A szentmise elején Tomanek Péter plébános köszöntötte a jelenlévőket. Köszöntőjében elmondta, hogy a XVII. században már állt itt egy fatemplom, melyet idővel kinőtt a közösség, s az állapota is megromlott, így helyette egy kőtemplomot építettek, melyet 1737-ben, Sarlós Boldogasszony napján szenteltek fel. A templom az úttal párhuzamosan állt, a mai templom helyén. Később, amikor már az is kicsinek bizonyult, lebontották, majd megépítették a jelenlegi templomot. – Ezen a helyen rengetegen járultak már szentségekhez. A régi templom köveit, tégláit beépítették ebbe a templomba, így valóban egy többszáz éve megszentelt helyen állunk, melyet százhúsz évvel ezelőtt ünnepélyesen megáldottak. Együtt adunk hálát a mai napon az elődeinkért – legyenek azok hívek vagy papok –, akik már a mennyországban vannak, vagy még várják az imáinkat, hiszen az imádság az, ami összeköt minket mindenkor, s mindenhol – fogalmazott a plébános.

A szentmise prédikációjában a gyengeségben rejlő erőről beszélt a főpásztor. – Senki sem szeret gyenge lenni. Senki sem szereti, ha a betegség, a sebzettség legyengíti és erőtlenné teszi. Azt várjuk Istentől, hogy ha imádkozunk, megtartjuk a parancsokat és templomba járunk, akkor gondoskodik rólunk. Gondoskodjon az anyagi biztonságunkról, az egészségünkről és segítse megvalósítani az ambícióinkat, a terveinket.

Ígért-e ilyet nekünk Jézus? Megígérte-e azt, hogy ha imádkozunk, templomba járunk és megtartjuk a parancsait, akkor mindig egészségesek leszünk, anyagi biztonságban élünk majd és elkerülnek bennünket a betegségek, krízisek? Jézus senkinek sem ígért ilyesmit, azonban mi mégis ezt várjuk tőle, mert félünk a gyengeségtől, az erőtlenségtől, a kudarcoktól és a sebektől.

Szeretnénk biztonságban élni. Milyen biztonságot kínál fel nekünk az Isten? Nem ígérte meg azt, amiben reménykedünk, s amit elvárunk tőle. Természetesen igaz, amit Jézus mond: „kérjetek és kaptok.” Kell imádkoznunk, s kell kérnünk a biztonságot, az egészséget, s a többit, de amit megígért az az, hogy velünk van mindennap a világ végéig. Még nem ismertük fel, hogy mekkora biztonságot jelent ez számunkra.

Amikor ez a templom épült és felszentelték, akkor az Egyház sokkal nagyobb biztonságnak örvendett ebben az országban és Európában, mint a mostani időkben. Népegyház voltunk, elismerték az Egyházat, az intézményt és vezetőit, tisztelete volt a papoknak, püspököknek, a templomokban sokan voltak, új templomokat kellett építeni. A diktatúrák nem törték össze az Egyházat, mely az üldöztetés által megerősödött. Érdemes volt ehhez az Egyházhoz tartozni. Jó volt katolikusnak lenni, s büszkék lehettünk arra, hogy Isten a mi oldalunkon áll.

Korunkban az Egyház sokkal inkább a gyengeségét mutatja. Sokan elhagyják a katolikus egyházat, kiürülnek a szemináriumok, nincs papi utánpótlás, vagy csak nagyon kevés. Korunkban fel kell fedeznünk a gyengeségben rejlő erőt, amiről Szent Pál a korintusiaknak írt.

Amikor az Egyház elkezdte a misszióját, akkor az Úr Jézus Krisztus semmi mást nem adott garanciául. Sem pénzünk nem volt, sem informatikai kapcsolataink, vagy kommunikációs lehetőségeink. Nagyon hamar elkezdtek üldözni bennünket, s mégis folyamatosan nőtt az Egyház. Miben volt az ereje?

Jézus megígérte, hogy elküldi a Szentlelket. A kezdetek Egyházában a keresztényeknek meg kellett tanulniuk ráhagyatkozni a Szentlélekre. Nem volt más, csak Isten ígérete, ami megvalósult Pünkösdkor. Meg kellett tanulniuk felismerni a Szentlélek működését, vezetését, és rá kellett bízniuk magukat a Szentlélek irányítására akkor is, ha jól mentek a dolgok, s akkor is, amikor elkezdődtek az üldözések. Úgy tűnik, hogy az első keresztények nagyon jól gyakorolták ezt, bátran hagyatkoztak rá a Szentlélek erejére. Bár gyengék voltak és üldözöttek, mégis egy újfajta erőről tettek tanúságot. Az erejük forrása nem a kiválóságukból eredt, hanem Isten ajándékából, a Szentlélekből.

Korunkban az Egyház a gyengébb oldalát kell, hogy megélje. Sok ponton vesztésre állunk, nincs becsületünk, a médiumok ugrásra készen várják, hogy újabb és újabb botrányokat leplezzenek le, s ha sikerül, akkor azonnal közhírré teszik. Csökken a becsületünk, nem vagyunk igazán tényezők a társadalomban, nem kérdeznek meg bennünket fontos ügyekben, sőt, úgy tűnik, hogy útban vagyunk, különösen az erkölcsi vonalon.

Azt gondolom, hogy nekünk is fel kell fedeznünk azt az erőforrást, amelyet a kezdetek Egyházában, majd a kétezer éves történelmünk során újra és újra felfedeztük, a köztünk lévő Szentlelket. Minél gyengébb a helyzet, s minél több ponton állunk vesztésre, annál inkább meg kell tanulnunk rábízni magunkat a Szentlélek vezetésére. Még jobban kell bíznunk a Szentlélekben, aki a gyengeségben rejlő erő. Ő segít minket abban, hogy a hit oldaláról közelítsünk mindent. Az Egyház intézmény ugyan, de ennél sokkal több. A feltámadott Krisztus valóságos teste. Mindannyian ennek a testnek vagyunk a tagjai a pápától kezdve a legkisebb megkeresztelt testvérünkig. Ez azt jelenti, hogy mély egymásrautaltságban kell élnünk, mert a test minden tagja rászorul a többi tagra. Minden összefügg, s egymásra van utalva.

A gyengeségben rejlő erő azt jelenti, hogy felfedezzük az egymásrautaltságot. A test tagjai szeretetben egymásra vannak utalva. Ez egy teljesen új távlatot nyit az Egyház számára. A biztonsága, az ereje nem a világi hatalommal való kapcsolatában, vagy a bankbetéteiben van, hanem az egymásrautaltságban. Rá vagyunk utalva egymásra mi testvérek – mi papok is rátok –, és rá vagyunk utalva a Szentlélekre és Jézus Krisztusra. Sokkal jobban meg kell élnünk ezt az egymásrautaltságot, mint eddig megéltük.

A Szentlélek segít bennünket abban, hogy mindent a hit titka felől közelítsünk. Amikor a leggyengébb volt az Egyház, nagycsütörtökön, a tanítványok szétszaladtak, s ketten közülük elárulták a Mestert. Egyikük pénzért feladta, a másik esküvel megtagadta. Soha ilyen reménytelen nem volt a helyzet, mint mindjárt az elején, a kezdetekkor. S akkor Jézus ebben a reménytelen helyzetben egy csodálatos távlatot és reményt adott a közösségnek, melyet akkor még nem értettek meg. Odaadta magát az Eucharisztiában, a kenyérben és a borban. A legnagyobb dolgot tette, valóságosan velük maradt a kenyér és a bor színe alatt. Ez az eucharisztikus remény az, ami kétezer éve megtart bennünket, akármilyen gyengék és üldözöttek voltunk. Az Eucharisztia, és benne Jézus mindig reményt adott, s ma is reményt ad mindannyiunknak.

A Szentlélek segít abban, hogy megerősítsük a hitünket Eucharisztiában, Krisztus valóságos jelenlétében. Táplálkozzunk ebből a jelenlétből, legyen ez a biztonságunk, az erőforrásunk! – buzdított a megyéspüspök prédikációjában, mely teljes egészében meghallgatható:

Az idei évben hagyományteremtő céllal megalapították a Siófoki Plébániáért-díjat. Az elismeréseket Tomanek Plébános adta át. – Plébániánk élő kövei ők, akik a hosszú évek alatt fáradhatatlan és önzetlen odaadással vállaltak aktív szerepet a közösségi munkában. Mindenkiért nagyon hálásak vagyunk, aki a legkisebb mértékben is hozzájárult ahhoz, hogy plébániánk környezete, közösségi terei méltó megjelenést kapjanak, közösségeink fennmaradhassanak és bennünket is megtartsanak, hogy együtt növekedhessünk a hitben, reményben és szeretetben – fogalmazott a plébános, majd átadta az elismeréseket.

Siófoki Plébániáért-díjban részesültek:

– Ferences Szegénygondozó Nővérek, a plébánia közösségeiért és az egyházközség területén élő szegényekért végzett áldozatos szolgálatukért, fáradhatatlan munkájukért;

– Stollené Kárpáti Teréz, a Napba Öltözött Asszony imacsoport vezetőjeként és a Jézus Szíve Család alapítójaként, az elsőcsütörtöki szentségimádások több évtizedes hűséges és lelkiismeretes szervezőmunkájáért, továbbá plébániai hitoktatóként végzett odaadó szolgálatáért és a liturgikus tárgyak rendben tartásáért;  

– Kürti Eszter, a rózsafüzér társulat újjászervezéséért, valamint a Jézus Szíve Család alapítójaként és a Napba Öltözött Asszony imacsoport vezetőjeként kitartóan és lelkesen végzett több évtizedes elkötelezett szolgálatáért;

– Pappné Erzsébet, a rózsafüzér társulatban csoportvezetőként nyújtott odaadó szolgálatáért, imacsoport béli állandó jelenlétéért és segítő gondoskodásáért, mely a templom virágdíszítésének állhatatos rendezésében is megnyilvánult;

– Deliné Kenedy Anikó, aki kezdettől fogva tagja a rózsafüzér társulatnak, elkötelezett és fáradhatatlan munkájáért, valamint az évtizedeken át végzett plébánia- és templomtakarításért;

– Szijjártó Teréz, az imacsoport béli és rózsafüzér társulati hűséges imaszolgálatáért, valamint az éveken át elkötelezetten végzett templomtakarításért;

– Kókai Irén, a rózsafüzér társulat csoportvezetőjeként és imacsoport béli tagjaként évtizedeken keresztül végzett lelkiismeretes munkájáért, s a templom virágdíszítéséről és takarításáról való gondoskodásáért;

– Fábián Sándor, több évtizedes lelkiismeretes, odaadó kántori és karnagyi művészi szolgálatáért, valamint a templomok orgonáinak tervezéséért, építéséért és karbantartásáért;

– Réti Gyula, a templomok elektromos hálózatának kiépítéséért és karbantartásáért, valamint a képviselő testületben eltöltött több évtizedes fáradhatatlan munkájáért;

– Meggyes Gábor, a 466. számú Magyar Cserkészcsapat újjászervezésében végzett elévülhetetlen érdemeiért és áldozatos munkájáért;

– Mászlai István, a Szent Rita Karitászcsoport tagjaként, majd vezetőjeként és a plébániai képviselőtestület világi elnökeként végzett elkötelezett és áldozatos szolgálatáért;

– Szalay Miklós és Klára, az Antióchia közösség háttérszülőiként és szervezőiként, az ifjúságért, a Házas Hétvégés közösségben a családokért végzett lelkiismeretes szolgálatukért, továbbá külön-külön is méltatva őket, Miklóst a plébániai képviselő-testület világi elnökeként végzett fáradhatatlan munkájáért, Klárát hitoktatása során végzett áldozatos szolgálatáért;

– Vörös Ferenc és Vörös Ferencné, sokéves lelkiismeretes és hűséges szolgálatukért. Ferencnek, mint a plébánia ezermesterének a plébánia felújításában nyújtott segítségéért és a harangok szereléséért, valamint Margitnak a rózsafüzér társulat vezetéséért, a plébánia életét segítő áldozatvállalásaiért, továbbá a templom díszítésében és takarításában végzett áldozatkész és fáradhatatlan szolgálatáért.

A díjak átadását követően a szentmise záróáldása következett, majd agapéra, szeretetvendégségre és kötetlen beszélgetésre hívták a jelenlevőket.

Fotó: Kling Márk

Videó: Szerafin Zoltán