A búcsúi szentmise elején a főpásztor az áldás szavait követően szenteltvízzel hintette meg a templomot, majd prédikációjában az emmauszi tanítványok kapcsán a Krisztusba vetett reményről és Krisztus ígéretéről beszélt.

– Csodálatos gyógyulás történt az emmauszi úton. Jézus meggyógyítja ezt a két tanítványt a remény kríziséből. Mi történt ezekkel a tanítványokkal? Éveken át követték a Mestert. Tanúi voltak a csodáinak, látták a tömeget, amely felbukkant mindenhol, ahol Jézus megjelent és elkezdett beszélni. Látták Jézus hatalmát a természet erői felett, ahogyan lecsendesítette a vihart, s látták azt is, ahogyan betegeket gyógyít a szavával és kiűzi a démonokat. Egy ilyen Krisztust érdemes követni, s egy ilyen Krisztusba minden reményt bele lehet vetni. Tele voltak lelkesedéssel, reménnyel, hogy teljesíteni fogja az elvárásaikat és a vágyaikat, amit ők ehhez a kapcsolathoz, Jézus Krisztus követéséhez kapcsoltak.

Meg is fogalmazzák, hogy mi pedig azt reméltük, hogy… Remélték, hogy ő fogja megváltani Izraelt. Ez volt az ő reményük. Emögött a megváltás mögött politikai messianizmus volt. Azt várták, azért követték és bíztak benne, hogy végre megszabadítja őket a római elnyomástól és helyreállítja Izrael régi dicsőségét.

Jézus azonban soha nem ígérte meg ezt nekik, soha nem beszélt nekik arról, hogy helyre fogja állítani Izrael dicsőségét. Ő másról beszélt, s félreértették. Arról beszélt, hogy elérkezett az Isten országa, Isten szeretet-uralma, elkezdődött a mennyország. De ők mást vártak, s nem hallották meg, hogy milyen reményt hozott Jézus. S amikor azt látták, hogy akibe minden reményüket vetették, az nem védi meg magát és a tanítványait sem, annak ellenére, hogy megtehetné, hiszen tudták, hogy Isten fia, akkor teljesen kiábrándultak. Minden szertefoszlott. Az összes reményüket, melyet Krisztusba verettek, keresztre szögezték és a halál elvitte. Hatalmas kudarc és csalódás. Ekkor úgy döntenek, hogy hazamennek, s nem maradnak Jeruzsálemben. „Mi pedig azt reméltük, hogy…”

Hányszor kerülünk a remény krízisébe mi magunk is? Ha most csendet tartanánk, azt kérném, hogy ki-ki gondolja át, mit remél az Istennel való kapcsolattól és a vallásosságától. Mi van a szívetekben, amikor úgy gondoljátok, hogy a hit, a vallásgyakorlat, az Istennel való kapcsolat számotokra egészséget hoz, vagy legalább biztonságot, hosszú életet, a terveitek valóra válását, a családok megvédését hozza? Mindegyikünk valamit odakapcsol a krisztuskövetéshez. Ott van a szívünkben a remény, hogy ha rendesen élek, megtartom Isten törvényeit, a tízparancsolatot, vagy az Egyház törvényeit, akkor remélem azt, hogy Isten gondoskodik rólam. Remélem, hogy sem én, sem a gyermekeim nem lesznek betegek. Remélem azt, hogy megvéd bennünket, s viszonylag békében és biztonságban öregedhetünk meg. Milyen reményt fűzünk az Istennel való kapcsolatunkhoz?

S ezek a remények jogosak, hiszen belőlünk indulnak ki. A kérdés az, hogy amit mi remélünk, azt megígérte-e Jézus? Megígérte-e azt, hogy ha templomba járunk, imádkozunk, akkor nem leszünk betegek? Megígért-e olyat, hogy ha becsületes, tisztességes életet élünk, akkor bizonyos betegségeket nem fogunk elkapni? Megígérte-e azt, hogy bankbetétjeink mindig jól fognak működni? Nem várjuk el tőle? Nem az van a szívünkben, hogy ha hiszünk, imádkozunk, templomba járunk és becsületesen élünk, akkor elvárunk bizonyos dolgokat Istentől, hogy tegye meg? S mikor nem teljesíti a reményeinket, az elvárásainkat, akkor a remény krízise lép be az életünkbe. „Mi pedig azt reméltük, hogy…” S ezt a mondatot mindenki tudja folytatni a saját életében.

A kérdés az, hogy mit ígért az Isten? A tanítványok teljesen összeomlanak, mert nem teljesítette a reményeiket Krisztus. Valami egészen mást hozott. Nem hallották meg, hogy aki őt követi, annak Jézus keresztet ígért. Azt sem hallották meg, hogy annak, aki őt követi, nem biztonságot és hosszú életet ígért, hanem mennyországot. Nem ugyanaz. Merünk-e remélni abban, amit Isten kínál nekünk igazi reményként? Ő felkínálta nekünk Isten országát és az örök életet, a mennyek országát. Ez az igazi remény.

Ha szeretnénk elkerülni a remény krízisét, akkor újra kell gondolnunk, hogy mi az, amit Isten ígért, s mi az, amiben mi reménykedünk? S azt kell befogadnunk a szívünkbe, amit ő ígért, mert azzal végig tudjuk járni az élet útját, hiszen megígérte: „veletek vagyok, a világ végéig”. Nem azt ígérte, hogy nem lesz bajunk, hanem azt, hogy akármi történjék is, ő ott lesz, és velünk együtt éli át – hangsúlyozta a megyéspüspök prédikációjában.

A teljes szentbeszéd meghallgatható:

A szentmise végén Bicsár László plébános mondott köszönetet azoknak, akik valamilyen formában hozzájárultak a munkálatokhoz, melynek keretében megújult többek között a templom külső-belső festése és a padlóburkolat is. – Akkor válik igazán széppé a templom, ha mi, a Szentlélek templomai örvendezve éljük benne keresztény életünket, a szentmise ünnepét, a liturgia szeretetét és az együttlét boldogságát. Köszönet mindenkinek, aki hozzájárult templomunk felújításához – fogalmazott a plébános.

Fotó: Kling Márk
Videó: Szerafin Zoltán