Mi pedig azt reméltük, hogy… és ide mindenki behelyettesíthette a saját hamis reményeit életével és közösségeivel, egyházával kapcsolatban. És ha engedtük Jézusnak, Ő dugába döntötte őket nagy robajjal. Új Reményt kaptunk helyette, amit már Isten adott. Nem a kérő, hanem a Vőlegény Jézus. Tervet, ami a lehető legjobb számunkra.

Mindenki átgondolhatta az első nap, hogy mi számít igazán. Jézus régi-új 12 tanítványának látszólagos alkalmatlansága, az egyháziaktól, más hívő emberektől kapott sebeink, vagy Jézus meghívása, az ő gyógyítása és vezetése. Az Isten országa megvalósulás alatt van. Jézus reményt ad és gyógyít munkatársaival. Csak bátornak kell lennünk, oda kell mennünk, oda kell vinnünk az embereket. A lehetőségek adottak, csak élnünk kell velük: ima és dicsőítés pl. a Jubilate imádság házában, különböző segítő szolgálatok az Irgalmasság Házában, új lehetőség a Fazenda közösségben a szenvedély betegek számára és még sok minden, ami ebbe az írásba már nem férne bele. (Vö. Jn 20, 30)

Tehát az első nap a felismerésé volt. A második nap pedig a bűnbánaté, a kiengesztelődésé. A gyónás és bűnbánat után, áldást is osztottak a jelen lévő atyák. Elmélyíthettük új jövőképünket, új felismeréseinket a fakultációk segítségével: lehetett dicsőíteni, csendesen elvonulni a kápolnába, vagy kiscsoportos beszélgetésekben megosztani. Mindvégig jelen volt egy „meghallgatlak” szolgálat is, akik fogadták azokat, akik személyes beszélgetésre vágytak.

A második nap éjjelén, a születésnapok megünneplése után középkori szerzetesként lopóztunk a sötétben a templomba és leborulva hálát adtunk Orvosunknak és Pásztorunknak, hogy vezet. Hálát adtunk az Atyánknak, aki kiveszi kezünkből a veszélyes dolgokat. Így a hála tömjénével és a szentek imádságával elűztük a lódarázsként ólálkodó kísértőt, reményünk szétszóróját.

Harmadnapra került reményünk gyógyulásának csúcspontja a közbenjáró imaalkalommal és a hálaadó szentmisével. A harmadik nap az örömé és hálaadásé lett. Azoké lett, akik megszabadultak, akik önmagukat merik kinevetni, akik a gyógyulás mellé Isten humorát is megkapták. Akik mernek hibázni, így reményüket nem öli meg az elvárás.

Mindezekről szólt a lelkigyakorlat, a Porta Páris lelkigyakorlatos házban és bennünk, bennem.

Szerző: Zsifkó Zoltán

Fotó: Kling Márk, Kovács András Bernát, Tihanyi Klára