyomrom a püspökség kapcsán. Most, 27 év elteltével 19 pirulát szedek naponta. Szerencsére, amióta megszabadultam a püspökség terhétől, könnyebben jön álom a szememre. S milyen jó érzés volt, amikor először televízión néztem a szentmisét, és nem nekem kellett bemutatnom a székesegyházban, hanem a fotelben hátradőlve követhettem a liturgiát… Így volt ez az idén is, és ez már halálomig így marad… Itt ugyan szűkebb a személyes lehetőségem, de ha a belső csöndemre figyelek, akkor a zártság is kitágul.
– S min töpreng, mire koncentrál e csöndben?
– Minden erőmmel arra törekszem, hogy a mostot éljem meg jól. Ki, hány éves, az nem érdem, az állapot; arra kell törekednünk, hogy életünk utolsó szakaszában – amikor rejtett betegségek is előjöhetnek – ne önmagunkat sirassuk, mert ez önkínzás. Mivel ez a mostani is egy tiszteletreméltó korszak, egyfajta megtestesülése a szenvedő Megváltónak, érdemes nyitottnak maradni minden újra, szokatlanra, és ne azon búslakodjunk, milyen volt fiatalságunk. Különben is: az örökkévalósághoz képest mindenki fiatal. Éppen ezért már ideköltözésem előtt elégettem a 40–50 éve írott jegyzeteimet…
– Mit csinált? Beton-kéziratokat égetett? – szisszentem fel.
– Jól hallja.
– Mekkora értéke lehetett azoknak! Nem a forintosítható oldaláról beszélek, hanem a személyességéről, a belőlük sütő karakánságról, előrelátásról…
– Mit hallok…
– Utólag nem bánta meg?
– Dehogy bántam! Úgyis csak én tudtam volna kiigazodni rajtuk, meg az évtizedek múltával bölcsebb is lett az ember. Kár lett volna megtartani. A minap nálam járt Tarjányi Béla professzor barátom, meg Vágvölgyi Éva, a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat főtitkára, s Éva kezébe nyomtam egy nagy adag képeslapot, amiket egy-egy külföldi utamról magamnak küldtem, azok talán megmaradnak az örökkévalóságnak.
– De a könyveit őrzi, ugye? Azok nem kerültek máglyára…
– Sokat elajándékoztam belőlük, a kaposvári megyei könyvtár is rendszeresen kapott tőlem. Egynegyedét hoztam csak magammal, de még nem volt időm rendszerezni a maradékot. Szép élmény ért a nyár végén. Kaptam egy háromoldalas levelet, amelyben az egyik tanítványom, akivel együtt kezdtük a nagymarosi találkozók szervezését, leírta, mennyit gazdagodott Elmer István rólam szóló könyvéből, ami csak most került a kezébe…
– Amely a Pásztorok sorozatban jelent meg vagy tizenkét éve a Szent István Társulatnál.
– Úgy van, a Kalandra hív Krisztus volt ez, amely életem történetét próbálja összesűríteni.
– Amelyet 2015. június 20-án tartott aranymiséjén egy mondatban, s oly szépen fogalmazott meg a kaposszentbenedeki templomban, ahova titkon megérkezett Orbán Viktor miniszterelnök a feleségével. Azt mondta: „Ez az ötven év azzal telt, hogy mindkét kezével védett az Úr. Egyikkel tartott, a másikkal pofozgatott…”
– Ma is ezt mondanám.
– Orbán Viktor miniszterelnök nagyra tartja Önt. Taszáron, Kaposváron, de a fővárosban is többször találkoztak. Hetvenedik születésnapján Taizében adták át gratuláló sorait. A fénykép, amely a vörösiszap-katasztrófa miatt, gondterhelt arccal ábrázolja a kormányfőt, a püspöki székház könyvtárszobájából került ide az íróasztala fölé. Néhány hete a kaposvári Csiky Gergely Színház avatóján egymás közelében ültek a díszpáholyban…
– Én is nagyra tartom, s imádkozom is érte mindennap. Miniszterelnök úrral, Varga László püspök atyával, Eperjes Károly művész úrral az előadás szünetében is benn maradtunk a páholyban, s beszélgettünk. Azt érzékeltem, különösen higgadt volt. Egyébként a jövőre nézve én is egyetértek a Vártkert Bazárban mondott nagy ívű beszédében elhangzottakkal. Egyebek mellett arról beszélt, hogy 2020 a változások éve lesz. Abban bízom, hogy állam és egyház akkor magasodik fel, ha Isten nevében nem történik semmiféle csalás, hiszen a Történelem Urát nem lehet félrevezetni. A felhígított, „közéleti kereszténység” nem vezet sehova, legfeljebb önbecsapáshoz. Azért is imádkozom, hogy hazánk kormánya sikeres legyen, de az üldözött keresztények megsegítése mellett el ne felejtse a hitet, s ha az Európai Uniót akarja megmenteni a széteséstől, úgysem csaphatja be Istent. Az egyháznak mint intézménynek pedig létezik egy lelki oldala is. Jézus nem aszerint hív istenkövetésre bennünket, hogy ki katolikus, református, fideszes vagy jobbikos...
– 2020 a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus éve, amikor az Oltáriszentség mellett hazánkra is figyel a nagyvilág…
– Attól, hogy egy 100–150 éves spirituális lemaradást kellene pótolnunk, sikerülhet. Vélhetően az Úristen irgalmas lesz hitetlen híveihez. Egyre kell figyelnünk: ne bókoljunk a világnak!
Bekukkantok a püspöki hálóba is. A falakon papok portréfotói sorakoznak. Akik meghatározó személyek voltak Beton atya életének: a később titkon püspökké szentelt Rózsavölgyi László, gyerekkora nagy alakja, dr. Tompa Nándor, aki 36 évig volt a lelki vezetője, dr. László Gábor, a modern Regnum Marianum közösség lelke, a színművészeti főiskola egykori lelkésze. A következő képen Rédei József sárisápi pap áldja meg Béla atyát; megtudom: több mint három évtizedig mindig előre köszönt mindenkinek a falujában, és szakadatlan látogatta a beteg gyerekeket, és később szintén titkon püspök lett. De itt van Kabar Sándor énektanár fényképe is, meg Muzslay István leuveni jezsuita professzoré is, és a sorból nem maradhatott ki Emődi László atya sem. Fotóján időszerű felirat olvasható: „A feladatok egyre nehezebbek. Legyetek szívesek segíteni.”
– Beton atya számos könyv szerzője, így óhatatlan a kérdés: lesz-e újabb?
– Egyelőre nem, de ha mégis, akkor meg nem tudok ellene tenni; írni kell. Amikor a kaposvári kórház belgyógyászati osztályán a műtétre készülődtem, metafizikai borzongás környékezett, mert a műtétem napján volt a lyoni merénylet; leszúrtak valakit a pályaudvaron. Eszembe jutott, hogy nem az első volt. A harminc kilométerre északra lévő Taizében 2005-ben ugyancsak késsel egy eszement nő életet ontott, megölte Roger testvért, akit igen tiszteltem, s vagy tízszer látogattam meg. A kórházban hirtelen előkaptam a kezem ügyében lévő asztali naptárt, s vagy háromnapnyi felületet teleírtam, mert jött az ihlet. Ugyan később eldobtam a jegyzeteket, melyek arról is szóltak: ahol valami nagyon jó készül, ott az ellenoldal sem tétlenkedik. Szóval van remény.
Balás Béla atya nemcsak az ország jövőjének szempontjából optimista, hanem a Kaposvári Egyházmegye papságát illetően is. Azt mondta: utóda, Varga Laci atya már a kezdetekkor nullából négyes fokozatra kapcsolt csapatával. Aki annyit adorált életében, mint ő, az nem veszíthet. Jézus Krisztus sem magtárt akart a magoknak, hanem vetést…
Lőrincz Sándor
Fotó: Kovács Tibor
Megjelent a Jelújságban: https://www.jelujsag.hu/a-belso-csond-kitagitja-a-zartsagot