Az ünnepi szentmisén a megyéspüspök az egyházi rend szentségével járó áldozatról, illetve az evangélium tűzzel való hirdetéséről beszélt:

„Szeretnék hálát adni minden paptestvéremnek, aki az egyházmegyében szolgál, vagy más egyházmegyéből jött és szolgál. Hálát adok minden diakónus- és akolitus testvéremnek azért az áldozatért és szolgálatért, amit egyházunkért végeznek. Köszönöm a paptestvérek hűségét, minden áldozatukat, felajánlott szenvedésüket. Köszönöm minden újrakezdésüket, amikor a magány, a reménytelenség kísérti őket. Köszönöm, hogy vagytok! Nélkületek nem tudnánk teljesíteni küldetésünket, az evangélium, Isten országa hirdetésének a szolgálatát. Hálát adok Istennek, hogy új hivatásokat támaszt. Olyanokat, akik vállalják a küldetést és az ezzel járó áldozatot.
Tavaly ősszel Rómában jártam. Meglátogattam Milánóban egy nagyon idős atyát, aki az evangelizáló sejtek közösségét indította el a katolikus egyházon belül. Elmúlt kilencven éves, csak kerekesszékben tud mozogni. Amikor találkoztunk, az első kérdése ez volt: »Tudod-e, mi a legfontosabb a mi szolgálatunkban?« Felötlött bennem nagyon sok minden, hogy mit válaszoljak, de nem várta meg válaszomat, hanem azonnal mondta: »A lelkesedés, a tűz!«
Kilencven éves kora után is ott ég benne az a tűz, melyet egykor a Szentlélek gyújtott lángra, és amely valószínűleg sok változáson ment keresztül, de nem hamvadt el, hanem égett és égetett. Őt is, és a körülötte lévőket is ez a tűz tudta lángra gyújtani. Több százezer csoportja van ennek a mozgalomnak Olaszországban és a világban. Ezt a tüzet, – amelyet Jézus nagyon szeretne lángra lobbantani – keresem és éltetem minden pap életében. Törekszem arra, hogy bennem is égjen ez a tűz. Nem egy rövid lelkesedés, hanem egy állandó belső tűz, az Isten iránti szenvedélyes szeretet tüze, amely ott van minden pap szívében, s melyet a Szentlélek gyújtott lángra.
A most szentelendőktől azt kérem, hogy maradjanak tűzközelben, hogy ez a tűz, ami bennük jelen van, lángoljon és égessen. Égesse őket is, és érje el a tüze a körülötte lévőket is. Mióta püspökötök lettem, minden nap imádkozom azért, hogy a Szentlélek tüze égjen paptestvéreim szívében. Mindenkinél más körülmények között, más élethelyzetben, egészségi állapotban, de ég ez a tűz. Szeretném az Úr Jézus Krisztussal együtt lángra lobbantani ezt a tüzet!
Hamarosan el fogom mondani az intelmeket a szentelendők felé. Mivel valamikor nekünk is elmondták ezeket az intelmeket, azt kérem paptestvéreimtől, hogy úgy hallgassátok, hogy ez rólatok is szól. Lehet, hogy már velem együtt elfelejtettétek, de ha csak egy gondolat is megragad benneteket, akkor azt már tovább tudjátok vinni, és az emlékezés által újra tudjátok élni.
Sokszor szerepel ebben a szövegben egyetlen szó, a szolgálat. Nem könnyű nekünk szolgának lenni, mert Főtisztelendő Úrnak, Püspök Úrnak szólítanak bennünket, és néha azt hisszük, hogy tényleg azok vagyunk. Pedig a Mester, aki ugyan Úr és Mester, úgy van közöttünk, mint aki szolgál. Jó lenne megújítani ezt a lelkületet a szívünkben. Szeretettel, örömmel és szabadon szolgálni. Mindhármat fontosnak tartom. Szabaddá válni minden érdektől, minden számítástól, minden megkötözöttségtől, teljesen szabad szívvel megújítva naponta az önátadásunkat szolgálni Istent és embertársainkat. A szabadság Jézus életében valóságos emberként azáltal valósult meg, hogy minden helyzetben függővé tette magát a mennyei Atyától. Az Ő akaratát kereste, az Ő jelenlétében élt és példája minket is arra vonz, hogy ezt a szabadságot keressük.
Naponta újrakezdve, önként függővé tenni magunkat ettől a mennyei Atyával való kapcsolattól, az Úr Jézussal való kapcsolattól és a Szentlélekkel való kapcsolattól. Akik ebben élnek, azok belülről szabadok. Akkor is szolgálnak, amikor nehéz, vagy amikor ellenszélben kell tenniük.
Örömmel szolgálni! Hiányzik az öröm. Assisi Szent Ferenc azt mondta a követőinek, hogy semmilyen más bizonyíték nem kell ahhoz, hogy Krisztushoz tartoztok, csak az öröm! Ha látják rajtatok az örömet, az hitelesé teszi életeteket és azt, hogy az örömhír hirdetői vagytok! Azért imádkozom, hogy a Szentlélek ezzel a szabadságból fakadó örömmel töltse be a szíveteket. Szeretetből, ne pedig kényszerből szolgáljatok! Aki meghívott bennünket, ugyan ezt teszi: szeretetből szolgál minket, illetve szolgál bennünk másokat.
Át fogom adni az evangéliumot azoknak, akiket diakónussá szentelek. »Amit olvasol, azt hidd! Amit hiszel, azt tanítsd! Amit tanítasz, azt éld!« Milyen jó lenne, ha nekünk papoknak az életében az evangélium arra a méltó helyére kerülne, ami megilleti.
A szent arsi plébánostól olvastam egyik prédikációjában, hogy a környező papok, – mivel nem érették az ő szolgálatát –, nagyon sokat foglalkoztak vele, pletykáltak róla. Egyik prédikációjában így fogalmazott: »az én drága paptestvéreim a szószéken pihentetik az evangéliumot, mással vannak elfoglalva.« Mindenki maga tudja, hogy mennyit beszél az evangéliumról és mennyit másról. A vágyam, hogy az evangélium az igehirdetésünk középpontjába kerüljön. Ne akarjunk tudni másról, csak Jézus Krisztusról! Az Ő szavairól, örömhíréről. Minden mást ehhez mérjünk!

Akiket pappá szentelek, azoknak ezt fogom mondani: »Alakítsd életedet az Úr keresztjének titkához!« A papok életpályamodellje a kereszt. A búzaszem halála, – amelyről az evangéliumban hallottunk – erre választott ki bennünket, erre hívott meg minket, és erre küld bennünket a mennyei Atya, a Szentlélek erejében. Azért imádkozom, hogy ne adjuk fel soha! Merjünk a kereszt titkát megismerve végigmenni ezen az úton, és akkor biztos, hogy bár meghal a mag, szárba szökken és százszoros termést fog hozni!”

Fotó: Tóth Dániel