– Tele van a szívem hálával az elmúlt tizenkét évért, s ezt a hálát és örömet szeretném veletek megosztani ezen a szentmisén, valamint azt, hogy bennem milyen kép él Ferenc pápáról – kezdte szentbeszédét a megyéspüspök.

– Kaptam valakitől egy képet, ami a következőt ábrázolja: egy hosszú, vörös protokollszőnyeg van kiterítve, Ferenc pápa pedig keresztben megy át rajta, nem a szőnyegen sétál végig. Az egész működését összefoglalja számomra ez az egyetlen kép. Ő mindent másképp közelített meg. Amikor megválasztották, s kiállt a Szent Péter téren összegyűlt tömeg elé, már nem volt hajlandó úgy felöltözni, ahogyan az elődeit felöltöztették, s azzal kezdte, hogy meghajolt a tömeg előtt, s azt kérte, hogy imádkozzanak érte. Ezt követően az ima csendje következett. Így kezdődött a pápasága. Az irgalom és az alázat embere volt, ezzel a mondattal, hogy „imádkozzatok értem”, nagy alázatról tett tanúságot.

Bennem él a magyarországi látogatása. A budapest-erzsébetvárosi Szent Erzsébet-templomban találkozott a hajléktalanokkal, szegényekkel, betegekkel. Külön erre a találkozóra regisztráltam, itt szerettem volna látni őt, s itt szerettem volna találkozni vele. Kerekesszékben jött, nem rejtette el a korlátait, sebeit. Aki kerekesszékben ül, az más szögből látja a világot. Nem felülről lefelé, hanem alulról néz felfelé a másik emberre. Ez a kép mélyen belém égett, hiszen így nézett fel mindenkire, hajléktalanra, cigányra, betegre, szegényre.

Ferenc pápa az alázat embere, s ezt most is láthatjuk. Akaratának megfelelően nem egy magas ravatalra tették, ahová fel kell nézni, hanem le, az oltár elé. Felülről néznek rá azok, akik odajárulnak a ravatalához. Ő az alázat embere – hangsúlyozta a megyéspüspök, majd elmondta: nagyon sok példát lehetne hozni, mely Ferenc pápa alázatára utal.

– Közvetlenség, egyszerűség, világos és közérthető beszéd annak érdekében, hogy az egyszerű emberek is értsék, amit mond. Semmi elvont szöveg. Nyitottság, őszinteség, hitelesség, emberség és bátorság. Sokak véleménye szerint a legbátrabb politikusok közé tartozott, mert minden helyzetben ki merte mondani az igazságot. Az igazságosság és az irgalmasság iránti rendíthetetlen elkötelezettség jellemezte.

Számomra ő a meggyötört, szenvedő emberiség pápája. Ott akart lenni mindenhol, ahol vérzik az emberiség teste, ahol szenvedés van. Találkozni akart velük például Irakban és a legveszélyesebb helyeken. Ott, ahol szenvedés van, azért, mert ő hidakat épített és nem falakat. Hidakat épített a periférián lévő embertestvéreink felé, különösen a migránsok felé, akiktől sokan annyira félnek. Ő látta bennük a szenvedő Krisztust, s így közelített feléjük, így képviselte őket.

Hidakat épített a korlátok között, a fogyatékkal élő testvéreink felé, a hajléktalanok és börtönben lévők felé is. Hidakat épített muzulmán testvéreink felé, valamint az ortodoxok és a reformátusok felé. Meg akarta élni Jézus végrendeletét: „legyenek mindnyájan egy”.

Az ő istenképe az irgalmas Atya, ezért azt kérte tőlünk, papoktól, hogy a gyóntatószékek ne kínzó ítélőszékek, hanem az irgalmasság székei legyenek, ahol a bűnös ember találkozhat Isten mindent átölelő irgalmával. Az egyházképe pedig a II. Vatikáni Zsinat egyházképe volt. Nem a hierarchikus gúla egyházképében gondolkodott, hanem Isten vándorló népében a Szentlélek vezetése alatt. Ez a II. Vatikáni Zsinat egyházképe, illetve a communio, a közösségi egyház, mely Szent II. János Pál pápa kedvenc zsinati egyházképe volt.

S mivel Isten vándorló népe az Egyház, ezért ő a kilépő Egyházat szerette volna látni. A megválasztása előtt, amikor a bíborosok beszédet mondtak, ő arról beszélt, hogy „engedjétek ki Krisztust”. Olyan Egyházat akart, amely kiengedi Krisztust a templomokból az emberek közé. Ezért elítélte a klerikalizmus, a vallási nagyképűség minden formáját akár papoknál, akár hívőknél egyaránt. Szintén elítélte a hatalommal való visszaélést, s annak minden formáját. Nagyon keményen küzdött ellene, hiszen ebből rengeteg botrány, abúzus született, visszaéltünk a spirituális, lelki hatalmunkkal.

Ferenc pápát kétértelműségek is jellemezték. Isten akarja a vallási sokféleséget. Nem ítéli el a melegeket. Az azonos nemű párok megáldását engedélyezte, az elváltak szentségekhez való járulását egyénileg, külön-külön megvizsgálva engedte. Hatalmas ellenzéket szerzett magának a katolikus egyházon belül, mert nem értették. Ő nem a törvény, hanem Isten szívének oldaláról közelítette ezeket az embereket, s Isten szíve nem gettó. Isten tágas szívébe minden testvérünk belefér. Ő ezt képviselte, s azt akarta, hogy nőjünk fel Isten mindent átölelő szeretetéhez, s ne akarjuk őt betuszkolni a mi szűkkeblű szeretetünk korlátai közé. Erre hívott bennünket ezekben a kétértelműségekben.

Egyik legfontosabb apostoli buzdítása számomra az Evangelii Gaudium, Az evangélium öröme kezdetű buzdítás. Vissza Krisztushoz, a forráshoz. S ha Krisztust, a pásztort követjük, akkor bárányszagú pásztorok lesznek az Egyházban, olyanok, akik találkozni akarnak az emberekkel. Az evangélium öröméből pedig evangelizáció fakad, nem lehet hallgatni az örömhírről, ha az betölti a szívünket.

A Fratelli tutti (Mindnyájan testvérek) az egyik legfontosabb enciklikája Ferenc pápának. Amikor a Miatyánkot imádkozzuk, akkor ezt imádkozzuk. Egyetlen Atyánk van, s mi mindannyian testvérek vagyunk, akármilyen pozíciónk van az Egyházban, akármilyen szolgálatot bízott ránk Isten. S testvérek vagyunk az Egyházon kívüliekkel is. Ez csodálatos emberkép az evangéliumokból.

Merünk-e így gondolkodni, van-e bátorságunk testvérként tekinteni minden embertestvérünkre? A Fratelli tuttiból érthető, hogy miért volt olyan fontos neki a migránsokkal való kapcsolat keresése. Ők Ferenc számára testvérek voltak, mert Krisztusban mindannyian testvérek vagyunk. Innét érthető a társadalmi barátság hirdetése, a személy és a nemzeti identitás megvallása. Ez mind-mind ennek az enciklikának a témája, mely csodálatos ajándék. Sok-sok idő kell még, mire felnövünk ehhez a gondolkodáshoz.

Megírta a Laudato si enciklikát a Föld védelmében, melyet talán sokkal többen ismernek köreinkben, mint a Fratelli tuttit. Lehet, hogy sokkal könnyeb megélni a teremtésvédelmet, mint testvérnek tekinteni egymást, akárkiről is legyen szó.

Ő a béke embere volt, de nem akármilyen békét hirdetett. Ő az igazságos béke embere volt, mert tudta, hogy csak akkor van béke, ha az igazsággal párosul. Az igazságtalan béke csak háborúhoz vezet, ezért ő az igazságos béke hírnöke, prófétája volt, akár a palesztin-zsidó, vagy az ukrán-orosz háborút nézzük. Másképp nem tudta elképzelni a békét, csak igazságban.

Az egyik legnagyobb műve a püspöki szinódus volt. Következetesen folytatta mindegyik elődje, s aztán ő is a II. Vatikáni Zsinat gondolkodását, tanítását. XXIII. János, VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek pápa mind-mind vitte tovább a zsinat lelkiségét és gondolkodását. Legmesszebbre talán Ferenc merészkedett. Azzal, hogy mindenkit meg akart szólítani, minden kontinensen élő keresztényt, hogy elmondhassák, milyen Egyházat szeretnének. Ebből született a püspöki szinódus záródokumentuma, melyhez évtizedek kellenek még, hogy átjárja a világ- és magyar Egyházat is, s hogy eljusson egészen a plébániákig, az ott élő hívekig.

Szinódus és a szinodalitás: találkozni, meghallgatni, megkülönböztetni és cselekedni. Találkoznunk kell egymással, embertestvéreinkkel, meghallgatni őket, hogy megtudjuk, mire van szükségük, s hogy miként lehet közel vinni hozzájuk Isten irgalmát és szeretetét, az evangéliumot. S aztán cselekedni, de előtte találkozni kell velük és meghallgatni őket, nem pedig felülről megmondani, hogy nekik mire van szükségük.

Az Egyház reformja szívügye volt, kezdve a Kúrián. A Római Kúria megreformálása sok ellenfelet és kőkemény ellenzéket szerzett számára, de következetesen végigvitte. Mivel az Egyház nemcsak isteni mű, hanem emberi intézmény is, ezért mindig reformra szorul. Ezt a reformot ő nagyon komolyan gondolta. Nem liberális volt, bár nagyon sokan ezzel a címkével címkézik fel, hanem progresszív. Előre akarta vinni az Egyházat és ki akarta vinni mindenki felé.

Az irgalom, az igazságos béke mellett a legfontosabb számomra a remény, s ahogyan ő ezt megélte. A reményben lévő ember közel van Istenhez, s a remény ismertetőjele a keresztény ember életében a derű. Aki közel van Istenhez, az derűssé válik, mert Isten szeretetét közelítette meg. Ferenc pápa a remény embere volt az utolsó pillanatig. Egy ifjúsági világtalálkozón a következőt mondta a fiataloknak: „a halál kérdése valójában az élet kérdése. Akkor kezdünk meghalni, amikor megfeledkezünk a halálról.”

Ezt akkor éljük át, amikor megfeledkezünk önmagunkról, belefeledkezünk a jócselekedetekbe, a másik iránti szeretetbe. Akkor már meghaltunk önmagunk számára és már nem olyan fontos a halál. Ő ebben a reményben önmaga elajándékozását élte meg és mindig, az utolsó pillanatig hűséges maradt a reményhez.

Krisztus feltámadt! Igazi reményünk van, és Ferenc testvér, te már tudod, hogy ez a remény nem csal meg. Azzal kezdted a péteri szolgálatodat, hogy imádkozzunk érted, s most, a befejezéskor is imádkozunk érted! – zárta prédikációját a megyéspüspök, mely teljes egészében meghallgatható:

Fotó: Kling Márk

Videó: Bohár Dániel