– Ezen az estén arra hívlak benneteket, hogy szemléljük együtt Isten irántunk való szeretetét. Szemléljük együtt Istent, aki maga a Szeretet – kezdte prédikációját a főpásztor. Olyan Istenünk van, aki képes letérdelni a bűnös ember előtt. Olyan Istenünk van, aki megmossa a tanítványai lábát. Júdásét is, aki harminc ezüstpénzért feladja a Mestert, hogy kiszolgáltassa a gyilkosainak. S annak a tanítványnak is megmossa a lábát, aki háromszor megtagadja esküvel. Jézus tudott arról, hogy ezt fogják tenni, mégis letérdel előttük, s mégis közösséget vállal velük.

Jézus hisz a szeretet győzelmében. Tudja, hogy semmi mással nem lehet megváltoztatni a szíveket, csak nagy-nagy szeretettel. S elmegy a végsőkig. Júdásnál is és Simon Péternél is. S még tovább megy, nemcsak közösséget vállal velük a lábmosás által, ami azt jelenti, hogy azt mossa a tanítványaiban, ami a legközelebb van a földhöz, ami a legkoszosabb és legsebzettebb: a lábukat.

Közösséget vállal Isten azzal is, ami bennünk sebzett, koszos, tökéletlen, hogy merjünk hinni a szeretetében. És még tovább megy: odaadja saját testét az árulónak és az őt esküvel megtagadónak is. Megértettük-e ezt a szeretetet? Hajlandóak vagyunk-e felnőni Isten szeretetéhez, vagy állandóan azon kísérletezünk, hogy az ő végtelen szeretetét betuszkoljuk abba a kis, szűkkeblű szeretetbe, ami a miénk? Abba, amely képtelen szeretni azt, aki ellene fordul, aki hűtlenné válik a szeretetéhez, a bizalmához. Ilyenkor mi feladjuk. Bezárjuk a szívünket és igazoljuk magunkat, hogy miért nem lehet szeretni.

Jézus azonban példát adott arra, hogy lehet másképp is. Mert csak a szeretet formál át bennünket. Isten irántunk való, nagy szeretete. S ha megértettük a példát, akkor hittel követnünk kell. Közösséget kell vállalnunk azokkal a családunkban, közösségünkben, egyházközségünkben s a körülöttünk lévőkben, akik nem hűségesek, akik árulók, akik esküvel megtagadók, akik szembe mennek a szeretetünkkel. Mert Isten őket is szereti, s nem kér tőlünk engedélyt, hogy szeretheti-e őket.

Őket is szereti, értük is odaadja magát, értük is meghal, őket is megváltja, lehetőséget adva arra, hogy újra tudjanak kezdeni a szeretetben. Isten szeretete felülmúlja minden elképzelésünket.

Megkaptuk a Szentlelket, Isten szeretetének Szentlelkét, aki bennünk él, s aki képessé tesz bennünket arra, hogy életünk végéig növekedjünk a szeretetben Isten, embertársaink és önmagunk iránt. Miért szerethetem magamat? Mert Isten úgy döntött, hogy lakóhelyet vesz bennem és nálam. Ez az egyetlen kincsem, méltóságom, hogy Isten bennem él. S ez nem szűnik meg soha. Akkor sem, ha a betegség tönkreteszi az egészségemet, a testemet, a pszichémet, az idegrendszeremet. Akkor is bennem él az Isten. Akkor is, ha bűnös vagyok, mert ő hűséges, és nem tagadja meg a gyermekeit. S ezért szerethető az, aki más, mint mi. Másképp gondolkodik, másképp viselkedik, másképp él. S ezért vagyunk szerethetők mi, saját magunknak is. Mert Isten úgy döntött, hogy élet- és sorsközösséget vállal velünk. Nem kívülről nézi az utunkat drukkolva, hogy nehogy elkövessünk valami bűnt, vagy hogy jobbak legyünk. Bennünk él, hogy lehetővé tegye a belső szabadságunkat. Hogy megszabaduljunk rossz szokásainktól, a bűneinktől, a félelmeinktől és ítéleteinktől, mert ő sem ítél el bennünket, hanem szeret, s közösséget vállal velünk. S ezt teszi a másikkal is, azzal, akivel éppen nem tudunk mit kezdeni.

A Szentlélek, aki bennünk él, s aki által Isten bennünk él, megtanít bennünket szeretni – fogalmazott a megyéspüspök szentbeszédében, majd a szentmise végén csendben elvégezte az oltárfosztást, mely Jézus ruháitól való megfosztását szimbolizálja.

2024. 03. 28.

Fotó: Kling Márk
Videó: Szerafin Zoltán