„Szeret bennünket az Úr, ezért nincs még végünk! – ezt a csodálatos biztatást élhette át a választott nép hosszú évszázadokon keresztül, ószövetségi történelme során. Az elhangzott idézet idején Izrael, a választott nép bajban volt. Mondhatnánk azt, hogy nagy bajban, hiszen a nép nagyrésze fogságban élt, emberöltők során várták a szabadítást. Ekkor hangzik el a próféta által továbbadott felszólítás: »Vígasztaljátok, vígasztaljátok népemet, mert közeleg a szabadulás!«

Mit jelent az Úrban bízni? – teszi fel a kérdést az esperes. – Kicsi vagyok, tehetetlen vagyok, de az Isten nagy és mindenre képes. Az Úrban bízni annyit jelent, hogy mindenek ellenére újra és újra hozzá fordulunk, és megtartó kezébe, kegyelmébe kapaszkodunk.”

Varga László kaposvári megyéspüspök örömét kifejezve szólt a gyülekezethez:

„Kedves testvérek! Köszönöm, hogy itt lehetek és újra együtt ünnepelhetek veletek. Egy testhez tartozunk, és ha örül a test bármely tagja, akkor – ha szereti a másik, – vele együtt örül. Örülök, hogy veletek örülhetek itt a templomban, illetve afölött, ami majd ebben a néhány napban, az ünnep alatt történik.

Egy rövid tanúságtételt szeretnék ajándékozni a testvéreknek bátorításképpen, hogy bátran hagyatkozzon az Úrra.

Első plébánosi helyemen, Somogysámsonban sérülteket fogadtam be. Befogadtam egy százszázalékosan béna férfit, aki harmincöt éve feküdt mozdulatlanul. Megtanultam, hogyan kell segíteni, gondozni egy ilyen embert, hogyan kell közösségben lenni vele és elfogadni a szeretetét, barátságát.

Amikor megtudták az emberek, hogy van egy ilyen plébános, aki beengedi a házába a sérülteket, elkezdték őket hozni. Down kórosokat, alkoholbetegeket. Tele volt a ház, mindenki azt akarta, hogy fogadjam be az ő családtagját is. Teljesen összeestem a szorongástól, a félelemtől. Erre nem készültem, nekem arra volt indíttatásom az Úrtól, hogy osszam meg az életemet a szegényekkel. De hogy ennyivel, arra nem gondoltam.

Minden vágyam az volt, hogy Magyarországon elindítsam a Bárka Közösséget, amely egy értelmileg sérült emberekkel való életközösség. Azt kaptam, hogy kérdezzem meg Jean Vaniert, a közösség alapítóját, hogy egyáltalán szabad-e nekem ilyet csinálni?

Úgy indultam el, hogy akármit mond, azt az Úr szavának fogom tekinteni, mert Ő az Úrban él, az Úr indíttatására tette, amit tett. Amikor beszélgettünk kiderült, hogy plébánosként nem szabad létrehoznom egy ilyen közösséget. A plébános helyezhető, a püspök rendelkezik felette, a ház felett pedig a képviselőtestület rendelkezik, így ki vannak szolgáltatva a sérültjeim. Rettenetesen elkeseredtem. A legnagyobb vágyamat, tervemet kérte el az Úr.

El kellett döntenem: rábízom az Úrra, vagy nem. Ha nem bízom rá, akkor most nem lennék itt. Azt az Ézsaiás idézetet imádkoztam reggel a kápolnában, mielőtt indultam haza Magyarországra, hogy »Vakokat járni késztetek és olyan útra viszem őket, amit nem ismernek. Előttük a sivatagot tóvá változtatom, és az egyenetlen utat egyenessé.«

Akkor azt mondtam Jézusnak: vak vagyok, rád bízom magam, fogd a kezem és vezess! Ő egy teljesen új távlatot nyitott ki. Elfogadtam, hogy csak kettő sérültet fogadhatok be, és engedelmeskedtem. Velük éltem hét éven keresztül.

Tudom, hogy csak akkor vagyunk biztonságban, csak akkor maradunk meg, ha teljesen ráhagyatkozunk az Ő szeretetére, és feltétel nélkül bízunk benne.

Kívánom, hogy ez a pár nap mindenkit megerősítsen az Úrra hagyatkozásban és a bizalomban!”