A világegyházban május 8-a a 2018. december 8-án boldoggá avatott 19 vértanú — Pierre Claverie püspök és társai — emléknapja, akiket az 1990-es években kitört algériai polgárháború, a „sötét évtized” alatt gyilkoltak meg több ezer muzulmán állampolgárral együtt. 2018 decemberében a Kitekintő több cikkben emlékezett meg róluk. Pár hete francia szeminaristák egy csoportja Oránban és környékén töltötte a Nagyhetet. Élményeikről, a szinte teljes egészében muszlim közegben tanúsított keresztény jelenlét értelméről nemrég számoltak be.

La Croix  2019.05.08.  Anne-Bénédicte Hoffner

A Mission de France papképző intézete sajátos úticélt választott fiataljai számára Nagyböjt lezárására. „Jezsuita növendék barátaim a Húsvétot Rómában töltötték, egyházmegyém, Versailles szeminaristái Lourdes-ban, én pedig Tlemcenben és Oránban.” – mondja mosolyogva a 29 éves Ambroise. Nem volt teljesen nyugodt az algériai út gondolatától, hiszen az ország február óta forrong: politikai változást követelő gigantikus felvonulások színhelyévé vált. A nemrég még értelmi sérült gyerekekkel foglalkozó fiatalember véleménye szerint az utazás annak bizonyítéka, hogy „Krisztussal nem csupán keresztény helyeken lehet találkozni”.

2019. április 18-án érkezett Algériába hat szeminarista és négy képző tanár. A Triduum alatt Tlemcen, Mostaganem és Orán katolikus közösségei kis csoportokban szállásolták el a vendégeket. A látogatók Húsvét vigíliáján, Oránban találkoztak ismét egymással, ahol szubszaharai övezetből érkezett diákokkal, és olyan algériaiakkal is megismerkedtek, akik az egyházmegye közösségi házának valamely programján vagy kurzusán vesznek részt. A francia csoport tagjai egy héten keresztül előadásokat hallgattak az iszlámról, az országról és a vallásközi párbeszédről.

A külföldi tapasztalatszerzés képzésük egyik fontos szakasza. „Egy másik országban eltöltött idő ki- és megmozdít.” – adja értésünkre Henri Védrine atya, a szeminárium elöljárója. Számára a Mission de France hagyománya egybecseng az 1996-ban meggyilkolt Pierre Claverie püspök szellemiségével, azon törekvésével, mely arra irányult, hogy „kilépjük belső és külső zárványainkból”.

Claverie püspök életművéről, valamint a tibhirine-i trappista, a szintén 1996-ban megölt Christophe testvér munkásságáról tartott összefoglalók révén a hat jövendőbeni pap kicsit közelebbről ismerhette meg a 19 boldoggá avatott vértanú világát. Szerzetesek és szerzetesnők „életük, emberségük és haláluk által tettek tanúságot az Evangéliumról” — összegezte Ambroise. „Jean-Marie Lassausse atya Christophe testvért mutatta be nekünk, törékenységével és kétségeivel együtt, ugyanakkor kiemelte Krisztushoz, az egyházhoz és az algériai néphez fűződő nagy hűségét.” – folytatta. „Végtére is egy vértanú, egy boldog, egy szent nem valamiféle rendkívüli ember, hanem olyan valaki, aki rendkívüli helyzetben próbálja megélni az Evangéliumot. Jó lecke ez nekünk, akik nem leszünk mind olyanok, mint Martin Luther King vagy Teréz anya, mégis önmagunkká válva kell élővé tennünk Isten szavát.” 

Mérnöki tanulmányai befejeztével jelenleg a szeminárium első évfolyamát végző, szintén 29 éves Antoine „mint mindenki, egy keveset hallott már” Christian de Chergé-ről és Pierre Claverie-ről. Helytállásukat összeköti mindazon személyek sorsával, „akiket nem öltek meg, akik befogadtak bennünket, s akik — némely esetben negyven, ötven év óta — csendes, diszkrét keresztény jelenlétet biztosítanak az algériaiak között.”

De mindezeken túl most inkább a mai algériai egyház tanúságtétele készteti gondolkodásra őket: „Nagyon bizonytalan helyzetben lévő egyházról van szó.” – állapította meg Anton. 30 éves, s ő is mérnök. „Sok szerzetes idős már, s ha Algéria úgy döntene, hogy nem fogadna többé afrikai [szubszaharai] egyetemistákat, a hívek száma úgy olvadna, mint a Nap sugarainak kitett hó!” Ezzel együtt „a francia katolikusok” sokat tanulhatnak ettől a muzulmán környezetben élő és működő egyházi közösségtől. „A klerikalizmus akkor születik, amikor a papok már nem Krisztusra mutatnak, hanem maguk kívánnak a helyébe lépni. Algériában az egyház inkább az Úr útját előkészítő Keresztelő János példájával azonosul.” – véli Anton, s szerinte ez az önmeghatározási mód sokakat töprengésre ösztönözhet Franciaországban.

A mise alatt a Mi Atyánk arab nyelven való imádkozása Antoine gondolatait a „nyelv, vagyis a kommunikáció problémakörébe” vitte. „Természetesen otthon mind franciául beszélünk, de ez nem akadálya annak, hogy ne kérdezzem meg magamtól, hogy vajon mindazt, amit élek, hogy tudom a másik számára is »hallhatóvá tenni«. Másképpen mondva: azon morfondírozom, hogy azt, amit ünneplünk, hogyan lehet átadni azoknak, akik távol állnak a keresztény hittől.”

Ambroise számára a szubszaharai diákok plébániai elkötelezettsége a maradandó élmény. „Miért is áll ez az egyház? Néhány fő jóakarata miatt, akik nem papok vagy szerzetesek, de akik mégis adnak az idejükből e közösségnek. Franciaországban ilyesmiről fogalmunk sincs. Az itteni plébániák más területen is oktathatnának bennünket, nevezetesen a kulturális, etnikai, vallási különbségek elfogadása terén. Amikor megérkezel, szembeszökő a sokféleség.[1] Ők ezt élik mindennap. De nem tűnnek boldogtalannak!”

Fordította: Hantos-Varga Márta

[1] A pár ezer hívő szinte mindegyike külföldi: itt tanuló vagy dolgozó afrikaiak, főként a szubszaharai vidékről, illetve hazájukból elmenekült személyek. Erősek az ökumenikus kapcsolatok: a katolikusok és protestánsok sokszor imádkoznak együtt.