– Amikor Jézus megérkezik Názáretbe, bemegy a zsinagógába, olvasásra jelentkezik és Izajás próféta könyvét adják oda neki. Ő felnyitja a tekercset és arra a helyre talál, ahol ez van írva: „Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket. Hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadságot a börtönök lakóinak. Hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét…” Majd összetekerte az írást, visszaadta a szolgának és ennyit mondott: „ma beteljesedett mindaz, amit az imént hallottatok.”

Mindenki ámulatba esik, s aztán megszólal egy hang: nem József és Mária fia ez? Ismerjük gyermekkora óta. Nem lehet az, akire azt mondta, hogy ma beteljesedett az írás. Akkor Jézus beszél nekik a sareptai özvegyasszonyról, s a szíriai Námánról. Mindkettő pogány volt, s mindkettő engedelmeskedett és hitt Isten szavának, s átélte a csodát. Námán megtisztult a leprájától, az özvegyasszonynak pedig nem ürült ki az olajoskorsója és a szakajtója addig, amíg éhínség volt.

Nagyon kiakadnak, mert szembesíti őket a legfontosabbal: azzal, hogy nem hisznek. Ők hitetlenek, miközben a pogányok hisznek. Erre annyira bedühödnek, hogy kiviszik a városon kívülre, s meg akarják ölni, le akarják taszítani a szikláról, de még nem érkezett el Jézus ideje, így áthalad közöttük és elmegy.

Mi a legnagyobb akadálya Isten működésének az életünkben? A gőg, az előítéletek és az ítéletek, melyekből mindig pletyka fakad. A pletykáról azt mondja Ferenc pápa, hogy nemcsak bűn, hanem bűntény, tehát ha valaki bárkiről bárkinek rosszat mond, megfertőzi a szívét a másiknak. beülteti a gyanút a szívébe és már nem tudja szabad szívvel nézni az embertársát, már nem tudja elhinni, hogy jó, hiszen valaki rosszat mondott róla. Isten működésének a legnagyobb akadálya a köreinkben – az Egyházon belül is –, a pletyka. Rágalmazunk. Szellemi Csernobil. Láthatatlan és megmérgez mindent. Megmérgezi a szívünket és azok szívét is, akiknek beszélünk. „Ne ítélj – mondja Jézus –, hogy ne ítéltess!”

Lehet ítélkezés nélkül élni? Erre valószínűleg a jelenlévők azt válaszolnák, hogy nem. Valóban kell ítéletet mondanunk. Erkölcsi, vagy értékítéletet, mert ki kell mondanunk egy dologról, hogy ez bűn vagy erény, jó vagy rossz. Másképp nem tudjuk jóra tanítani a gyermekeinket. Ítélkezni azonban, vagyis felcímkézni a másik embert, nem szabad. Észre sem vesszük, hogy milyen erővel hat ránk a környezetünk, miközben nekünk az lenne a dolgunk, hogy a világ világossága, hegyre épült város, a föld sója és az evangélium kovásza legyünk. A fordítottját látom. Nem mi evangelizáljuk a világot, hanem a világ „evangelizál” minket. S minden további nélkül átvesszük a világ lelkületét, ahol szabad rágalmazni és ítélkezni, sőt.

Vagyunk-e annyira szabadok, hogy felülemelkedjünk a világ lelkületén, s teljesítsük a küldetésünket? Az, hogy így néz ki a világ, a katolikus keresztények sara is, mert nem éljük az evangéliumot. Sokkal jobban hat ránk a világ lelkülete, mint amennyire mi hatunk az evangéliummal a világunkra, a közvetlen környezetünkre. Talán nem is hisszük el, hogy ez lehetséges. Amikor megkeresztelkedtünk, akkor részesedtünk Krisztus papi, prófétai és királyi méltóságában. Minden megkeresztelt katolikus egyszerre pap, próféta és királyi küldetése van. Felfogtuk, hogy milyen csodálatos méltóságunk van? Vagy megtörtént a keresztelés, elfelejtettük és nem élünk aszerint. Pedig megtörtént, s a keresztség az életünk legnagyobb eseménye. Ennél nagyobb már csak az lesz, amikor színről-színre láthatjuk a mennyei Atyát. A keresztségben elkezdődött az örök, Krisztusban való életünk, amely akkor fog kiteljesedni és beteljesedni, amikor meghalunk és hazatérünk. Jézus azt mondja erről az óráról, a halál órájáról, hogy éppen ezért az óráért jöttem. Merünk így gondolkozni, hogy az életünk célja, teljessége nem a hosszú élet, az egészségben megélt halál, hanem a mennyek országa? – tette fel a kérdést a megyéspüspök, majd minden megkeresztelt ember prófétai küldetéséről beszélt prédikációjában, mely teljes egészében meghallgatható:

Fotó: Kling Márk
Videó: Szerafin Zoltán