Két állítás, két kijelentés. „Én vagyok”, s „nem én vagyok”. Az egyik Jézus szájából, aki a legkritikusabb pillanatban, amikor letartóztatják vállalja, hogy ő kicsoda. A másik Simon Péter szájából, aki a legkritikusabb pillanatban nem tudja felvállalni, hogy ő kicsoda. Miért tudta Jézus felvállalni a legnehezebb órában, amikor megszabadulhatott volna, hiszen ha kérte volna az Atyát, akkor az angyalok serege mentette volna meg őt. Miért tudta ő felvállalni önazonosságát? Azt, hogy ő kicsoda, amikor megmenekülhetett volna? Jézus, mire elérkezett ez a pillanat, már belesimult teljesen a mennyei Atya akaratába.

Előtte még háromszor kérte az Atyát, hogy ha lehetséges, ne kelljen kiinni ezt a kelyhet, de mind a háromszor hozzáteszi, hogy ne az legyen, amit ő akar, hanem az, amit az Atya. Az, hogy teljesen függővé teszi magát Isten szeretetétől, megerősíti őt a legnehezebb pillanatokban. Akkor, amikor nem az történik, amit ő szeretett volna.

Simon Péter még nem kész ara, hogy teljesen függővé tegye magát Isten szeretetétől. Ehhez neki még össze kell törnie. És ezen az éjszakán Simon összetörik. Amikor rájön, hogy Jézusnak igaza volt, keserves sírásra fakad. Ezek a bűnbánat könnyei. És az összetöretés lehetővé teszi számára azt, hogy később, amikor feltámadása után találkozik a barátjával, szeretetvallomást tegyen neki.

Az összetöretéseink, – amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan mi elhatároztuk, s ahogyan szerettük volna, s amikor nem értjük az Istent, önmagunkat, az Egyházat, s a világot sem –, mindannyiunk életében fordulópontot jelentenek. Ekkor vagy megkeményítjük a szívünket és megússzuk, elmenekülünk, megyünk tovább a saját fejünk és terveink után, vagy megengedjük Istennek, hogy a kevélységünket, büszkeségünket megtörje és mint Péter, belesimuljunk Isten akaratába.

Jézusban nem volt kevélység. Neki nem ezért kellett megtöretnie. A megtöretés már megtörtént az utolsó vacsorán, amikor kezébe vette a kenyeret és megtörte. Ezáltal lett kioszthatóvá a Szeretet a tanítványainak és később másoknak is. És a megtöretés ezt a lehetőséget kínálja fel számunkra. Amikor Isten megengedi, hogy összetörjünk egy betegség, egy kudarc, egy csalódás, vagy bármi miatt, akkor esélyt ad arra, hogy kioszthatóvá váljunk szeretetben másoknak.

Miért nem védte meg Jézus a barátait? Hiszen nemcsak saját magát nem védte meg, hanem a tanítványait sem. Egy igazi vezető már kidolgozta volna, hogy miként helyezheti biztonságba övéit. Azt, hogy miként lehet megmenekülniük, hiszen csak őneki kellett meghalnia. S nem védi meg őket. Semmi garanciát nem kapnak, semmi esélyt.

Miért nem védi meg az Egyházát a kritikáktól, a bűnöktől, támadásoktól, lejáratásoktól? Miért nem áll úgy oda mellénk, hogy kiállhatnánk diadalmasan a világ elé és ütőképes csapatként hirdethetnénk az evangéliumot? Miért nem védi meg sem magát, sem az övéit az Isten?

Megvédte őket. Csak nem úgy, ahogyan ők remélték. Megvédte őket, az utolsó vacsorán, amikor minden összeomlott, amikor nem volt jövő.

Mert Jézust, a Mestert letartóztatják és kegyetlenül kivégzik. Ekkor ő megvédi tanítványait. Csak nem a tanítványok forgatókönyve szerit, nem az ő elvárásuk szerint, hanem a kenyérben és a borban jelenvalóvá teszi magát tanítványai számára, s azt mondja: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Egy másfajta védelmet kínál fel, amit így mond: „veletek vagyok minden nap, a világ végéig”. Nem véd meg bennünket, hanem odaadja magát nekünk. A legnehezebb, legkegyetlenebb helyzetekben is így fejezi ki azt, hogy velünk van. Minden nap, a világ végéig.

S ha Isten velünk van, akkor senki és semmi nem szakíthat el minket tőle, mert ő a hatalmasabb, az erősebb. Ő ezt a biztonságot kínálja fel tanítványainak, akik ekkor ebből még semmit sem értettek, csak később, amikor a Szentlélek kiáradt és elkezdték összerakni az eseményeket. Akkor kezdték lassan megérteni, hogy mégis megtörtént, csak nem úgy ahogyan ők szerették volna. Jézus igazi reményt hagyott ránk, mielőtt még a reménytelenség lett volna minden. Ő már akkor eucharisztikus reményt kínált fel nekünk. Így nemcsak a tanítványainak, kortársainak tudott segíteni, hanem nekünk is, többezer évvel földi működése után.

Olyat tett, ami minden elképzelésünket felülmúlt. Úgy védett meg minket, hogy közben nem védett meg minket, illetve csak másképp. Mert ő nemcsak e világban gondolkozik, hanem a mennyek országában, Isten dicsőségében. Odaadta magát nekünk az Eucharisztiában, s ezért írhatja le Szent Pál: „Krisztus bennetek a megdicsőülés reménye”. Nemcsak hogy mellénk áll, velünk van, hanem a bennünk való léte a garancia arra, hogy részesedhetünk Isten dicsőségében. Sokkal többet és nagyobbat tett, mint amit várhattunk volna tőle.

Erősítsük meg a hitünket Isten szeretetében, a legbiztosabb dologban ezen a világon. Akkor is, ha háború fenyeget, ha járványok vannak, ha gazdasági összeomlás történik, vagy az egészségünk romlik meg. Egy biztos pont van ezen a világon, az Isten szeretete, melyet semmi sem ingat meg. Se a bűn, se a gonosz, se a halál. Ez a legbiztosabb pont. S kérjük a Szentlelket a kereszt árnyékában, hogy erősítse meg a hitünket Isten irántunk való szeretetében – fogalmazott a megyéspüspök prédikációjában, melyet követően az egyetemes könyörgések, majd a kereszthódolat következett. A liturgia a szentáldozással, illetve a zárókönyörgéssel ért véget, melyet követően a papság és az asszisztencia teljes csendben vonult ki a templomból.

Fotó: Kling Márk

2024. 03. 29.