Mit jelent a keresztény vértanúság?

La Croix Urbi&Orbi rovat

Nicolas Senèze – 2018. 11. 28.

Fordította: Hantos-Varga Márta

19 vértanúságot szenvedett szerzetest és szerzetesnőt avatnak boldoggá 2018. december 8-án. Mindannyian az 1990-es évek elején kitört algériai polgárháború áldozatai voltak. Mindvégig kitartottak küldetésük teljesítésében, ami adott esetben sorsközösség vállalását is jelentette egy néppel. Közéjük tartozik Pierre Claverie, Orán püspöke, valamint a hét tibhirine-i francia trappista, akiknek története az Emberek és istenek című film által vált ismertté. Az esemény alkalmat ad arra is, hogy felidézzük az egyház tanítását az Isten szeretetéért vállalt halállal kapcsolatban.

A görög μάρτυς (martüsz) szó elsődleges jelentése jogi értelemben vett „tanú”, valamint „bizonyságtevő”. Általánosabb jelentésben az a személy, aki „valamit tanúsíthat”. Az Apostolok Cselekedetei bevezető sorai idézik Jézus szavait: „A rátok lejövő Szentlélek azonban erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig.” (Csel 1,8) A Jelenések könyvében azonban már megjelenik egy új értelem, mégpedig a hitükért életüket adók életáldozata: „Amikor az ötödik pecsétet fölnyitotta, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket Isten igéjéért és tanúbizonyságukért megöltek. (Jel 6,9)

Az első keresztények úgy vélték, hogy mindazok, akik Krisztusért vérüket ontották, azonnal a mennyei dicsőségbe jutnak, akkor is, ha még nem voltak megkeresztelve. Az egyházatyák szóhasználatában ez volt a „vérkeresztség”. Aranyszájú Szent János a következőket írja: „Ne lepődjetek meg azon, hogy a mártíriumot keresztségnek nevezem. A megkeresztelteket a víz tisztítja meg, azokat pedig, akik vértanúságot szenvednek, a vérük mossa meg.”

A Kr. u. 3. századig a μάρτυς (martüsz) egyszerre jelölte a hitükért különféle próbát elszenvedőket, s azokat is, akiket kivégeztek. A keresztényüldözések elmúltával az előbbiekre a „hitvalló” kifejezést kezdték használni, s állhatatosságukért szintén tisztelték őket.

A katolikus felfogás szerint a tény, hogy valaki életét adja hitéért az életszentség lenyomata. A vértanúság esetében a boldoggá avatáshoz nincs szükség csodára. Az egyház komoly vizsgálatot folytat az illető életútjáról, melynek kiindulási pontja az, hogy „a jelölt vértanúságának híre elterjedt a hívek körében, mely szerint Isten Szolgája hitéért vagy a hitéhez köthető valamely erényért szenvedte el a halált” – olvasható a Szentek Ügyei Kongregáció 2007-ben kiadott Sanctorum Mater instrukciójában.

Az élet odaadása

Minden esetben a halál szabad elfogadásáról, nem pedig kereséséről van szó. „Nincs ok arra, hogy dicsérjük azokat, akik elébe mennek a mártíriumnak. Az Evangélium nem ezt tanítja.” – figyelmeztet a Kr. u. 2. században Polükarposz püspök vértanúságát leíró történet szerzője. Száz évvel később Karthagói Szent Ciprián is megerősítette, hogy „mindenkinek késznek kell lennie arra, hogy megvallja hitét, de nem szabad siettetni a vértanúságot.”

A hivatalos eljárás egy újabb szempontja szerint a halál előidézője „a hit vagy a hithez szorosan köthető erény” melletti kitartás. Ez nem más, mint egy régebbi egyházi szabály újrafogalmazása: a vértanú a „hit iránti gyűlölet” áldozata. XVI. Benedek pápa 2006-ban így nyilatkozott: „Bár szükséges annak megdönthetetlen bizonyítéka, hogy valaki késznek mutatkozott a mártíriumra, de ugyanennyire szükséges az is, hogy bizonyossággal kitűnjön az üldöző [személy vagy hatalom] közvetett vagy közvetlen hit iránti gyűlölete. Azonban a vértanúság kulturális kontextusa, egyúttal az üldözés stratégiája is megváltozott. Egyre kevésbé explicit a keresztény hit vagy az abból fakadó erények iránti averzió, ezért az üldözés politikai vagy társadalmi okok látszata alatt jelentkezik.”

A vértanúság formái

Az Auschwitzban 1941-ben meghalt Maximilien Kolbe atyát 1971-ben VI. Pál nem vértanúként avatta boldoggá, ellenben 11 évvel később II. János Pál már ekként emelte a szentek sorába. Ugyanígy történt Edith Stein zsidó származású deportált karmelita apáca esetében is. Oscar Romero érsek nemrég történt boldoggá avatása új perspektívákat nyit: őt a politikát érintő állásfoglalásai miatt lőtték le, viszont kiállása az egyház társadalmi tanításában gyökerezett.

Amikor a Szentek Ügyei Kongregáció aláhúzza, hogy az áldozat vállalása „a hit vagy az abból fakadó erény” miatt következett be, ezzel arra is utal, hogy többféle formája van a vértanúságnak. Damien de Veuster atyát, aki Hawai szigetén a leprásokkal vállalt közösséget, 1995 óta a „szeretet vértanújaként” tiszteljük. Az egyház az első századoktól kezdve szintúgy elismeri a tisztaság erényéért vállalt mártíriumot is. Gondoljunk Szent Maria Gorettire (1890–1902) vagy boldog Albertina Berkenbrockra (1919–1931).

A 20. század a vértanúk kora?

  1. János Pál pápa 740 mártírt avatott boldoggá, XVI. Benedek pápa 726 személyt, Ferenc pápa pedig 723 hívőt. E számok is tükrözik a Tertio millenio adveniente (1994) megállapítását: „A második évezred végén az Egyház újra a vértanúk egyháza lett. […] E tanúságtételt nem szabad elfelejteni.” Hozzá kell tennünk, hogy a helyi egyházakban történő — sokszor tömeges — tanúságtétel elismerése már a 19. század közepétől jellemző: IX. Pius pápa a japán vértanúkat, XIII. Leó pápa a kínai és vietnami vértanúkat, majd XV. Benedek pápa 1920-ban az ugandai vértanúkat emelte oltárra.

A politikai szál sem volt mindig háttérbe szorítva: X. Pius pápa 1905-ben a francia forradalom mártírjait idézte fel, XII. Pius pápa — a Kínai Népköztársaság születésével egyidőben — a kínai üldözések áldozatainak egy másik hullámáról emlékezett meg. II. János Pál regnálása alatt a totalitárius rendszerek, a nácizmus és a kommunizmus áldozatai kerültek fókuszba. Ezt a vonulat folytatódott XVI. Benedek és Ferenc pápasága alatt is. Az év elején a „Fényes ösvény” nevű gerillaszervezet által Peruban meggyilkolt papokat avatták boldoggá, nyáron pedig az 1954 és 1970 között meghalt laoszi papok és laikusok vértanúságát ismerték el.

Míg évszázadokig más keresztények által elszenvedett üldözések (vallásháborúk) hőseit emelték ki, az utóbbi időszakban az egyház a vértanúság ökumenikus dimenziójára hívja fel a figyelmet. „Egyes országokban pusztán azért ölnek meg keresztényeket, mert Bibliát olvasnak vagy keresztet hordanak. Meggyilkolásuk előtt nem kérdezik meg tőlük, hogy anglikánok, lutheránusok, katolikusok vagy netán ortodoxok.” – említette Ferenc pápa 2013 decemberében a La Stampa c. lapnak adott interjúban.