A Németországban született ferences szerzetes, Frei Hans elmondta, hogy több mint ötven éve szolgál plébánosként Brazíliában. Szolgálata során több alkalommal érkeztek hozzá szülők, akik sírva mondták el neki, hogy a gyermekeik drogfogyasztók lettek. – Egészen addig semmilyen tapasztalatom nem volt függőségekkel, így tanácsot kértem másoktól, hogy miként tudnék segíteni ezeken az embereken – mondta el Frei Hans. – Időközben már nemcsak a szülők, hanem a fiatalok is elkezdtek beszélgetni velem, s én befogadtam őket a plébániára. Nagyon sokat hallgattam őket, órákon át mesélték a történeteiket, s megláttam, hogy a drogok mögött van bennük egy nagyon erős segélykiáltás, hogy szeretve legyenek.
Sebzettek, rengeteg sérülés érte őket, erősen traumatizáltak. Sok esetben a szülők elváltak, s voltak fiatalok, akiket bántalmaztak. Megértettem, hogy szükségük van arra, hogy megtapasztalják Isten szeretetét, ezért meghívtuk őket, hogy éljék meg velünk az evangéliumot. A plébánián bevezettük azt a szokást, hogy a fiatalokkal együtt megéljük az igét és megosztjuk egymással tapasztalatainkat. Egyre több fiatal kezdett részt venni ezeken az alkalmakon, s a legnagyobb meglepetésünkre ezek a fiatalok sokkal radikálisabban kezdték élni az evangéliumot, mint a plébániánkhoz tartozó hívek. Megtapasztaltuk, hogy a fiatalok akkor váltak képessé arra, hogy letegyék a drogokat, amikor Isten belépett az életükbe – mondta el Frei Hans, majd az első gyógyuló történetét osztotta meg a jelenlévőkkel.
– Antonio, amikor megtapasztalta a megélt igét, olyan örömet élt meg, amelyet sosem talált meg a drogokban. Ekkor értettem meg: csak akkor vehetünk el valamit valakitől, ha valami olyasmit adunk helyette, ami sokkal több annál. Folytattuk hát az ige tettekre váltását, s a plébániai csoport hirtelen elkezdett növekedni, az egész országból jöttek a gyógyulni vágyók. Hamarosan új épületeket ajánlottak fel nekünk, de akkor még nem tudtuk, hogy valami nagy dolog van születőben. Fiatalok, akik nem voltak szerhasználók, jöttek, hogy segítsenek, egyre többen éreztek hivatást, így létrejött nemcsak a függők csoportja, hanem azoknak a közössége is, akik segítőként voltak jelen.
Egyik nap megkeresett a bíboros, s azt mondta, hogy valamit tenni kell, mert nagyon gyorsan növekszik a közösség. Nekem nincs hivatásom arra, hogy valamit megalapítsak – válaszoltam. – Te ferences szerzetes vagy, idős korodban elmész a kolostorodba, s a testvéreid vigyáznak majd rád. Azonban ezekre a fiatalokra ki fog vigyázni? – tette fel a kérdést a bíboros. Ekkor értettem meg, hogy szükség van a közösségre. Elkészítettük a szabályzatot, s az egyházmegyében elismertté tettük a közösséget, ami addigra már olyan gyorsan növekedett, hogy meghívásokat kaptunk más országok egyházmegyéibe is. A püspökök javaslatára megkértük a Vatikán elismerését, így lettünk a Remény Családja – fogalmazott Frei Hans, majd elmondta: mára már százhetven Fazenda működik huszonkilenc országban, összesen ötezer gyógyulóval, s csak az idei évben tíz további Fazendát nyitnak majd.
A Remény Udvarában a gyógyulás folyamata három alappilléren nyugszik: a spiritualitáson, Isten igéjének megélésén, s tettekre váltásán; a munkán, hiszen mindannyian a munkából élünk; valamint a közösségen. A Fazendában mindig kis házakban élnek a gyógyulók, összesen 10-12 emberrel, mint egy család. Fazenda nyitásához három dolog szükséges: a püspök áldása, egy hely, terület, ahol élni és dolgozni lehet, valamint egy külsős „család”: egy atya, aki misézik és önkéntesek.
Nelson Giovanelli, a másik alapító elmesélte, hogy fiatalként azon a plébánián szolgált, melyet Frei Hans vezetett. Tizenhét évesen, miközben a szentmisén hallgatta a prédikációkat, mint bármely fiatal, épp a hivatását kereste. Az, amit a szentbeszédben Frei Hans mondott, megérintette őt és a családját, így elkezdtek részt venni a születő Fazenda életében.
– A többi fiatallal együtt elkezdtem megélni az evangéliumot. Elkezdtem dolgozni, majd apukám talált egy munkát Mozambikban. Az egész családom elment Afrikába, de én ott maradtam Brazíliában – fogalmazott Nelson. – Amikor a munkából hazafelé tartottam, többször láttam egy csapat fiatalt az egyik sarkon, akik drogoztak. Egyik alkalommal megérintett egy mondat az evangéliumból, mely arra buzdított, hogy odamenjek hozzájuk. Máté evangéliumának egyik verse volt: „minden, amit a legkisebbeknek tesztek, velem teszitek.” Szerettem volna találkozni velük, hogy meglássam bennük Jézust, de leblokkolt a félelem, nem tudtam, hogy befogadnak-e engem, hiszen egy veszélyes környék volt, s a fiatalok nemcsak, hogy fogyasztották a kábítószereket, még kereskedtek is vele. Egy másik evangéliumi szakasz segített abban, hogy odamenjek hozzájuk, Szent Pál Korinthusiakhoz írt leveléből: „a gyengékért gyengévé tettem magam…”
A szentírási szakaszból erőt merítve beszélni kezdtem az egyikőjükkel, s kértem, hogy tanítson meg egy karkötő elkészítésére, mert láttam, hogy karkötőket készít. Elvitt a házába, s miközben tanított karkötőt kötni, az egész életét elmesélte nekem. Két órán keresztül hallgattam, közben már a harmadik karkötőt készítettük. Kialakult közöttünk egyfajta bizalom. Mélyen a szemembe nézett és ezt mondta: első alkalommal érzem, hogy egy igaz barátot találtam, majd megölelt.
Nem tudjátok elképzelni, hogy mekkora örömmel a szívemben jöttem ki abból a házból. A találkozás után bemutatott a többi barátjának, s megszűnt a félelmem. Két hónapon keresztül folyamatosan velük voltam. Nagy tisztelettel fogadtak a társaságban, soha nem kínáltak drogokkal – mondta Nelson, majd egy történetet osztott meg az egyik fiúval kapcsolatban.
– Valaki a társaságból kölcsönkérte tőlem a biciklimet. Ez volt az egyetlen eszközöm a munkába járásra. Tisztában voltam vele, hogy lehet, hogy sosem kapom vissza, de láttam a lehetőségét, hogy meglássam a másikban Jézust és kölcsönadjam a biciklimet. Így hát odaadtam, s gyalog jártam dolgozni. Három nap múlva visszahozta a biciklit, letisztítva, sőt, felújította a szakadt ülésemet is. Azt mondta: el akartam cserélni a biciklidet drogokra, de nem volt bátorságom arra, hogy megtegyem. Nagyon boldog vagyok, hogy ma vissza tudom adni neked – mondta a fiú. – Ekkor megértettem, amit az egyik szentmisén hallottam: a szeretet ott van minden egyes férfi és nő szívében. Elég csak egy alkalom arra, hogy érezd, hogy szeretve vagy, s ezt a szeretetet el is tudod kezdeni visszaadni – mesélte el történetét Nelson, akinek szavait követően Rodrigo tett tanúságot, aki tizenhét évesen kezdett különféle drogokat fogyasztani. Nyolc éven keresztül az utcán élt, majd egy pap beszélt neki a Fazendáról, ahová beköltözött, s egy éven keresztül gyógyult. Az egy év leteltével misszionáriusi képzésen vett részt, majd három társával együtt, 2023-ban érkezett Magyarországra, hogy a csákányi Keresztelő Szent János Fazendában szolgáljon. Az alkalmon jelen volt Péter is, a csákányi Fazenda egyik jelenlegi gyógyulója, aki szintén megosztotta élettörténetét a jelenlévőkkel, s tanúságot tett a gyógyulási folyamatáról.
Fotó: Kling Márk
