És kikerülhetetlen, mert a szabadság az Örömüzenet valóságközeliségének egyetlen kapuja. Az Istentől ajándékozott szabadság mivoltának megértése nélkül ugyanis az evangélium is üres cimbalompengésnek tűnik a hasonló, megváltónak szánt ideológiák között. Hogy ne az legyen, hanem valóságot alakító szent erő, ahhoz meg kell értenünk „a romlandóság hiábavalóságának” való letagadhatatlan alávetettségünket; el kell jutnunk a belátásig, hogy a teremtett világban nincs önnön mivoltából fakadó szabadság. Aztán pedig fel kell ismerünk azt az Örömhírt is, hogy Teremtőnk viszont ki akar ragadni a bűn és a halál igájából, és ezért Szabadítót küld nekünk, aki által dicsőséges szabadsággal ajándékoz meg minket. És épp ebben a felfoghatatlan, ingyenes, ki nem érdemelt ajándékban áll az istengyermekség.

Dicsőséges ajándék tehát a szabadság, melyet sokszor mégis oly szívesen elhárítanánk, nem akarunk élni – vagy épp visszaélünk vele. Márpedig Isten fiainak dicsőséges szabadsága nem visszaélésre: nem magunkba forduló tetszelgésre, kevélykedésre, fennhéjázásra, zsarnokoskodásra adatott. Hanem reményre: Isten örök szándékának kinyilvánítására bennünk az egész teremtés felé.

A szabadság felfoghatatlan, túláradó, az emberi elképzeléseket mindig felülmúló szárnyalás, intuíció, kreativitás. Nem is lehet rá pontos meghatározást adni, hiszen szükségszerűen felülmúlja fogalmainkat. Mégis van vele kapcsolatban egy fontos tisztázni való: a szabadság biztosan nem végletes eloldozottság mindentől – beleértve Istent –, és így széthullottság, korlátlanság. (Erre másik szavunk van: ez a szabadosság.) Bármilyen meglepőnek tűnik talán mai gondolkodásunk számára, a szabadság gyökere bizony épp összefogottság, kézben tartottság, szép rendezettség.

Jellemző ezzel kapcsolatban, hogy a mai közfelfogás a „hierarchia” szón többnyire kényszerítő alá-fölérendeltséget ért, miközben a hier-archia eredeti jelentése (felülről jövő) „szent eredet”, „szent rendezettség”. E szent rendben-lét által lehetséges a szeretetteli másokért-lét. Mert Isten saját, tökéletes szabadsága a tökéletes önmagát-birtoklás, és ezért önmagát ajándékozni tudás. Ezért ha mi úgy (és csak úgy) vagyunk szabadok, hogy a vele való hasonlóság ajándékában részesülünk (ezt jelenti a bibliai „fiúság”, a gyermekség), akkor nekünk is így kell akarnunk élni: önmagunkat ajándékozó szeretetben, szeretetként. Szabadságunk gyümölcse nem az, hogy önmagunknak ajándékozzuk magunkat – „mert megérdemlem” –, hanem egymásnak, kölcsönösen, szeretetben.

Ez a küldetés pedig radikálisan meghatározza helyes viszonyunkat a többi teremtményekhez. Ahogy számunkra Isten rendjének, szépségének szemlélése (akár a teremtésben, akár csodálatos tetteiben) az Ő dicsősége megismerésének útja, úgy kell lehetővé tennünk, hogy a többi teremtmények valamiképp bennünk szemlélhessék Isten dicsőségét. A keleti lelkiség bátor kifejezésével „megistenülésben” kell élnünk, hogy istenfiúságunk – és annak gyakorlati megvalósulása a cselekedeteinkben – lehessen Isten dicsőségének kinyilvánulása a többi teremtmények számára.

A teremtésből Istenhez vezet az utunk, és akkor Istennel bátran és szabadon – amíg e Földön élünk – újra a teremtéshez. Reményből és reményként élünk. (Nobilis Márió)

IMA

Irgalmas Urunk, köszönjük a Szabadítás kegyelmét és szabadságunk dicsőséges ajándékát! Kérünk, vezess Lelkeddel, hogy jól éljünk szabadságunkkal az irántad való hálában és ragaszkodásban, önmagunkkal kapcsolatban megajándékozottságunk alázatos megbecsülésében, embertársaink és teremtménytársaink felé pedig nagylelkűségben és a Te szereteted felragyogtatásában! Krisztus által, aki él, uralkodik és szeret mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás: teremtesunnepe.hu