Varga László leszögezte: reményünk alapja Isten irántunk való, végtelen szeretete, a reményünk beteljesedése pedig részesedésünk Istennek és a mennyek országának dicsőségében – e két szeretettörténés közé van beillesztve valamennyiünk élete.

Isten irántunk való szeretete szenvedélyes, az Atya, a Fiú, a Szentlélek szeretetközössége. Az egész Szentíráson végigvonul Isten és az ő népe közötti kapcsolat, amely olyan, mint a vőlegény és a menyasszony közötti kapcsolat. A vőlegény nem plátói szerelmet táplál a jegyese iránt, hanem szenvedélyesen szereti. A mostani szentmiseáldozatban is Isten teljesen odaadta magát. Isten tele van élettel, szenvedélyes szeretettel, és mivel mi Isten gyermekei, képmásai vagyunk, szabad szerelmesnek lennünk, mint menyasszonynak a vőlegényébe.

És nem csak Árpád-házi Szent Margit vagy a többi szent teheti ezt meg. A II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű dokumentuma szerint minden rangú és rendű keresztény meghívást kapott az életszentségre, arra, hogy olyanná váljon, mint az, akinek a képmása.

Mi a szentnek vagyunk képmásai. Krisztusban megjelent a szentség, és megmutatta, milyen az Isten, az ő szeretete irántunk. Ha Jézusban nem élt volna szenvedélyes szeretet az Atya iránt, akkor nem töltött volna éjszakákat „édes kettesben” a mennyei Atyával. Ez a szenvedélyes szeretet űzte, hajtotta, vonzotta, vitte, lendítette, hogy önként, szeretetből odaadja az életét mindannyiunkért.

„Kérjétek a Szentlelket, aki ennek a szenvedélyes szeretetnek a Lelke, hogy izzítsa fel a szíveteket” – buzdított a főpásztor.

Isten a szenvedélyes szeretetteli tűz. Ha közel megyünk ehhez a tűzhöz, minél többet időzünk ebben a szeretetben, annál biztosabb, hogy lángra lobbantja a mi szívünket is. Ha távol tartjuk magunkat, akkor nem. Független ez az életkortól. A lényeg, hogy izzon, lángoljon szívünkben ez a szeretet, a Szentlélek tüze járja át érzéseinket, gondolatainkat, kapcsolatainkat, imáinkat, cselekedeteinket.

Isten szeretete határtalan és végtelen. Mindenkiért meghalt, kivétel nélkül. A pogányokért is, az istenkáromlókért is, a más erkölcsi értékrendet követőkért is, a más valláshoz tartozókért is. Isten szeretete egyetemes. Felkelti napját mindenkire, erőt ad mindenkinek, jóknak és gonoszoknak egyaránt. Nem válogat.

Isten az ellenségeinkért, a minket üldözőkért is meghalt. Jézus azt kérte tőlünk: ne a szemet szemért, fogat fogért értékrend szerint működjünk, hanem szeressük az ellenségeinket is. Áldást mondjunk rájuk, és ne átkot.

Vajon milyen lenne az Egyházunk, hogy nézne ki az ország, ha a keresztények meghallották volna Jézus kérését? – tette fel a kérdést az előadó. – Megálljt parancsoltunk volna a sátánnak. Mi engedjük, hogy romboljon, pusztítson, mert annyit beszélünk a gonoszságról, a sötétségről, a bűnökről. Felhizlaljuk a sátán dolgait. Pedig a gonosz művei mulandóak, nem maradandóak, de a szeretet igen, és Isten örök. Miért nem beszélünk róla? Miért nem a világosságról beszélnek a világosság gyermekei? Teret adunk a sötétségnek, szennyezzük a saját szívünket, és szennyezünk másokat is. Arról beszélünk, ami nem Isten műve, hanem az ellenségé.

A főpásztor rávilágított: az a szeretet, amelyik el akarja érni az ellenséget is rajtunk keresztül, azt kéri, hogy kövessük Jézus példáját, aki nem önmagáért élt. Meghalt értünk, hogy ne magunkért éljünk. A szelfiken megfigyelhető: a leggyönyörűbb tájakat ábrázoló képen is te magad vagy a középpontban. A katedrálisok több évtizeden át épültek, és nem regisztrálta magát minden építőmester; mi pedig állandóan a középpontba akarunk kerülni. Kisgyermekkorunk óta azt hisszük, hogy az Egyház, az Isten, az egész világ értünk van.

Nem mi vagyunk a világegyetem közepe, hanem a Jóisten. A szívünk közepe sem mi vagyunk, hanem Jézus Krisztus. Mi lenne, ha így élnénk, ha így gondolkoznánk? Ha nem mindig az lenne a fontos, hogy mit érzek, mit gondolok, mi van velem? Lehet másképpen élni. Ahogyan a szentmise középpontja nem a prédikáció, hanem Krisztus, ugyanígy lehetne a mi életünkben is. Hogy többé ne magunkra figyeljünk, hanem arra, aki értünk meghalt és föltámadt. És akkor a szeretetünk kitágulna, krisztusi mértékben, mert ő a példa, a mérték.

Soha nem érhetjük el ezt a szeretetet, de mindegyikünknek van esélye az utolsó leheletig növekedni a szeretetben, és ez csodálatos.

Isten szeretete irgalmas és igazságos egyszerre. „A megroppant nádat nem töri el, a pislákoló mécsest nem oltja ki.” Lehajol a bűnösökhöz, megérinti őket, közösséget vállal a tisztátalanokkal, és elmegy ebben a végsőkig. Saját magát teszi a legtisztátalanabbnak, hiszen a zsidók szemében a hulla az volt, és Jézus meghalt.

Lebontott minden megkülönböztetést. Lenyűgöző a szeretete, érthetetlen, felfoghatatlan, de nagyon vonzó és betölt, ha megengedjük. Isten megengedi, hogy szeressük.

A szónok felidézett egy megtörtént esetet: amikor meggyóntatott egy idős, végstádiumban lévő rákbeteg asszonyt, megkérdezte tőle, mi fáj neki a legjobban. Válasza meglepő volt: az fáj a legjobban, hogy én, aki mindig a gyermekeimért, unokáimért éltem, küzdöttem, most el kell hogy viseljem, hogy ők szolgáljanak engem. Varga László püspök azt mondta neki: Egész életében maga növekedett a szeretetben, maga szolgálta ki a gyermekeit, unokáit. Isten most megengedte nekik, hogy ők is növekedjenek a szeretetben. Azzal pedig, hogy maga elfogadja ezt, hozzájárul ehhez. Ajándék ez a számukra.

Isten szeretete ingyenes és feltétel nélküli. Ezzel szemben minket már gyermekkorunktól kezdve arra nevelnek, hogy ki kell érdemelned Isten szeretetét. Ha jó leszel, segíteni fog, ha rossz, megbüntet. Van ennek létjogosultsága, a baj az, hogy ezt átvisszük Istenre, és azt hisszük, ő is ugyanezt csinálja. A főpásztor elismerte: mivel őt is ebben a szellemben nevelték, nagyon sokáig nem tudta elhinni: méltó arra, hogy Isten feltétel nélkül szeresse, olyannak, amilyen. Később, egy karizmatikus papi találkozón kapta csak meg ezt az ajándékot. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell változnia, hanem azt: erre a szeretetre építkezve kell növekednie krisztusi mértékig a szeretetben.

A főpásztor föltette a kérdést: mit adhat nekünk a keresztény remény, amikor körülöttünk durva és igazságtalan háború tombol? Reménykedhetünk-e az Egyház belső megosztottsága ellenére? Indulatos megnyilatkozások, az evangélium elárulása legfelső szinten is. Lehet-e még remélni? Vannak kívülről indított támadások és az Egyház lejáratása, de nem is kell hozzánk nyúlni, tagjaink cselekedetei által lejáratjuk magunkat.

Az Egyház krízise a remény krízise – szögezte le Varga László. Hozzátette: a helyzetünk nagyon hasonlít az emmauszi tanítványokéhoz, akik nem ismerik fel azt a Jézust, akit három évig követtek; idegennek nézik. Mi is levertek és dühösek vagyunk, az Egyházunkra és a vezetőire, sőt a pápára is, nem váltják be az elvárásokat. „Felém is folyamatosan érkeznek az elvárások, mit kellene csinálniuk a püspököknek, »és neked is, áruló vagy!«” Ám mondott-e Jézus valaha olyat, amiben az emmauszi tanítványok reménykedtek? Érdemes Jézust követni, mert elűzi a rómaiakat, helyreállítja Izraelt. Ezt várták a Messiástól. És mondott-e Jézus olyat, amit a Katolikus Egyháztól várnak ma a hívek, vagy a kívülállók, akár társadalmi, akár politikai szinten? Tiszta, ütőképes Egyház lesz, amellyel ki lehet állni a világ elé. Mondta-e ezt Jézus?

Ő egyértelművé tette, hogy bűnösök közé jött, őket választotta ki követésére. Az apostoloknak nagyon nehéz volt befogadniuk a vámost, utálták, mert elárulta a népet, és tisztátalan volt. Jézus mégis összehozza ezeket az embereket egy közösségben, és rájuk bízza a küldetést.

Jézus arról is beszélt, hogy „üldözni fognak benneteket”; szólt a belső megosztottságról is, és arról is, hogy a konkoly és a búza együtt fog nőni az aratásig. A tanítványai a legnehezebb helyzetben elárulták és otthagyták. Meglepő, de Jézus nem rendet tett, sem Izraelben, sem a Római Birodalomban, amit annyira vártak tőle a követői is, hanem a húsvéti feltámadásba vetett hitet kérte. Az első követőitől és a mostaniaktól is. Azt kéri: akármi van, akármi történjék, akármit hallotok, higgyetek a feltámadásban, az örök életben, higgyetek bennem! Ha hisztek, meglátjátok Isten dicsőségét.

Azt a legnehezebb elhinni az Egyházról, hogy Krisztus titokzatos teste, hogy feltámad, meg fog változni.

Mit ígért meg Krisztus? Azt, hogy velünk marad mindennap, a világ végezetéig, minden helyzetben, és azt: vegyük észre, hogy itt van, higgyünk a jelenlétében.

Szent Pál azt írja a kolosszeiekhez küldött levelében: vizsgáljátok meg magatokat, hogy hitben éltek-e. Kiálltátok-e a próbát? Felismertétek-e, hogy bennetek él Krisztus? Ha nem, akkor nem álltátok ki a próbát. „Krisztus bennetek a megdicsőülés reménye.” Krisztus nemcsak velünk, hanem bennünk is van, minden körülmények között. Ő ezt hozta, ezt ígérte nekünk. Ha elfogadjuk ennek igazságát, akkor nem panaszkodunk, nem elégedetlenkedünk, hanem hálát adunk Krisztusnak, hogy itt és most bennünk van, vele és benne élhetünk. Másképpen fogunk a világra, magunkra, a saját Egyházunkra nézni. Megváltozik a nézőpontunk, krisztusi lesz. Krisztus irgalommal néz Egyházára, és a keresztről nézi. Ma is fölmegy a keresztre érte, érted és értem. Ezt a tekintetet és jelenlétet kell keresnünk, történjék bármi is, akármilyen híreket hallunk, akármit mondanak, akárhogy gúnyolnak bennünket.

A hála éljen bennünk az ő jelenlétéért.

Varga László püspök végezetül felhívta a figyelmünket: nagyon keveset beszélünk a mennyek országáról, az isteni dicsőségről, pedig az az igazi remény, hogy végül a mennyországba jutunk. Isten végtelen szeretete az alapja a reményünknek, ez a szeretet az, ami megtart és vár bennünket.

A rendezvényen elhangzott: a Szent Imre Öröksége Alapítványnál megjelent Varga László legújabb lelkigyakorlatos könyve, Meghívtál, hogy vízre lépjek címmel.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Forrás: Magyar Kurír