Ha látják rajtunk mások is az örömöt, akkor elhiszik, amit hirdetünk.

– A Szentírás tele van örömmel. Szerintem, amikor Isten teremtette az embert, akkor nem fanyar képpel alkotta képére és hasonlatosságára, hanem széles jókedvében, tele humorral és vidámsággal. Ha ez nem látszik rajtunk, akkor az istenképiségünket elrejtettük – véli a főpásztor, aki valóban a Lélek és az öröm embere. – Egyszer arról faggattak, mi kell ahhoz, hogy valaki jó pap legyen. Azt feleltem: hit, humor és gyomor. Arra a hitre gondolok, amely a teljes Istenre-hagyatkozást jelenti. Ebből ugyanis erő és öröm fakad.  A  humor  azért fontos, mert ha valaki nagyon komolyan veszi önmagát, akkor állandóan kiakad, és másokat is kiakaszt, mert túl nagy az egója. Csak akkor nem vesszük nagyon komolyan magunkat, ha Istent vesszük nagyon komolyan. Gyomor meg azért kell, mert ami az egyházunkon belül és azon túl működik, azt meg kell emésztenem…

– Kazantzakisz Zorbász, a görög című regényében azt írja: Ami csak jó ezen a világon, az mind az ördög találmánya: a szép nő, a tavasz, a bor. Ezeket mind ő teremtette, az Isten meg a szerzeteseket, a böjtöt, a zsálya teát, meg a ronda nőket… Igaza van a szerzőnek?

– Előbb  hadd  meséljem el, hogy meglátogattam egy szerzetesközösséget, és ebéd alatt egyikőjük felolvasott egy könyvből. Észrevettem, hogy lapoz egyet, és úgy folytatja. Megkérdeztem, mit hagyott ki. Azt, hogy két dologtól kell félnie a szerzetesnek: a nőtől meg a püspöktől. Főleg a püspöktől. Várszegi Asztrik főapát tovább fűzte ugyanezt a gondolatot: a nőtől meg lehet szabadulni, de a püspöktől nem. Kazantzakisszal nem értek egyet. A felsoroltak mindegyike Isten ajándéka, hiszen minden, ami szép, jó és igaz, az Istentől van, csak rosszul viszonyulunk a szépséghez, a jósághoz és az igazsághoz. Ez pedig rajtunk múlik.

– Mit tehetünk ennek korrigálására?

– Az ember szívét beszennyezi az, amit kisajátít. Ha önző módon viszonyul hozzá, akkor az ajándékból rombolás lesz. Engem beszennyez, a másikat megalázza; nem csak a személyt, a teremtett világot is. Ha kizsákmányoljuk, tönkretesszük, ellenünk fordul. Ez pedig a bennünk lévő önzésen, gőgön és birtoklási vágyon múlik. Szóba kellene állni a Teremtővel, mert az ember félretolta a kert gazdáját. Kizártuk azt, aki ez egészet alkotta. Alázat helyett istent játszunk.

– Ha mi is tétovázunk ezen az úton, a mostani tinédzserek segítségére ki siet? Az egyháznak kiterjedt oktatási hálózata van, akadnak-e jó magvetők? Papok, hitoktatók, pedagógusok?

– Hiszem, hogy igen. Minden ember Isten képmása, minden gyerek Isten gyermeke; ha ezt elfogadom, akkor másként viszonyulok hozzájuk. A kamaszok olyan szédületes gyorsasággal változó világban élnek, ami  az  én korosztályomat már megrémíti. Mit lehet kezdeni velük? Ha nagy is a generációs különbség, a kiindulás meghatározó. Nekem azt jelenti, hogy ugyanaz a  Szentlélek működik mindegyikükben, ami bennem. Ha beszélek arról, ami igaz és szép, ami szerethető, akkor nem vakoknak prédikálok színekről, hanem észreveszem a bennük lévő vevőkészüléket. Úgy kell fogalmaznom, hogy megértsenek; személyre szabottan, mert végtelenül személytelenné teszi őket az internet, ami mindent tud, de személyesen képtelen szeretni. Pedig a kamasz erre vágyik, már azzal beéri, ha chatelnek vele, ha valaki két szót visszaír, úgy érzi, szeretik. Persze ennél nagyobb vágyaik is vannak, de ha alázattal eléjük állunk, akkor figyelnek ránk. Érzékenyek a hiteles tanúkra. Ha észreveszik, hogy valakit nem érdekel, velük mi van, akkor megbüntetik; először csak nem figyelnek rá, aztán jön a többi. Sokat kell imádkozni is, és nekem is változni, különben nem megy.

– Minden bizonnyal őriz egy szép történetet erről…

– Többet is. A katolikus gimnáziumban  tanítottam,  s egy „válogatott” csapat vett körül. Bekerült közéjük egy srác, aki  azzal  kezdte hittanórán: „Isten nincs és minden pap buzi”. Mindent megtett azért, hogy ellehetetlenítsen, és másokat is bevont ebbe. Egyszer elordítottam magam, ami fájt, mert halkan szoktam beszélni. Csend lett, megtartottam az órát, de tudtam: rosszul döntöttem, s kértem az Úr segítségét. Jézusnak megígértem, hogy bocsánatot kérek a sráctól, de nem az egész osztály előtt, mert azonnal átfordítanák, s nevetség tárgyává tennék a hallottakat. Az Úr súgott: kérdezd meg tőle, miből él! Ez meglepett, eszembe sem jutott, hogy akár egzisztenciális gondjai is lehetnek. Másnap a srác megelőzött a bocsánatkéréssel, én pedig megtudtam, hogy éjszakánként a Mekiben dolgozik, hogy kifizethesse az albérletét, mivel az anyja a szeretői miatt kitette az utcára. Később a srácot agresszivitása miatt kitették a gimiből, de beszökött az óráimra. Megkérdeztem, miért jön. Azt felelte, azért, mert maga tisztel és szeret engem. Ez is azt igazolja, hogy csak együtt változhatunk. Rajtam sokat faragtak a kamaszok, segítettek abban, hogy ember legyek, ne csak pap.

Folyamatosan kéri a humor ajándékát

A 2017. március 25-én püspökké lett „gyújtogató plébános”, a „csend barátja” a Kaposvári Egyházmegyében – de annak határain túl is – szeretné tovább erősíteni az evangelizációt. Szolgálatához folyamatosan kéri Istentől a humor ajándékát és szüntelenül imádkozik azért, hogy erősödjön alázatban, bölcs döntéseket hozzon, képes legyen a lelkek megkülönböztetésére, s túláradjon benne az öröm.

Megjelent a Somogyi Hírlap 2019. november 28-i lapszámában. 

Szöveg: Lőrincz Sándor

Fotó: Bohár Dániel