A szentmise szónoka Bengyák Vince miháldi plébános volt. Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

II. János Pál pápa idősebb korában, aranymiséje alkalmából írt egy könyvet, saját életéről. A könyv címe: Ajándék és titok. Életének történésein keresztül mutat meg titkokat és ajándékokat. Úgy hiszem, hogy mi is, mindnyájan, papok és nem papok, hívők és nem hívők ilyen ajándékok és titkok vagyunk.

Titok: kit temetünk? Weöres Sándor egyik versének a címe: Ki minek gondol, az vagyok annak.

Aki az elmúlt 2-3 évben ismerte Páhy Jánost, egy beteg emberrel találkozott. Akinek iskolatársa volt, az a gyermek-, vagy fiatalkori barátját temeti. A család egy rokon temetésére jött. Akiknek lelkipásztora volt, azok szeretett papjukért imádkoznak, aki az életük vidám és szomorú történéseit megáldotta, része volt a hétköznapjaiknak és ünnepeiknek. Hisszük, hogy mikor meghalunk és lelkünk eljut Isten elé, akkor Isten az embert a maga teljes valójában öleli magához, fogadja be országába.

Keresztény hitünk nem egyszerű hit. Nem könnyű és nem fájdalommentes hit. De az élet sem egyszerű és fájdalommentes. Hitünk alapja Jézus halálból való feltámadása. Mégis a kereszt, a kínzóeszköz, Jézus halálának az eszköze a legismertebb keresztény jelképünk. Miért? Talán azért, hogy szembesüljünk vele, ne tévesszük szem elől és szoktassuk magunkat a gondolathoz, hogy nekünk is ez az elkerülhetetlen sorsunk. Nincs menekvés. „Itt vagyok az Úr kezében árván, pőrén, egymagam” – énekeljük egyik temetési énekünkben.

Nekünk, hívőknek van egy lépésnyi előnyünk a világgal szemben. A kereszttel, az élet nehézségeivel, a betegséggel és a halállal szembesül a világ is. Mindenki meghal, minden alakul, változik, elmúlik.

Mi, akik hisszük, hogy nemcsak testből, nemcsak anyagi valóságból, hanem lélekből is vagyunk, hisszük és hittel valljuk Jézus feltámadását, mi is ebben a világban élünk, küzdünk a megmaradásunkért, boldogulásunkért. Földi szemeinkkel mi sem látunk tovább a sírnál. Keresztény hitünk és papi életünk egyik szép szertartása az, amikor húsvét éjszaka a tűz megáldása és a húsvéti gyertya „megírása” után ezzel a gyertyával a kezünkben belépünk a sötét templomba és elénekeljük azt, hogy „Krisztus világossága” – amire a válasz az, hogy „Istennek legyen hála.”

Mikor a mostani temetési szentmise részleteit beszéltük meg, kértem, hadd legyen felolvasva a húsvétvasárnap esti, emmauszi tanítványokról szóló evangélium hosszabbik változata. Ezt azért kértem, mert mi is sokszor úgy vagyunk az élettel, életünkkel, mint ez a két tanítvány, akik látták Jézust meghalni a kereszten és elvesztették a reményüket, majd találkoztak a feltámadt Jézussal, de nem ismerték fel őt. Bár, ahogy utólag mondták „ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk és kifejtette az írásokat”, de a szemük csak akkor nyílott meg és ismerték fel Jézust, amikor megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik a kenyeret.

A mostani szentmisében is elhangzik az „íme, hitünk szent titka” és a miséző rámutat az oltárra, Krisztus testére és vérére. Mi is áldozunk, áldoztatunk, hogy ne aludjon ki a szívünkben a láng, a fény, a hitünk lángja és fénye.

Ajándék: „Drága dolog a gyermek, az anyaméh gyümölcse ajándék” – mondja a 127. zsoltár. „A szülők számára nagy öröm és ajándék a gyermek. A keresztény szülők ezt az ajándékot Istennek, minden élet forrásának köszönik meg” – hangzik el a gyermek keresztelésekor a szertartásos szövegben.

Halott testvérünk koporsóját körülvéve köszönjük meg a Jóistennek az ő élete ajándékát. Úgy vagyunk mi emberek, hogy akikkel szeretjük egymást, azokkal szeretjük egymást megajándékozni. Adunk is, kapunk is. Sokszor tárgyakat. Van, hogy érzéseket, élményeket és nem ritkán saját magunkat adjuk egymásnak és fogadjuk el, fogadjuk be egymást. Jánost életem nehéz időszakában ismertem meg. Köszönöm saját elfogadásomat, befogadásomat és köszönöm, hogy saját magával ajándékozott meg engem.

A szentmise görög megnevezése az „Eucharisztia” – ami a köznapi görög nyelven eucharisztó formában azt jelenti, hogy köszönöm. Ki-ki a saját lelkében köszönje meg azt, amit testvérünktől kapott és azt is, amit testvérünknek adott, adhatott és ő elfogadta.

Az utolsó vacsorán Jézus megmosta tanítványai lábát, majd asztalhoz ült. Kezébe vette a kenyeret és a bort és tanítványainak adta mondván, „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Az Oltáriszentség, Krisztus teste és vére nemcsak titok, nemcsak hitünk szent titka, hanem ajándék is, valóságos étel és ital, amellyel tápláljuk életünket, igazságra, életre éhező és szomjazó szívünket, lelkünket. Az egy kenyérből és az egy kehelyből való részesedés tesz minket testvérré. Szeretném megköszönni Jánosnak az oltártestvériséget és az embertestvériséget.

Ahogy Jánost ismertem, ő is szeretné megköszönni azoknak az embereknek, akik betegségében is, kiszolgáltatott élethelyzetében is ápolták, látogatták, törődtek vele. Talán külön csak Marikát említem meg, akik végig mellette volt, a végsőkig elkísérte és sokszor finom étellel, itallal, jó szóval, kedvességgel volt János mellett. A Jóisten fizesse meg mindenkinek János iránt tanúsított szeretetét – fogalmazott Bengyák Vince, majd egy verssel zárta prédikációját.

Elfáradtam, megpihenni hozzád szállok Istenem.

Te hívednek nagy jutalmul szent nyugalmat adj nekem.

Az életnek baját, terhét, vállaimról levevéd.

Nyugton fekszem koporsómban, lelkem vágyva tör feléd.

Jártam, Uram, az életnek tövises nagy útjait,

Bocsásd meg, ha gyarlóságom olykor tán tévútra vitt.

Emlékezzél: megbotlottam, de bánkódtam vétkemen.

Benned bíztam, s földi pályám benned bízva végezem.

Áldásoddal halmoztál el, hála érte Istenem.

Uram lássad, hogy másoknak áldás lett az életem.

S ha a bűnnek veszélyébe estek sok hibám miatt,

Áraszd rájuk, ó Kegyelmes, segítő malasztodat.

És áldd meg a szűk koporsót, e gyászos szent ágyamat.

Nyugtasd benne fáradt testem, míg a nagy nap felvirrad.

Lezárt ajkam akkor újra zengjen öröméneket.

Tied voltam mindörökre, legyek Uram a tied.