„Higgy, álmodj, szeress, és soha ne add fel a reményt!” – Ferenc pápa mondta ezt a fiataloknak egy ifjúsági találkozón. De ki a fiatal? Én az vagyok, mert több a reményem, mint az emlékem. Mindenki, akiben több a remény, mint az emlék, az fiatal marad egészen a haláláig. Bár itt kevesebben vannak az életkor szerint fiatalok, mégis úgy gondoltam, hogy ezt az egy mondatot hozom ajándékba és ezt szeretném egy kicsit kibontani mindannyiunk számára.
„Higgy, álmodj, szeress, és soha ne add fel a reményt!” Mindannyiunknak szüksége van a hit ajándékára. Sokféleképpen éljük meg a hitünket. Vannak, akik beérik azzal, hogy tanulnak a hitünkről, megismerik a hitigazságokat. Vannak, akik tovább mennek és nemcsak tudják, hogy mit tanít az Egyház, hanem a saját életükre vonatkozóan igaznak fogadják el és megpróbálnak eszerint élni. S vannak, akik még tovább mennek, s nemcsak ismerik a kinyilatkoztatott igazságot, nemcsak önmagukra igaznak fogadják el, hanem alárendelik magukat a kinyilatkoztatott igazságnak, s megpróbálják minden helyzetben az Isten szavát és az Egyház tanítását fölébe helyezni az érzéseiknek, tudásuknak, tudományuknak, tapasztalatuknak.
A hit krízise akkor kezdődik a kereszténységben, amikor ez megfordul. Amikor a tudásunkat, tudományunkat, a tapasztalatunkat helyezzük az Egyház tanítása és a kinyilatkoztatott igazságok fölé.
Sokféle példát lehetne mondani, mindannyian voltunk, vagy leszünk betegek, akár halálos betegek is. Amikor az orvos közli a diagnózist, akkor sokféle reakciónk lehet. Választás elé kerülünk. Az a hit, amely alárendeli magát Istennek és rábízza magát az ő szavára, az nemcsak keresi a gyógyulás lehetőségeit, hanem akkor, amikor megtudja, hogy halálos beteg, megvallja a hitét. Hiszek a holtak feltámadásában és az örök életben! S ezzel a hittel készül elfogadni azt, ami rá vár, miközben mindent megtesz azért, hogy meggyógyulhasson.
Aki ezt választja, annak a hite nem kerül krízisbe, s nem kérdőjelezi meg Isten szeretetét, hogy miért pont én, miért pont most, s hogy miért így történt, hanem megőrzi a békét a szívében, átadja magát Isten szeretetébe és az örök életbe vetett hittel fogadja el még a halálos betegséget is. Lehet, hogy meggyógyul, lehet, hogy hazatér a mennyei Atyához, de nem mindegy, hogy az az út, amely a gyógyuláshoz, vagy hazatéréshez vezet, mekkora félelmek, gyötrődések között telik. Ezt meghatározza a hitünk, hogy mennyire tudjuk rábízni magunkat arra az Istenre, akit gondviselő Atyának hívunk.
Ezt könnyű kimondani akkor, amikor minden rendben van, jól mennek a dolgaink, de amikor megbetegszünk, kudarcok érnek bennünket, összetörik az életünk, akkor is hisszük, hogy gondviselő Atyánk az Isten? Akkor az a küzdelmünk, hogy összekapcsoljuk a mennyei Atyáról vallott hitünket az élethelyzetünkkel, azzal a valósággal, amibe akkor kerültünk. Tényleg szeret az Isten, ha elveszítettem a munkámat, ha az unokáim, vagy gyermekeim hátat fordítottak az Egyháznak? Tényleg szeret az Isten, ha halálos beteg leszek, vagy ha nem én, hanem a családtagjaim?
A gonosz mindig gyanúba fogja az Istent. Megkérdőjelezi Isten irántunk való szeretetét, s a küzdelmünk az, hogy a hitünket, amit a szánkkal vallunk, az értelmünkkel elfogadunk, fölébe tudjuk helyezni annak a tapasztalatnak, amit éppen akkor átélünk. S akik ezt meg tudják tenni, azokban megmarad a hála. S akikben megmarad a hála, azok szívéből felszínre jön a derű és az öröm. Teljesen másképp fogják átélni az adott élethelyzetet, mint azok, akiknek a hite krízisbe kerül, mert a tudásukat, a tapasztalataikat, s az érzéseiket helyezik fölébe annak, amit az Isten mond. Higgy! Állandóan kérnünk kell Istentől, hogy erősítse meg a hitünket.
A második, hogy álmodj! Ezt a fiataloknak mondja Ferenc pápa, de érvényes mindegyikünkre. Mindegyikünk hordoz a szívében álmokat. Nem álmodozást, hanem álmot, amit szeretne megvalósítani. […]
Miért nem álmodunk arról, hogy szeretnénk a mennyországba kerülni, s részesedni Isten dicsőségében? Nem mindegyikünk álmodik erről. Hosszú életről, gazdagságról, egészségről, biztonságról álmodunk, melyeket amúgy Isten nem ígért meg nekünk. Nem ígérte meg, hogy aki katolikus keresztény lesz, az nem betegszik meg, vagy hogy lesznek betegségek, melyeket a keresztények nem kaphatnak el. Ilyen ígéretet nem tett. Azt sem ígérte meg, hogy ha őt követjük, akkor mindenben sikeresek leszünk. Nem ez van a szívünk mélyén? Ha imádkozom, templomba járok, becsületesen élek, akkor az Isten megsegít és mindezek elkerülnek. De ezeket nem ígérte meg az Isten. Nem ígérte meg, hogy a templomba járók, az imádkozók mind egészséges, jókedvű, jólétben élő emberek lesznek.
Akkor mit ígért meg? Azt, hogy „veletek vagyok mindennap, a világ végéig!” S azt, hogy nélküle semmit sem tehetünk. A keresztségünk óta ez a legnagyobb biztonságunk. Az, hogy amikor megkeresztelkedtünk, akkor Krisztusba öltözködtünk, s Krisztus azóta bennünk él. Az ő testének vagyunk a tagjai. A Szentháromság vett lakóhelyet bennünk és mi a Szentháromságban élünk, mozgunk és vagyunk. Elmerjük hinni? A türelmetlenségünk, a félelmeink, a szorongásaink és a reménytelenségünk azt mutatja, hogy tudjuk ugyan, hallottuk és olvastuk is, de nem merjük elhinni itt és most.
Merjünk álmodni, és legyen az az álmunk, ami Isten álma rólunk! Isten álma az, hogy szentek legyünk és az ő dicsőségéből részesedjünk. Ha azonosak az álmaink az Isten rólunk alkotott álmaival, akkor gyönyörű lesz az életünk. Az életszentség nem erkölcsi bűvészmutatvány. Nem azt jelenti, hogy nem lehet bűnünk, csak erényeink. Az életszentség Isten szeretetének, jelenlétének betöltött állapota. A szenteket betöltötte ezt a szeretetkapcsolat annyira, hogy megváltozott az életük. Isten szeretete, öröme és békéje túlcsordult a lényükön, miközben voltak bűneik, kudarcaik és sikertelenségeik.
Álmodj Istennel együtt! Álmodd a mennyországot és a tiéd lesz, ha be akarsz jutni, mert Isten akarata ez. Ő azt akarja, hogy mindannyian üdvözüljünk! Ha mi is akarjuk, kettőnknek menni fog, hisz ővele semmi sem lehetetlen. Merjük álmodni az örök életet, a mennyországot, az Isten dicsőségében való részesedést, s meg fog valósulni. Higgy, álmodj, szeress! – fogalmazott a megyéspüspök prédikációjában, mely teljes egészében meghallgatható:
A szentmise végén Nikli Zsolt plébános köszöntötte az ország számos pontjáról érkezett zarándokokat, majd eucharisztikus körmenettel és a kegytárgyak megáldásával zárult az engesztelő nap.
Fotó: Kling Márk
Videó: Szerafin Zoltán