Szeptember 29. Vasárnap

„Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet (együtt) sóhajtozik és vajúdik mindmáig. De nemcsak az, hanem mi magunk is, akik bensőnkben hordozzuk a Lélek zsengéjét, sóhajtozunk, és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. Mert megváltásunk még reménybeli. Az a remény viszont, amit már teljesedni látunk, többé nem remény. Amit valaki lát, azt reméli? Ha tehát reméljük, amit nem látunk, várjuk állhatatosan.” (Róm 8,19–25)

A remény zsengéi

Földünk aktuális állapotát az utóbbi időben legtöbbször két szóval írják le: romlás és segítségre szorultság.

A romlást sok újabb keletű jelenséggel lehet jellemezni. Csupán néhányat említve: az időjárás kiszámíthatatlan változásai, a műanyaghulladék megjelenése a legváratlanabb helyeken, a klímamenekültek által keltett társadalmi mozgás kezelhetetlensége, a társadalmi és politikai értékek tanácstalanságból eredő normavesztése, kezdetben „szalonképesnek” gondolt háborúk kiszámíthatatlan hatásai, az „egészség” szó látványos viszonylagossá válása, a jövő miatt aggódók lelkiállapotának új kórképe...

Azok számára, akik nem követik részleteiben a legújabb változásokat, néhány korábbról ismert, nagyobb vonalaiban ma is megfigyelhető történelmi minta annyira ismerősnek tűnhet, hogy önkéntelenül is Hésziodosz történelem előtti aranykora idéződhet fel bennük nosztalgikusan, vagy az indiai kultúra világkorszakokra kiterjesztett kozmikus lejtmenetének végzetszerűsége jelenhet meg szemük előtt vázlatosan. E világmagyarázatok népszerű formái nyilvánvalóan egyszerűbben felhasználhatók és a kényelmes embernek jobban kézre is állnak, mint mondjuk a perzsa kultúrában Zarathusztra erkölcsi összeszedettséget hirdető bizakodása vagy a bibliai szemlélet. Utóbbiban, a bibliai szemléletben létezik ugyan egy kezdeti harmonikusnak induló állapot, de ez visszavonhatatlanul lezárul, és lezárulását nem a folyamatos lecsúszás követi, hanem az emberek teremtmények iránti felelősségének mába és a mán keresztül az idők végéig vezető korszaka. A zsidóság és kereszténység képviselőinek véleménye sokban megoszlik arról ma is, hogy a lezárulás, a bukás, illetve bűnbeesés utáni mélypontból milyen jellegű út vezet előre. Dicsőn felfelé vagy sötéten lefelé halad-e, tehetetlenül körbe ér, esetleg magában a Teremtőben mélyül-e el; hogy az emberek alkotta társadalom a végzetén vagy szabad választásának stációin át tart-e végső üdvössége felé, és hogy ez az üdvösség, ami az önmagáig vezető úton is jelen van már részleteiben, sajátunkká válik-e vagy csak alkalmanként, használatra kapjuk meg az úton?

Ha a világ mindenkori állapota iránti megértés vezérel, önmagában az imént felsorolt néhány, de markánsan eltérő teológiai felfogás is arra figyelmeztet, hogy nem sokat nyerünk a romlás jelenlétének vagy minőségének megállapításával és elemezgetésével, hanem innen ellépve fel kell fedezni a világ teljességének segítségre szorultságát és ennek megfelelően kell elkezdenünk megkeresni saját egyéni és közösségi helyünket a gyógyításában. Ez a program jól hangzik ugyan, mégis leírhatatlannak és teljesíthetetlennek látszik. Ezt támasztja alá az a megfigyelés, hogy a többékevésbé ismert ökológiai válságprogramok, a társadalmi összefogásra irányuló szándék vagy az egyéni életfolytatást megváltoztató, eltökélt eszmei-morális jobbító törekvés is időről időre ismételten elcsúszik és visszahull a többség közönyén, a kitartás elmagányosító érzésének felülkerekedésén, az értelmes célhoz vezető cselekvés természetének ismeretén és félreértésén, vagy az egyre önérdekűbbé váló politikai szándékok talaján és szirtjein. Röviden: a magunkban hordozott és egymásnak okozott „világ” konkrétan megvalósuló példáin.

E nyilvánvaló tehetetlenséget látva és ismerve kevesen kiáltottak fel a történelemben egyszerre olyan szenvedélyes kiábrándultsággal és reménnyel, mint Jézus apostola, a tarzuszi szent, akinek életútja a változások világában is szilárd remény ismeretét példázza. Pál apostol kétezer évvel ezelőtt már előre egyetértett azokkal, akik a világot ma a romlás rabságában sínylődő helynek látják, melyen nem segíthet semmilyen emberi furfang, vagy ember-alkotta megoldásféleség, ideértve a jó szándékú összefogást, a felszabadító eszméket és a globálisan vagy lokálisan közös cselekvési terveket. Igaz, hogy ezeket semmi sem pótolhatja, részleges megvalósításukkal mégis mindig legfeljebb saját újabb romboló tetteink nyomában loholhatunk. Észszerű gondolatainkkal és morális erőfeszítéseinkkel legfeljebb időt nyerhetünk... Talán elég időt arra, hogy egyre többen ismerjék fel a teremtmények békés együttélésére vezető utat, de sohasem elég időt ahhoz, hogy a felébredők elegen legyenek a mindenkor hatékony változások elvégzésére. A világ látványosan a szenvedését okozó törvények hatálya alatt él. Minden megjobbítására vonatkozó erőfeszítés merész naivitás egészen addig, míg fel nem ismerjük totális Istenre utaltságát. Ahol ez megtörténik, csak ott válhat elég szabaddá a változás elsődleges eszközének számító ember, hogy közvetlen érdek nélkül vegyen részt alapvető emberi feladatainak elvégzésében. Fizikai, szellemi és morális kapcsolatainak tisztázásában, az élők és létezők itt-létének támogatásában, a részletek vágyott összhangjának erősítésében.

A világ kérlelhetetlen törvényeinek eredete felől az apostolnak nincs kétsége. Isten alkotásának adott szabályaként tekint rá, melyet nem lehet érvényteleníteni, ezért nem érdemes az időt húzni sem a „kijavítására”, sem a figyelmen kívül hagyására tett kísérletekkel. Isten céltalanságnak és eredménytelenségnek vetette alá a világot önmagában. Akarata arra irányul, hogy a világ alapvető gondjaira ne létezzen önmaga belső öszszefüggéseiből meríthető végső válasz vagy megoldás. A teljes, összetartozásának mélységeire rá nem ébredt, de annak vágyában élő teremtés minden szereplője szenvedésként éli meg a válaszés közösségnélküliség állapotát, ezért nyújtogatja nyakát izgága madárként, hátha meglátja valahol az összetartozás végső örömét ismerő Isten-fiakat. Feszült figyelmükre szükség is van, mert a Fiak életük külső körülményeit tekintve nem különböznek a tanácstalanoktól, az állandó próbálkozóktól vagy bármelyik esendő teremtménytől. Életüket egyetlen különbség emeli magasba, a remény, mely nem a világ tehetetlenségének felismeréséből fakad, hanem az Alkotó minden mögött húzódó ígéretének ismeretére épül. Életük és szemléletük a végső szabadulást hozó Lélek első termése, amely minden vágyat, minden készséget, minden képességet és tettet megalapoz. Csak ebből merítheti kellő erejét a világot mai állapotától megszabadítani képes tevékenység. Isten végső szabadságának reményéből az önmagában értelmezhetetlen világban. (Béres Tamás)

Forrás: teremtesunnepe.hu