A cikksorozat a betegek világnapján (február 11.) megjelenő Új Emberben zárul, ezzel is jelezve, hogy az írások célja nem pusztán az ismeretterjesztés, hanem – a teológiai szemléletnek megfelelően – embertársaink szolgálata.

Hogyan szeretnénk meghalni? Lehetőleg sehogy, válaszolhatnánk kissé fanyar humorral. Ha viszont mindenképpen muszáj – márpedig az elmúlás a biológiai lények számára egészen kevés kivételtől eltekintve sajnos szükségszerűség –, akkor lehetőleg gyorsan és fájdalommentesen.

Ugyanakkor az sem mindegy, hogyan tesszük fel a vonatkozó kérdést: azt akarjuk-e, hogy egy ember feleslegesen, sokáig és fájdalmasan szenvedjen, vagy hogy éppen a földi búcsú időszaka alkalom legyen számára arra, hogy el tudja rendezni e világi ügyeit, minőségi időt tölthessen a szeretteivel, és felkészülhessen a végső útjára? Illetve a környezetéhez tartozóként mi az én feladatom: megrövidíteni a szenvedést és ezzel együtt az életet, vagy mindent megtenni annak érdekében, hogy a betegnek ne kelljen értelmetlenül szenvednie?

Az élet végére vonatkozó kérdések soha nem egyszerűek, és ha valaki könnyű és gyors megoldást kínál ezekre, valószínűleg tévúton jár. Cikksorozatunkban ezt a kérdéskört szeretnénk körüljárni.

Ha az öregség, a betegség és az elmúlás háromszögét vesszük, szükséges rámutatni arra, hogy az ember esetében biológiai, társadalmi és ebből adódóan jogi kérdésről is beszélnünk kell. Az öregség és az elmúlás, mint arra már utaltunk, szinte minden biológiai lény esetében adott. Ugyanakkor az is tény, hogy a természetben csak nagyon kevés „öreg” állattal találkozunk: az öregség az állatvilágban a természet törvényei szerint azt jelenti, hogy az élőlény már nem képes táplálékot szerezni, vagy maga is ragadozók áldozatául esik. Vannak azonban olyan élőlények, amelyek szolidárisak egymással, gondoskodnak a közösség gyenge vagy öreg tagjairól. Ha biológiai szemszögből nézzük, valamennyi élőlény közül kiemelkedik az ember: minden emberi közösség fennmaradásának alapja a szolidaritás, ami nem egy megfoghatatlan szimpátiát jelent, hanem térben és időben nagyon is konkrét cselekvésmódot, azaz a szeretet és a támogatás konkrét cselekedeteit az előttünk járó és az utánunk következő generációk, valamint a térben távol élő embertársaink iránt. Tény ugyanakkor, hogy ez nem mindig egyszerű.

Emellett arra is szükséges rámutatni, hogy a 21. századi ember esetében a természetes biológiai ciklus és a társadalmi ciklus elválik egymástól. Egy társadalom egészséges korfája fenyőre emlékeztet: azaz felfelé, az emberi életút vége felé egyre szűkül, egyre kevesebben érnek meg hosszú életkort. Ezzel szemben a fejlett, nyugati világ korfája inkább a tölgyfára emlékeztet, azaz kevesebb gyermek születik, a várható élettartam növekszik, és ezzel együtt a társadalmat az elöregedés jellemzi. Vagyis amíg nagyjából hatvanéves korunkban jelentkezik a testi hanyatlás szakasza, amelyet a fent említett tényezők miatt biológiailag a testi halál követ(ne), addig ma az orvostudománynak és nem kis részben a társadalmi szolidaritásnak köszönhetően Magyarországon jelenleg a születéskor várható élettartam 74,3 év, de például Spanyolországban vagy Svédországban több mint 83. Vagyis elválik egymástól a biológiai és a társadalmi öregség. Emellett térben és gondolkodásmódban is eltávolodnak egymástól a generációk, továbbá az idősebb nemzedékről való gondoskodás egyre nagyobb terhet ró a szociális ellátórendszerre is, ezért kézenfekvő, hogy nő az (aktív) eutanázia társadalmi elfogadottsága.

Érdemes arra is kitérni, hogy az emberi életről és az élet végéről való szabad rendelkezés nem volt mindig magánügy. Az ókori görög filozófus, Platón például azt hangsúlyozta, hogy az embert az istenek őrségbe állították, amit nem szabad önkényesen elhagynia, ezzel tehát az egyénnek a társadalom felé fennálló kötelességére utalt. A keresztény középkorból analógiaként hozhatjuk az öngyilkosságot, amelyet nemcsak társadalmi elutasítás kísért, hanem jogilag is szankcionálták: természetesen nem az öngyilkost büntették – bár nyilvánvalóan az is értékítélet volt, hogy egyházi temetésben nem, illetve csak külsőségektől mentes formában részesülhetett –, hanem például a hozzátartozói nem örökölhettek utána. Mindez az egyén és a társadalom szoros korrelációját mutatta. Ezzel szemben ma az idős, beteg embert sokszor tehernek érzi a siker- és eredményorientált társadalom, és ő maga is így látja magát.

Végül, de mégis talán elsősorban teológiailag szükséges kiemelni azt, hogy nem vagyunk a magunkéi. A Biblia szemléletmódja szerint az élet Isten különleges ajándéka, amellyel az ember nem rendelkezhet autonóm módon: sem a máséval, sem a magáéval.

Pál apostol különösen is hangsúlyozza, hogy az élet nem az ember tulajdona, hanem fizikai-biológiai mivoltunk adottság, amelyet csak megfelelő korlátok között alakíthatunk: „Senki közülünk nem él önmagának, és senki nem hal meg önmagának. Míg élünk, Istennek élünk, s ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14,7–8) Vagyis az élet és biológiai megvalósulása, a test, bár legfőbb értéknek tekinthetők, velük szemben áll az üdvösség mint az egész ember beteljesedése és célba érése, mint abszolút érték: az ember az életének, testi valóságának nem birtokosa, hanem „használója”, megajándékozottja, s az ajándékkal élni, nem pedig visszaélni kell. A testi-biológiai valóság lehetőséget biztosít az embernek arra, hogy életét Isten ajándékaként élje meg, s önmagát kibontakoztassa Isten és az embertárs szolgálatában.

Fotó: Lambert Attila

Forrás: Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 21-i számában olvasható.