– Meg kell ismernünk azt a gyermeket, akinek a születését ma ünnepeljük. Ezért javaslom, hogy vegyétek és olvassátok a Szentírást. Higgyétek azt, amit olvastok, szeressétek azt, amit olvastok, mert arról szól, aki a legjobban szeret benneteket és szeretetből tegyétek meg, amit kér tőletek. Így lehet szentté válni. Hiszen Isten azért lett emberré, hogy az ember istenivé, szentté válhasson. Azért jött közénk, hogy elvigyen minket az Atya dicsőségébe, ahová előre ment és helyet készített számunkra.

Az imént hallott evangéliumban két olyan mondat van, ami egyszerre örömhír és tragédia. Az örömhír, hogy a Világosság a sötétségbe jött. A tragédia, hogy a sötétség nem fogadta be. Az örömhír, hogy a tulajdonába jött, a tragédia, hogy az övéi nem fogadták be. S ez mind a mai napig így van, nem Betlehemben kezdődött.

Az ember bűnbeesésével kezdődött. Akkor, amikor az ember elkezdte az autonómia harcát. Amikor azt gondolta, hogy ő majd meg tudja oldani, s nincs szüksége a Teremtőre. Amikor azt gondolta, hogy a kezébe veheti az ajándékba kapott életet, a teremtett világot, s nincs szüksége az Alkotóra, a Teremtőre, majd ő eldönti, hogy mit és hogyan kell tenni saját magával és a rábízott világgal. S ez az autonómiaharc nemcsak Istennel kapcsolatban, hanem minden szeretetkapcsolatunkban jelen van mind a mai napig. Rengeteg válás történik, mert nem akarunk szeretetben függeni a társamtól. S elválunk Istentől is abban a pillanatban, amikor azt gondoljuk, hogy mi majd megoldjuk.

Nem kérdezzük meg a kert gazdáját, azt, akinek a képmásai vagyunk. A Világosság a tulajdonába jött, hiszen nem vagyunk a magunkéi. Egyikünk sem alkotta meg saját magát, s egyikünk sem álmodta meg saját magát. Ajándékba kaptuk a létünket valakitől, aki nagy szeretetében úgy döntött, hogy akarja, hogy legyünk. Abban a pillanatban, amikor ezt nem fogadjuk el, elkezdünk függetlenségi harcot vívni a legnagyobb Szeretettel szemben, s elkezdünk függetlenségi harcot vívni a szeretetkapcsolatainkban. Az egónk megakadályoz bennünket abban, hogy bízzunk, s rábízzuk magunkat. Majd mi megmutatjuk.

Egyedül a bizalom vezet el bennünket a szeretethez és a szeretetkapcsolatainkhoz, melyekről megpróbáltunk elválni, mert függetlenedni akartunk. Akkor, amikor konfliktusba kerülünk Istennel és egymással, egyedül a bizalom vezet vissza bennünket újra és újra Istenhez, aki maga a Szeretet és a másikhoz, aki a szeretett.

Miért nem merünk bízni a legnagyobb Szeretetben? Miért nem bíznak a házastársak, a családtagok a másikban, akiket nagyon szerettek? Hiszen szeretetből, szerelemből történt az elköteleződés. S egyszer csak valami megváltozik. Megszűnik a bizalom. Miért nem merünk bízni?

Amikor az első emberpár elkezdte a függetlenségi harcát és rájött arra, hogy mi történt, akkor elrejtőztek a kert fái közé és fügefalevelekből kötényt csináltak maguknak, mert szégyellték a nemiségüket – írja a Szentírás. Belépett a bizalmatlanság. A függetlenségi harcnak a gyümölcse mindig a bizalomvesztés. Már nem merünk bízni abban, akit szerettünk, vagy aki szeretett bennünket, s futjuk a köreinket egészen addig, amíg be nem szakad a jég, s valami össze nem roppan.

Vissza kell térnünk a bizalomhoz! Ádám és Éva az írások szerint elrejtőztek a kert fái közé. S amikor Isten rákérdez, hogy miért, akkor a válasz: mert féltem tőled. Megjelent a félelem. Korunk mindent megtesz azért, hogy kontinentálissá növelje a félelmet olyan szintre, hogy összeroppanjon az emberi szív, s megtörjön minden emberi kapcsolat egymással, Istennel és önmagunkkal is. Mert nemcsak Istenben nem bízunk, hanem saját magunkban sem. Nem bízunk önmagunkban és nem bízunk a szeretteink képességiben sem. A szülők nem bíznak a gyermekeikben, a férjükben, a feleségükben, s belép a félelem.

Aki fél, az még nem tökéletes a szeretetben – mondja a Szentírás. Ha megjelenik a félelem, akkor egyetlen járható út van előttünk: el kell indulnunk a bizalom zarándokútján a másik felé. Ennek első lépése az, hogy beismerjük, hogy félünk. Amíg önigazolást végzünk, vádaskodunk, ujjal mutogatunk a másikra, hogy nekem van igazam, nem neked, addig nem jutunk előre. Csak akkor léphetünk ki ebből az ördögi körből, mely akár évekig is eltarthat, ha felismerjük a félelmünket, az önzésünkből fakadó bizalmatlanságunkat, majd odaállunk Isten elé, s kimondjuk, hogy kérlek, bocsáss meg nekem, mert félelemből tettem. Azért, mert nem bíztam se benned, se a másikban. Kérlek, bocsáss meg nekem, s add a bizalom és a félelem nélküli szeret lelkét újra a szívembe. Amikor ezt felvállaljuk Isten és önmagunk előtt, akkor tudunk elindulni a bizalom útján egymás felé – fogalmazott a megyéspüspök prédikációjában, mely teljes egészében meghallgatható:

Fotó: Kling Márk
Videó: Szerafin Zoltán