Az ünnepen Feketéné Szabó Márta, a Kaposvári Karitász vezetője köszöntötte a jelenlévőket, s mindazokat a meghívott vendégeket, akik az irgalmasság ajándékait igyekeznek kibontani szolgálatuk során Egyházmegyénkben: a megyéspüspököt, a papokat, állandó diakónusokat és akolitusokat; a hitoktatókat; a Jót (T)Enni Jó Egyházmegyei Intézményfenntartó Központ munkatársait; a Kaposvári Karitász munkatársait és önkénteseit; a Szent Anna Ház dolgozóit, a Szent Lázár Ház munkatársait és lakóit; a Fazenda da Esperança közösségében szolgálókat és gyógyulókat; a Szent Fausztina Irgalmasság Házában szolgálókat; a börtön- és cigánypasztorációban segítőket; a Mélyben és Reményben Alapítvány munkatársait; a Szeretet Misszionáriusait, a kaposvári ÉLSZ imaközösség tagjait; a Zselic Katolikus Idősek Otthonában és a Máltai Szeretetszolgálatban dolgozókat; a Ferences Szegénygondozó Nővéreket; A Nyolc Boldogság Közösséget; a jelenlévő orvosokat; a kórházpasztorációban, Kórházlelkészségben és Lelkigondozó Szolgálatban részt vevő önkénteseket. Feketéné Szabó Márta külön köszönetet mondott Dr. Háda László plébánosnak és a zalakarosi Isteni Irgalmasság Plébánia közösségének is, akik befogadták az ünnepet és megvendégelték a jelenlévő több száz embert. A köszöntő után dicsőítő imádság következett a Meghívtál zenekarral, majd az irgalmasság rózsafüzér imádsága után Varga László megyéspüspök tartott előadást.

A főpásztor elmélkedése elején visszatekintett a püspökké szentelésének idejére, valamint arra, hogy püspöki jelmondatának egyetlen szót választott: irgalom. A szentelési beszédében megfogalmazta, hogy szeretné, ha létrejönnének az irgalmasság házai az Egyházmegyében – mely szolgálatok az idők során elkezdtek megvalósulni. Az első ilyen intézmény a Szent Lázár Ház volt, ahol hajléktalan férfiakat fogadnak be, s a szeretetszolgálatok vezetőinek a segítségével azon dolgoznak, hogy a lakók vissza tudjanak állni a munka világába, valamint a visszatérhessenek családjukhoz.

Az irgalmasság művei és ajándékaiként beszélt az Egyházmegyében működő szolgálatokról, majd elmondta: az irgalmasság egyik legnagyobb cselekedete a gyóntatás, melyet a paptestvérekkel végeznek. – Az irgalmasság széke a gyóntatószék, ahol nagyobb dolog történik, mint Lázár feltámasztásakor, mert amikor valakit feloldozunk a bűnei alól, akkor visszanyeri azt az eredeti ajándékot és állapotot, ami a keresztség szentségében adatott számára, amikor meghaltunk és feltámadtunk – fogalmazott a megyéspüspök.

„Most Jeruzsálembe megyek. Nem tudom, mi lesz ott velem, csak azt adta tudtomra a Szentlélek városról városra, hogy bilincs és megpróbáltatás vár rám. De szóra sem tartom érdemesnek életemet, csakhogy végigfussam pályámat, és teljesítsem a feladatot, amelyet Urunk, Jézus bízott rám, vagyis hogy tanúságot tegyek az Isten kegyelmét hirdető evangéliumról” (ApCsel 20,22–24)

Mit jelent ma tanúságot tenni a kegyelem evangéliumáról? – tette fel a kérdést a megyéspüspök, majd az elveszett bárányról és az elveszett drahmáról szóló szentírási részekhez kapcsolódóan elmondta: Jézus hallgatói itt vámosok és utcanők voltak, valamint jelen voltak a képmutatók is.

„Vigyétek ki Krisztust az emberek közé!” – idézte a főpásztor Ferenc pápa szavait, aki annak a „kilépő Egyháznak” képét vetítette elő már a konklávé előtti beszédében, mely találkozni akar mindazokkal, akik nem mernek bemenni a templomokba.

Elmélkedése végén a megyéspüspök egy hajléktalanokhoz kapcsolódó karácsonyi élményét idézte fel. Egy, a hajléktalanszállón tett látogatása során azt tapasztalta, hogy jóval kevesebben voltak jelen, mint a korábbi hónapokban. A jelenlévők elmondták, hogy társaik közül többen meghaltak az utcán a nagy hidegben, majd megkérték a megyéspüspököt, hogy imádkozzon értük. Ő azonban a következő látogatás során szentmisét mutatott be a szállón, s a prédikációban nem ő beszélt, hanem a jelenlévő hajléktalanok mondhattak jót elhunyt társaikról. – Annyira szép volt, hogy mindenkinek ott van a szívében az eredendő jóság. Sokat beszélünk az áteredő bűnről, azonban hallgatunk az eredendő jóságról, mely mindenkiben ott van. Gyönyörűen prédikáltak erről a jóságról, mely elhunyt testvéreikben volt jelen – fogalmazott a főpásztor, majd a klerikalizmusról, mint a kegyelem ellendrukkeréről beszélt.

Az elmélkedést követően a Nyolc Boldogság Közösség vezetett szentségimádása következett, majd a nap csúcspontja, a szentmise, melynek zenei szolgálatát a Magvető közösség végezte. Varga László megyéspüspök prédikációja elején a Tékozló fiú példabeszéde kapcsán folytatta elmélkedését.

– A fiatal fiú hazaér és az apa ünnepet ül, s mikor a mezőről hazaérkezve ezt meglátja az idősebb fiú, megsértődik és nem akar bemenni. Az apa kimegy elé, beszélgetnek és elhangzik egy mondat, mely számomra az evangélium szíve közepe: „Fiam, te mindig velem vagy és mindenem a tiéd.”

Egyikük sem tudta felfogni, hogy mit jelent a minden. A fiatalabb nem tudott mit kezdeni a mindennel, ezért elkérte az örökségét és elindult a vélt szabadság útján. Szeretetmorzsákkal kellett beérnie, eltékozolt mindent. Az idősebb sem tudott mit kezdeni a mindennel. Egy számító magatartás jellemezte, mely mögött a béres lelkülete van: ha szót fogadok, dolgozom, akkor nekem jár a szeretet. Ki akarta érdemelni azt, ami ingyen van.

Aranyhegy tetején üldögélő koldusok vagyunk. Jézus Krisztusban minden a miénk lett, hiszen Isten lett a miénk, s ő a minden. Az Atya újra és újra mindent odaad nekünk Krisztusban, azonban mi mégis mit teszünk? Lázadunk, morgolódunk, elégedetlenkedünk, pedig minden a miénk, s nincs hála a szívünkben. Nem tudunk mit kezdeni a legnagyobbal, aki maga a szeretet, az irgalom, s ezért elindulunk szeretetmorzsákat koldulni valahonnét. Pedig ha elfogadnánk a mindent, s betöltenénk naponta vele a szívünket, akkor tele lennénk hálával, derűvel és örömmel.

Onnan tudhatjuk, hogy nem vagyunk hálás szívűek, hogy nem látszik rajtunk a derű és az öröm. Morgolódunk, panaszkodunk, semmi sem jó, miközben minden a miénk. Bárcsak felfognánk ezt az ajándékot és mernénk hinni abban, amit az apa mondott a fiának, ami ránk is vonatkozik. Bárcsak mernénk elfogadni és ennek az örömében válaszolni erre a szeretetre.

A keresztény ember hivatása ebben a szóban összefoglalható: szeretetválasz. Isten mindent nekünk adott, felététel nélkül – hangsúlyozta a megyéspüspök, majd arról beszélt, hogy a két fiú a lelkünk két oldalát mutatja meg.

– Az ember képtelen függetlenül élni. Mindig függnie kell valakitől, vagy valamitől. A függetlenség kergetése valójában csak a szabadság illúziója. Akik a legjobban beleélik magukat ebbe, azok az egojuk rabságában vergődnek. Ha mástól nem, az egojuktól függnek, mely a legnagyobb szolgasággá válik kinek-kinek az életében.

Úgy vagyunk megalkotva, hogy a szentháromságos Szeretet-Istennek vagyunk képmásai, s akkor teljes a létünk, ha ettől a szeretettől akarunk függni. Mikor elhisszük, hogy erre nincs szükségünk, mikor Isten már nem elég, hanem elkezdjük betölteni a helyét valamivel vagy valakivel, akkor a bálványimádás rabságába csúszunk. Isten már nem elég, kell valaki, vagy valami helyette, rabszolgákká válunk ahelyett a szabadság helyett, melyet az istengyermekség ad nekünk.

A lelkünk két oldala: a lázadó, hamis szabadságot kergető énünk, aki kezébe veszi az életét, s megpróbálja megvalósítani önmagát. S az idősebb fiú lelkülete, a pedáns, törvénytisztelő, szabályokat betartó énünk, aki kész engedelmeskedni, de nem önként, szabadon, szeretetből, hanem számításból. Az, hogy nem szabadon, szeretetből tartottad be a szabályokat akkor derül ki, amikor megjön a fiatal, aki felrúgta azokat, aki tékozolt. Megjön, és az idősebb megsértődik, nem hajlandó bemenni az ünnepi asztalhoz. Leesik a vallásos álarc, amely mögé elrejtette a lázadó énjét. Kiderül, hogy ő is egész idő alatt lázadt. Elégedetlen volt. Ő sem tudott mit kezdeni az Atya szeretetével és végig arra számított, hogy ha jól viselkedik, akkor csurran-cseppen legalább annyi, hogy a barátaival egy gödölyét levághatnak és mulathatnak.

A lelkünk egyik oldala sem meri elhinni, hogy ingyen jár neki az Atya szeretete. Nagyon szép mozzanat ebben a példabeszédben, amikor a fiatalabb, miután magába száll és emlékezik az atyai házra, ahol még a béreseknek is jobb dolga van, mint neki a disznók között, elhatározza, hogy hazamegy. Megfogalmaz egy szöveget, melyben elismeri, hogy vétkezett, s ki is mondja, hogy „Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.”

Még mindig a számító magatartás van jelen a fiúban. Ha nem sikerült a szabadságot megszerezni, legalább a béreseid közé fogadj be engem. Ez azt jelenti, hogy ő is úgy meg haza, hogy tartja a markát. Mert, ha majd dolgozom, betartom a szabályokat, ha mindent úgy csinálok, ahogy kell, akkor nekem jár a kegyelem, a szeretet. Nem meri elhinni, hogy ingyen van.

Amikor hazaér, elkezdi mondani a jól betanult szöveget. Az atya már messziről meglátja, eléje rohan, megcsókolja. Feltétel nélkül örül neki, de a fiú még mindig mondja a magáét. De nem mondhatja végig a szöveget, az apa közbevág, mert ő nem béres, hanem a fia. Megállítja és szól a szolgáknak, hogy hozzák a fehér ruhát, húzzanak sarut alábára, gyűrűt az ujjára, mert a fia hazaért. Elveszett, de megkerült, meghalt ugyan, de feltámadt. Lakomát tart, ünnepel.

Ez történik minden alkalommal a mennyországban, amikor bármelyikünk belátja, hogy hamis szabadságeszményt kergetett, s belátja, hogy nem érdemes morogni, elégedetlenkedni, hiszen már minden a miénk, s oda mer állni az irgalom és a szeretet elé. Már nem védekezik, leteszi a védekező fegyvereit. Nem magyarázza a bizonyítványát az Atyának, nem igazolja magát, mert nem azért szeret, mert én vádolom magam, hanem azért, mert Isten a szeretet – fogalmazott a főpásztor prédikációjában, majd hangsúlyozta: a bűnbánat az, amikor beengedjük Isten irgalmát, szeretetét a szívünkbe, amikor megadjuk magunkat ennek a végtelen Szeretetnek, aki egy pillanat alatt elveszi a bűneinket.

A teljes elmélkedés meghallgatható:

Fotó: Kling Márk

Videó: Bohár Dániel