www.cathobel.be 2020.05.15.; La Croix 2020.05.15. Nicolas Senèze
A belső elvándorlás 50,8 millió főt érint: 45,7 millió személynek politikai konfliktusok, 5,1 millió embernek természeti katasztrófák miatt kellett útra kelnie. „Gyökértelenül élnek saját országukban, időnként honfitársaik megvetésétől vagy haragjától körülvéve.” – magyarázza Michael Czerny bíboros, az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdítása Dikasztérium migránsokkal foglalkozó szekciójának titkárhelyettese. A vatikáni hivatal május elején a belső migráció témáját tárgyaló pasztorális orientációt adott ki. „Szükségleteik sajátos figyelmet érdemelnek, de mindenhol más a prioritás.” – sajnálkozik a kanadai származású bíboros. Ferenc pápa most megjelent üzenetében ehhez hozzáteszi, hogy „hevessége, súlya és kiterjedtsége” révén a koronavírus „minden egyéb, sok millió személyt sújtó humanitárius vészhelyzetet más megvilágításba helyez”. „Az emberi életet mentésére vonatkozó [korábbi] sürgős, lényegi kezdeményezések, s a nemzetközi segítségnyújtás gondolata” a politikai ütemtervek legaljára szorultak – jegyzi meg Ferenc pápa. Üzenetét ugyanakkor kiterjeszti mindazokra is, akik „a Covid-19 járvány nyomán bizonytalanságban, elhagyatottságban, kirekesztésben, elutasítottságban élnek”.
Amaya Valcarcel, a Jezsuita Menekültszolgálat (JRS) részéről kijelenti, hogy „a belső migrációt elszenvedőknek is szerepelniük kell a Covid-19 legyőzésére kidolgozott nemzeti tervezetekben”. Sajnálkozását fejezi a fölött, hogy „bár a nemzeti hatóságok az útra kelők védelméért is felelősek, sokuknak mégis nehéz hozzáférni az alapvető ellátáshoz”. Kolumbia példáját hozza fel: az 5,5 millió országon belül helyet változtató személyhez 1,8 millió venezuelai menekült társul, s a „Covid-19 aránytalanul nagymértékben sújtja ezt a réteget”. Irakban 1,4 millió lakóhelyéről elvándorolt személy él. Azok között, akik hazatértek, sokan továbbra is traumákkal küzdenek. „Több mint két és fél év telt el a Ninivei-síkságra hazatérők első nagy hullámának megjelenése óta, de a korábbi súlyos tapasztalat még mindig jelen van a visszaérkezők emlékezetében.” – meséli a JRS iraki felelőse, Joseph Cassar atya. „Találkoztam olyan családokkal, amelyek az utóbbi harminc-negyven évben öt, hét, kilenc alkalommal voltak kilakoltatva. […] A fiatalok esetében a perspektíva hiánya az öngyilkosságok számának emelkedésében mutatkozik meg.” – hangsúlyozza, s felhívja a figyelmet arra, hogy a járvány miatt bevezetett rendeletek egy olyan ország gazdasági életét szabályozzák, ahol 4,1 millió személy él humanitárius segélyekből.
Ferenc pápa az üzenetben a belső migráció problémájának tárgyalásakor a Szent Család példáját említi. XII. Pius pápa ezt a képet 1952-ben használta a vándorlók lelkigondozásáról szóló Exsul Familia kezdetű apostoli konstitúciójában. „Az Egyiptomba való menekülés során a gyermek Jézus szüleivel együtt tapasztalta meg a számkivetett személyek tragikus helyzetét, amelyet a félelem, a bizonytalanság, valamint a nehézségek sora jellemez.” – emlékeztet a Szentatya, majd aláhúzza, hogy Isten jelen van mindazokban, „akik életük megmentése érdekében kényszerülnek idegenbe”. „Arra vagyunk meghívva, hogy felismerjük arcukon az éhes, a szomjas, a mezítelen, a beteg, az idegen, a bebörtönzött Krisztus arcát” – emeli ki, s megemlíti azt a négy pasztorális kihívást, amelyet 2018-ban megjelent üzenetében már jelzett: „befogadni, védelmezni, segíteni, integrálni”.
A mostani szövegben ehhez a négy igéhez hat másik, nagyon konkrét akciót jelölő, ugyanakkor egymással ok-okozati viszonyban álló igét tesz hozzá.
Ferenc pápa elsőként arra buzdít, hogy „ismerjük meg” az elvándorlót, hiszen ennek révén tudjuk „megérteni” őt. „Amikor kilakoltatott vagy migráns egyénekről beszélünk, nagyon gyakran megállunk a számok világánál. De személyekről, s nem számokról van szó!” – nyomatékosítja a Szentatya. „Ha találkozunk velük, megismerjük őket, s megismerve történetüket, sikerül megértenünk őket”.
Ezek után a pápa azt kéri, hogy „lépjünk közel hozzájuk, hogy segíteni tudjuk őket”, így legyőzhetjük „a félelmet és az előítéleteket”. De ez az aktus azt is feltételezi, hogy „készek vagyunk a kockázatvállalásra, amiként ezt az utóbbi hónapokban sok orvos és ápoló példája mutatta”.
A „kölcsönös kiengesztelődés” érdekében egy olyan világban kell „meghallanunk a másikat”, amelyben „egyre több a közlés, mégis gyakran elveszítjük a meghallgatás attitűdjét”. A Covid-19 válság nyugtalanító csendet hozott, de „arra is alkalmat adott, hogy a legkiszolgáltatottabbak kiáltása eljusson hozzánk”.
A pápa azt javasolja, hogy „vonjuk be” az érintetteket. Sokszor elfelejtjük meglátni azok gazdagságát, akikről gondoskodunk. „Ha ténylegesen segíteni akarjuk azokat a személyeket, akiket támogatunk, saját felemelkedésük szereplőivé kell tennünk őket.” — mondja a pápa, majd emlékeztet arra, hogy „a járvány megmutatta, mennyire nélkülözhetetlen a közös felelősséghordozás, s csak mindenki hozzájárulása teszi lehetővé a krízis legyőzését”.
A Szentatya „együttműködésre” invitál az Egyház, s a nemzetközi közösség „építése” érdekében. „Isten Országának építése olyan elköteleződés, amelyet minden keresztény oszt, ezért meg kell tanulnunk összefogni, s nem szabad engednünk az irigység, az egyenetlenség, a megosztottság kísértésének.” – írja. Majd tekintetét a nemzetek közösségére veti. „Ahhoz, hogy megvédjük közös házunkat [a Földet], s elérjük, hogy az mindjobban hasonlítson Isten eredeti elgondolására, erőfeszítést kell tennünk a nemzetközi együttműködés, a globális szolidaritás, a helyi szintű elköteleződés biztosítására, anélkül, hogy bárkiről is elfeledkeznénk”.
Fordította: Hantos-Varga Márta