Nagy volt a sürgés-forgás az Esztergomi Bazilikában november 24-én, vasárnap reggel. Érkeztek a rokonok, barátok, papok és kispapok, ugyanis az Esztergomi Szeminárium másodéves kispapjainak beöltözésére került sor az ünnepi szentmise keretében. Megszólalt a nagyharang, zúgott az orgona, kispapok és papok vonultak a szentélybe, ahol a szülők, testvérek is helyet foglaltak. A szentmisét Dr. Kovács Zoltán atya, a szeminárium rektora mutatta be a jelenlévő atyák koncelebrálása mellett. Az evangélium elhangzása után bemutatták a beöltözőket, majd pedig Zoltán atya buzdító beszédet mondott nekik, amelyből a hívek és a már beöltözöttek is meríthettek megfontolandó gondolatokat.
Krisztus Király ünnepe van – kezdte homíliáját Zoltán atya. Voltak a történelemben királyok – mint például Szent István vagy Boldog IV. Károly –, akik hatalmat és felelősséget kaptak, tisztelet járt nekik, de elmúlik a királyságuk. Nekünk azonban olyan királyunk van, akinek hatalma el nem múló. Neki nem a hatalom szeretete a fontos, hanem ő a szeretet hatalmával él. Ő szolgálni jött, ő a „töviskoronás király”. És egy szolga látszólag nem szabad, ám ha belegondolunk: egy királynak mennyi minden elvárásnak, protokollnak kell megfelelnie. Sokszor a szolga sokkal szabadabb, nincs sok vagyona és a szívében szabad ember.
Ezt követően megfogalmazta rektor atya: „Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon tud-e igazán szabad szívvel szolgálni, aki reverendát húz, vagy aki egyáltalán belép a szemináriumba, és készül a papságra? Sokszor halljuk: Milyen jó kiállású srác! De kár érte, hogy papnak megy! Látszólag eladja a szabadságát, de valójában Isten hívását követni öröm és szabadság! Nyilván sokkal jobban meg kell gondolni, hogy mit teszek, hiszen valamit kifejez rajtam a szent ruha, mert tanúságot teszek arról, hogy boldog vagyok-e Krisztus követésében. Tudatában kell lennem, hogy Krisztust és az Egyházat képviselem.
Nem véletlen az, hogy nem a szenteléssel kapjuk meg a reverendát, – mutatott rá Zoltán atya – mert be kell gyakorolni, hogy hogyan tudom ezt megvalósítani. Reverendát öltve nem változom meg egycsapásra, lelkileg is bele kell nőni, amely kísérője lesz belső és lelki utamnak is. Bár igaz, nem mindig könnyű viselni, mégis belső szabadságot ad, ezzel is kifejezve: döntöttem Isten, és az ő hívó szava mellett.
Lehet, hogy lemondásokkal is jár, de ha Isten mellett elköteleződöm és egyre nagyobb teret engedek neki, akkor növekszik a szabadságom. Olykor lehet, hogy gúny tárgya lehet a reverenda, vagy én, aki viselem, de mégis kifejezi a hovatartozásomat, a Krisztushoz tartozásomat. Lehet kénytelen-kelletlen is hordani, és valójában nem kényszerít rá senki; ezzel kifejezem, hogy kit követek, kihez tartozom és kinek a hagyománya fontos nekem, és hogy kikkel vagyok úton. Egyfajta népviselet, de mi Isten népéért viseljük. Egy élő jel számunkra, és azok számára, akik nem ismerik Istent: a keresők számára. Ezért ad belső szabadságot, nem pusztán önmagában, hanem Krisztus adja nekünk, és ezekkel mutatunk őrá, az igazi szabadság Forrására."
Ezen bőséges teológiai kifejtés után Zoltán atya így buzdította a beöltözőket: „Ma vasárnap van, de holnap hétfő. Újra visszatérünk a hétköznapokba. És ha a mai nap lelkesedése, tüze alább is hagy, maradjon meg helyette az izzó parázs. Éljétek át minden egyes alkalommal, amikor a reverendába öltöztök, a Krisztushoz és Egyházához való tartozás tiszta a derűjét, a nap mint nap megküzdött áldozatkész hűség örömét, a Krisztusban élő ember hamisítatlan szabadságának boldogságát. Kívánom azt is, hogy járuljon ehhez a látható öltözethez még egy láthatatlan öltözet is: égi Édesanyánk, az Egyház Anyja is terítse rátok palástját, védelmezze és vezesse további utatokat, és általatok sokak útját, a mi Örök Királyunkhoz, Krisztushoz."
Ezen buzdító szavak utána a beöltözők és a hívek megújították keresztségi fogadalmakat, majd pedig rektor atya megáldotta a reverendákat, s a beöltözőket. Ezt követően a sekrestyébe vonulva a szeminaristák magukra öltötték a reverendát egy másik kispap – ún. beöltözési apa – segítségével, a megfelelő imák kíséretében. Majd pedig, immáron reverendában vonultak ki a Christus Vincit dallamára a szentélybe, ahol folytatódott a szentmise.
A legemlékezetesebb pillanat talán a beöltözésben, hogy rokonaink először látnak bennünket úgy, hogy már látszik: mi Krisztushoz tartozunk, és őt követjük. Tényleg hozzá akarunk tartozni, és komolyan gondoljuk, hogy papok szeretnénk lenni. Ez meghatározza a kapcsolatunkat egymással a családban, valamint Krisztussal is. Sokak szemébe könnyek szöktek, amikor meglátták beöltözött fiukat, s nem túlzok, amikor azt állítom, hogy mindannyian büszkék voltak rájuk.
Egy nappal korábban, a győri Brenner János Szemináriumban tanuló Pohnert Dávid is magára öltötte a papság szent ruháját.
Imádkozzunk értük és a többi kispapért is, valamint papi hivatásokért – ahogy Kovács Zoltán atya buzdította a híveket –, hogy az Úr küldjön munkásokat aratásába! S ha úgy érzed, téged hív az Úr, ne félj bátran igent mondani neki!
Mert jó az Urat szolgálni.
Szöveg: Antal Zsolt Benedek ötödéves papnövendék
Fotó: Antal Tamás; Győri Egyházmegye Facebook Csoportja
