A főpásztor prédikációjában kifejtette:
„Az életünk a végtelenből a végtelenbe nyúlik. Valamennyiünk élete zarándokút, mivel a mi hazánk a Mennyben van. Vándorok és jövevények vagyunk ezen a Földön, s az életünk célja, teljessége a Mennyország. Amikor bármilyen zarándoklatra indulunk itt a Földön, azt fejezzük ki, hogy az életünk teljessége és az igazi otthonunk nem itt van, hanem odaát. Zarándoklatunk kifejezi azt is, hogy Istenkeresők vagyunk. Így voltak ezzel a lengyel zarándoktestvéreink is, akik Međugorjéba indultak. Szerettek volna megtapasztalni, átélni valamit a misztériumból, a titokból. S aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott.
Ez a tragikus esemény nagyon hasonlít ahhoz, amit a tanítványok éltek át Jézussal nagypénteken. Minden reményük szertefoszlott, mert Jézust megölték. Mindent feltettek a Jézussal való kapcsolatra, s aztán minden álmuk, reményük tovatűnt. Húsvét hajnalban elindulnak kiábrándultan Emmauszba, ahonnét elkezdték követni Jézust. S akkor melléjük szegődik valaki, kérdezgeti őket, ők pedig idegennek nézik, s megkérdezik tőle: »Te vagy az egyetlen, aki nem tudja mi történt ezekben a napokban Jeruzsálemben?« S Jézus megkérdezi: »miért, mi történt?« Ők pedig elmondják neki a reményüket.
Amikor zarándoklatra indulunk, bennünk is megfogalmazódnak a remények. Sokan Međugorjéba is azért indulnak, mert megújulást akarnak életükben, vagy át akarnak élni valamit a jelenésekből, részesévé szeretnének válni az ünnepnek. A zarándoktestvéreink effajta reménye nem vált valóra. De van egy nagyobb remény!
Amikor a tanítványok elmondják Jézusnak, hogy ők kiben reméltek, akkor Jézus elmondja nekik, hogy azért kellett mindennek megtörténni, hogy Ő bemehessen az Atya dicsőségébe. A mi zarándokutunk célja, hogy részesedjünk az Atya dicsőségében. Bár soha nem értjük a halált, mégis át kell mennünk ezen a kapun ahhoz, hogy bemehessünk az Atya dicsőségébe. Ez az igazi reményünk, s ez ad értelmet annak, ami tizenhét évvel ezelőtt itt történt.” – fogalmazott a megyéspüspök.
A szentmise után Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár szólt az emlékező tömeghez:
„Az emlékművön a következő mondatot olvashatjuk: »Távozásukat balsorsnak vélték, ők azonban békességben vannak.« A kereszténység üzenete nagyon sokrétű. A húsvéti ünnepekben meríthetünk a szenvedés üzenetéből is. A szenvedést másokért is felajánlhatjuk, s az megerősíthet kapcsolatokat, barátságokat, nemzetek közti szálakat. A lengyel és magyar nép barátsága nagyon sok szálon kötődik össze, kívülállók nem tudják megérteni, megfejteni. Erősítik a kapcsolatot közös szentjeink, közös uralkodóink, s azok a szabadságharcok, háborúk, mikor egymásért küzdöttünk, vagy egymás hőseit mentettük.
Ennek a kapcsolatnak és erőnek egy különös része is van, amely a fájdalomban és a szenvedésben nyilvánul meg. Legyen ez Lengyelország vagy Magyarország többszörös megszállása a történelemben, vagy az 1956-os forradalom leverése, vagy szeretett pápánk, Szent II. János Pál halála. Ebbe a sorba kapcsolódik be a 2002. július 1-i tragédia is. Ennek a szörnyű tragédiának húsz áldozata és harmincegy sérültje volt.
Ez a tragédia megerősíthet mindannyiunkat. Megtart kereszténységünkben és hitünkben, s ez különböztet meg minket, keresztényeket mindenféle más vallástól, filozófiától is. Próbáltuk a mai alkalmat úgy szervezni, hogy ezt a szálat, ezeket a gondolatokat erősítsük. Ennek fontos része annak a gyönyörű szobornak leleplezése, megszentelése, mely a tragédia helyszínén látható.” – fogalmazott az államtitkár.
A szentmisét követően az emlékezők együtt vonultak ki a baleset helyszínére, ahol Varga László megyéspüspök megáldotta az újonnan elkészített, Szűz Máriát ábrázoló szobrot és a felújított haranglábat. Az áldás után az egyházi és világi elöljárók elhelyezték az emlékezés koszorúit, majd közös imádsággal ért véget a megemlékezés.
Fotó: Kling Márk
