Varga László kaposvári megyéspüspök szentmisét mutatott be Iharoson, a pálos települések nyolcadik találkozóján, június 22-én. A templom előtt zöld ruhában és szalmakalapban két lány fogadja az érkezőket; a ruha, mint mondják, középkori, Szent László idejéből való. – Egy ekkora kis település számára óriási esemény ez a mai találkozó – örvendezik Horváth Győző polgármester odabent a mise kezdetén, majd Varga László köszönti az egybegyűlteket, és tegnapi élményéről mesél, amikor a Keresztúr nevű települések huszadik találkozóján vett részt Balatonkeresztúron.

Közben látom, hogy minden székre a huszadik iharosi Szent László-napokat hirdető szórólapot tettek, amely augusztus elején lesz íjászkodással, harci bemutatóval meg dumaszínházzal. A templom esküvőhöz díszítve, a hirdetőtáblán a stóladíjakon túl a Balaton déli partjának miserendjét lehet tanulmányozni. Az evangéliumban a két főparancsot: az Isten és a felebarát szeretetét hirdeti meg Jézus.

A prédikációban Szent Lászlóról beszél a püspök: a Szent István-i mű folytatásáról, az idők jeleiről, amelyekre László figyelt és válaszolt. A pálosok is így tettek, akár remetéskedésről, akár az igehirdetésről volt szó.

Mi a fő kihívás a 21. század keresztényei számára? Az emberiség megosztottsága, amely az egység építésére szólít fel. Vallási, illetve vallási címen vívott háborúk okoznak megosztottságot, és maga a kereszténység is megosztott: keleti és nyugati, katolikus és protestáns keresztények közötti határvonalak választanak el bennünket egymástól. Össze tudunk-e fogni, hogy együtt válaszoljunk a kor kihívásaira? Hiszen a kereszténységet és híveit sokfelé üldözik a világon. Szilárd értékrendjük van, és a világ szemében ez a „legveszélyesebb”. Akinek ugyanis Isten irányítja az életét, az kevésbé manipulálható, gyúrható tömegemberré. Mi lenne, ha a keresztények önmagukon kezdenék az egység építését?

 

Hálás korban élünk, hiszen XXIII. Jánostól óta mindmáig, Ferencig bezárólag minden pápa elkötelezett a keresztény egység ügyében. A megosztottság mindig romboló, és maga a gonosz a megosztó, diabolosz, azaz „összevissza dobáló”, ahogy János írja a Jelenések könyvében. Jézus viszont azt mondja: „Legyetek mindnyájan egy.”

Amikor az Algírban egykor megölt trappista szerzetesekre emlékeztek, több száz imám is csatlakozott a gyászolókhoz, az egységet óhajtókhoz. A muszlimoknak is megvannak a maguk vértanúi, és ők mindig a megosztottság, ellenségeskedés ellen fellépők közül kerülnek ki. Mert hatalmas a megosztottság a népek, népcsoportok, különböző vallású, bőrszínű, erkölcsi beállítottságú, szociális helyzetű emberek között is. Ahhoz, hogy ez a helyzet változzon, a szívünkben uralkodó megosztottságot kell felszámolnunk, önmagunkkal és embertársainkkal kell igazán találkoznunk, és ráébrednünk, hogy mindannyian Isten ajándékai vagyunk egymás számára – hangzik el a homíliában.

A szentmise után először Csóka János pálos tartományfőnök mond köszöntőt, melyben elhangzik: olyan települések találkoznak ma itt, amelyeken jelen voltak vagy vannak a pálosok, és a múltjuk ezáltal összefonódik. A megjelentek ma délután arról is beszélgetni fognak, hogyan erősödhetne a kapcsolatuk a jövőben. Szászfalvi László országgyűlési képviselő szerint az a mai nap legfőbb üzenete, hogy a kereszténységünk nem magánügy, hanem a legszentebb közösségi ügyünk. Nemcsak egy tényező sok más közül, hanem mindent átölel, magához vonz, magát az életet jelenti számunkra. A pálosok jelenléte, tevékenysége mindig áldást hordozott a magyarok számára, ma is lelki megújulás elősegítője lehet. Huszti Gábor, a Somogy megyei közgyűlés alelnöke a szeretetparancsra, a közösség- és értékteremtésre helyezi a hangsúlyt rövid köszöntőjében. A polgármester ismét örömének ad hangot, hogy ötszáz fős településüket ennyien és ennyi felől meglátogatták ma, majd a tartományfőnökkel együtt átadja a vándorzászlót a jövő évi találkozó szervezőjének, Füzér polgármesterének, aki büszkén meglengeti, és néhány szóban beszámol gazdag pálos kötődéseikről. Végül koszorúzás, majd Gyöngyösi Gergely pálos generális, a rend történetírója (1472–1531) faszobrának megáldása következik a nemrég felújított kiállítóház mellett.

Aztán a helység másik központjába, a művelődési házhoz indulunk, a legtöbben autókkal, de látom, hogy a plébános néhány hívével gyalog megy előttem körülbelül száz méterrel, míg egy jó kilométer után egy kisbusz fel nem veszi. Félúton engem is autójába invitál a kollégám, így pár perc múlva már egy kertben állunk-várakozunk, műsort hirdettek ugyanis. Csóka Jánostól megtudom, hogy annak idején nem kellett sokat erőlködni a pálos települések összekapcsolásával, múltjuk, örökségük felelevenítésével, mivel a legtöbb helyen már eleve büszkék voltak erre a hagyományra. A folyamat gyümölcsei az identitás erősödése, új kapcsolatok születése, régészeti feltárások, a múlt újrafelfedezése. Mindig az a legfontosabb, hogy milyen élet születik az igyekezet nyomán. Ma például a nagyvázsonyi polgármester a pálos települések kapcsolatának erősítésére fog javaslatot tenni: kedvezményekkel kedveskednének a többiektől érkező vendégeknek.

 

A műsor három részből áll, és nagyjából három világ. Az első a helyi hagyományőrző asszonykör éneke és néhány általuk előadott vers. A harmadik az ovisok tánca, amely – talán mondanom sem kell – bűbájos, és részben éppen abból fakadóan, hogy a kicsik még csak tanulgatják a lépéseket, meg mivel egyikük-másikuk végig a közönséget figyeli kissé gyanakvóan és csodálkozva.

A végére hagytam a legnagyobb meglepetést: a vitézitorna-bemutatót, ez ugyanis olyan profi, hogy bármelyik fesztiválon megállná a helyét az országban. (Hívják is már őket ide-oda, mint később megtudjuk.) Formagyakorlatokat, bot-, lándzsa- és kardvívást meg különböző kombinációikat látjuk, például az egyik vívó kezében kard és fokos, a másikéban két kard van, és hasonlók. Az eseményeket a polgármester konferálja, de olyan szakavatottan, hogy abból azonnal kiderül, maga is bajvívó lehetett korábban. Mintha középkori filmet néznénk, annyira hihető minden, és még hol komolynak tűnő, hol vicces párbeszédeket is megeresztenek közben a harcosok: olyanokat például, hogy „Csak ennyit tudsz?”, meg hogy „Feladod?”. Legfontosabb megfigyelésem, hogy ez az egész nagyon komoly, nem bohóckodás vagy megjátszás. Nemcsak mímelik a harcot, hanem valóban küzdenek, miközben persze rettentően vigyáznak is egymásra. Ijesztő viszont, hogy minden küzdelem végén jelzik, hogyan végeznének az ellenféllel. De talán ez is csak a küzdelem komolyságának hangsúlyozása.

A bemutató után Joó Attilával beszélgetek, akit a fiával is láttam vívni pár perccel korábban. Ő a harci bemutatók felelőse. Meglep, amikor azt mondja: a fia kezdte előbb, nyolcévesen, ő csak követte a csapatba. De amint elkezdte, a szenvedélyévé vált. A kard nem érhet a másikhoz; ez óriási koncentrációt, fegyelmezettséget kíván. A gyerekek és a tinik nagyon fogékonyak e téren: gyorsan tanulnak, felfejlődnek a felnőttek reflexszintjére, és jól improvizálnak.

A polgármester kedvenc szentjének nevezi Lászlót, és a lovagi értékek felelevenítésének szándékával magyarázza, hogy 2000-ben megalapították a „lovagkört”. A tizedik Szent László-napon, azaz tíz éve találkozott az akkori pálos tartományfőnökkel; az együttműködés, amelyről akkor állapodtak meg, tartósnak bizonyult.

 

Laczkó-Angi Gyula plébánost akkor érem utol, amikor ebéd után a távozóban levő püspököt kikíséri az autóhoz. A mai alkalom jelentőségét a közösségformáló erejében látja. 21 éve működik itt, a hitoktatást és az igehirdetést tartja a munkája súlypontjának, a prédikációira mindmáig minden alkalommal nagyon alaposan felkészül. Talán túl alaposan is, teszi hozzá, de ez fontos, mert éhezik a jó szót az emberek. Ő nem ostoroz, kiabál, hanem az isteni jóságot akarja közvetíteni. Az Úristennel úgyis mindenkinek saját lelkiismeretében kell elszámolnia. A nehézségeket hosszú távon nem lehet letagadni: pezsgősdugó módjára robbannak ki előbb-utóbb, ha nem veszünk róluk tudomást, hiába takargatjuk őket még magunk előtt is.

Nem telik bele egy óra, és már a Balatonban vagyunk, majd egy teraszon, az esőt és a villámokat bámulva, kollégám ismerőseivel beszélgetünk a napról. A pálosokról, a lovagokról, meg a hitről, amely nem templomi belügy, hanem a hullámok között is fontos marad, akár ringatnak, akár fölénk magasodnak és el akarnak nyelni, amikor megérkezik a vihar.

Forrás: Kiss Péter/Magyar Kurír

Fotó: Kling Márk/Kaposvári Egyházmegye, Lambert Attila/Magyar Kurír