Életünk második/harmadik Ifjúsági Világtalálkozóját egészen másképp éltük meg, mint az előzőeket. Az ingerek és a folyamatos történés ellenére a lelkünk mély csendjében találkoztunk az Istennel. Többször is. Erről a találkozásról szeretnénk írni nektek.

Az Ifjúsági Világtalálkozót, amelyet II. János Pál pápa hívott életre, mindig megelőz egy “missziós hét”-nek nevezett előtalálkozó, melyet általában az adott vagy a szomszédos ország egyházmegyéi, illetve különböző lelkiségi mozgalmai külön-külön szerveznek. Idén a magyar küldöttség Costa Rica fővárosában, San Joséban a brazil alapítású Shalom Közösség programjába csatlakozott be. Ezt az egyik csoportvezetőnk, – Anderson, a közösség egy Magyarországon élő brazil misszionáriusa – szervezésének és közbenjárásának köszönhettük.

A Kaposvári Egyházmegyéből nekünk, Antal Zsolt szeminaristának és Radnai Kingának jutott lehetősége arra, hogy képviseljük az ifjúságot. Mikor megtudtuk, hogy ez a kiválasztás úgy történt, hogy kb. 30 összegyűjtött fiatal közül – egy imádságot követően – kalapból sorsoltak ki, egészen bizonyossá vált számunkra, hogy bennünket az Isten választott ki, terve van számunkra. Nagyon erősen égett bennünk a vágy, hogy közvetítők lehessünk, és semmiképp ne maradjon csak a miénk az, amit ott kapunk, hanem átadhassuk egyházmegyénk fiataljainak, amit megélünk. A hét során rövid videó bejelentkezéseket is készítettünk, elmesélve aktuális élményeinket. Hittük, hogy ez egy kegyelmi esemény, ahova Jézus nem csak bennünket vár, hanem mindenkit, akit mi magunkkal viszünk. Ezért meghirdettük, hogy aki szeretne, bízhat ránk imaszándékot, hogy – ahogy a betegeket odavitték Jézushoz -, mi is elvihessünk minden nehéz helyzetet Hozzá, hogy cselekedhessen. Számtalan szándék érkezett, aminek nagyon örültünk. Ezek az egész utunkat végigkísérték: minden szentmisében, szentségimádáson, imádságban, de akár magunkban spontán, vagy épp egy kiránduláson közösen is ostromoltuk az égieket. Ezek mellett vagy ezeket kiegészítve a fájdalmas, nehéz, kellemetlen, vagy akár komfortzónából kilépős, bizonytalan helyzetek türelmes elviselését is ezekért a szándékokért, és az egyházmegyénkért ajánlottuk fel. Az, hogy ennyi embert hordozhattunk, érdekes módon nem elvett, hanem még több erőt adott nekünk. Éreztük, hogy a jelenlétünk sokkal több, mint pusztán élményszerzés. Hisszük, hogy Jézus valóban cselekedett, még akkor is, ha talán egészen a szívek mélyén, nem látható módon tette azt.

(Ezek fényében talán nem is meglepő, hogy mióta hazaértünk, már két gyógyulásról számoltak be nekünk azok közül, akikért ott imádkoztunk. Deo gratias!)

 

Kinga: Mivel ennyire erősen ezzel a lelkülettel indultam, nem is volt bennem semmiféle elvárás. Csak annyi volt a vágyam, hogy képes legyek valóban megérkezni, elengedni erre a 2 hétre az itthoni feladataimat és jelen lenni. Ez sikerült is. Annyira más volt ott minden az európai valósághoz képest, hogy egészen magával ragadott és kizökkentett.

A missziós hét kezdetén, a megérkezésünkkor akkora szeretettel vártak bennünket egy plébánia családjai, hogy ha csak ennyiből állt volna az utunk, „az is elég lett volna”. Olyan üdvrivalgással, lelkes várakozással fogadtak, ami nekünk, magyaroknak egészen újszerű élmény volt. Hogy örülhet nekem ennyire valaki, aki még nem is ismer?! Hiszen fogalma sincs, hogy milyen ember vagyok. Mintha bennem ennek a gesztusnak hatására valami sokéves seb vagy kétség kapott volna ismét választ és gyógyulást. Igen, azt hiszem, az Isten pont így szeret, feltétel nélkül. Nem az alapján, hogy miket tettem, vagy nem tettem meg, vagy mit értem el az életben. Ujjong és ünnepel, ha végre találkozhat velem, és szeret eleve a létezésemből fakadóan: ingyenesen.

Zsolti: Ez a latinos vendégszeretet az egész hetet végigkísérte Costa Ricában. Minden nap közösségi rendezvényeket szerveztek nekünk, melyek között volt szentmise, fesztiválkörmenet, Istendicsőítés, szentségimádás, koncertek. A „családjaink” olyan törődéssel voltak irántunk, mintha valami szeretett, távoli rokont láttak volna vendégül, akinek meg akarják mutatni, hogy milyen is és hogy él egy „tico” [a costa ricai ember].

 

Kinga: Érezhető volt, hogy az, hogy idén Panamával karöltve ők láthatják vendégül a pápát és a világ fiataljait, hatalmas megtiszteltetés és öröm számukra. Nem csak a házukba fogadtak be bennünket, hanem a szívükbe is, már azelőtt, hogy megérkeztünk volna, ismeretlenül. Ez pedig egy olyan otthonosságot és biztonságérzetet adott, amit valószínűleg soha nem tapasztalhattunk volna meg, ha csak egy közönséges turistaként látogatunk oda.

Zsolti: A hét csúcspontja a plébánia közösségével együtt ünnepelt vasárnapi szentmise volt a helyi plébános vezetésével, a délutánt pedig mindenki a vendéglátó családjával töltötte. Volt, akit elvittek a közeli vízeséshez, többek egy helyi búcsú hangulatába nyertek betekintést, mások – köztük mi is – az óceánhoz mentünk. A családok összefogva szervezték meg nekünk a „nyaralást”, amely során két kisbusszal és autókkal utaztunk, s a pálmafás-homokos tengerparton töltöttük ezt a napot. Hétfőn még megnéztünk egy 3500 méter magas vulkánt, ahol igazán közel érezhettük magunkhoz az Urat, úgy, mint az apostolok a Tábor Hegyén, aztán betértünk a carthagói Mária-kegyhelyre. A templom tövében egy csoda folytán forrás fakadt, amely a mai napig éltető vizet ad. Lenyűgöző látványt nyújtott a szivárvány, amely épp akkor jelent meg az égen, és a szövetség ígéretével búcsúztatott bennünket Costa Ricától.

Kinga: Így utólag nem tudom meghatározni, hogy a szervezőknek mi volt pontosan a céljuk ezzel a héttel, számunkra azonban nagyon is lényeges volt: kaptunk egy képet Latin-Amerikáról, az egyszerű, puritán, mégis boldog és könnyed életről. Megtanultuk felvenni a latin ritmust. Hogy mit jelent ez? Egyrészt, hogy nem az a fontos, hogy minden pillanatban történjen valami, és hogy minden a megbeszélt időben történjen, hanem hogy együtt vagyunk. Másrészt, hogy a zene és az ünneplés a lételemük. Igen, számunkra először megdöbbentő volt az az élet, amit ők akár csak egy szentmisébe visznek. Ott mindenki lelkesen tapsol és énekel, akkor is, ha nem rendelkezik ehhez tökéletes adottságokkal. Egyszerűen ez nem számít. Nem néz rád senki rosszallóan, nem néznek hülyének, ha kicsit is kilógsz. Mert eleve, ha mosolyogsz, örülsz és tapsolsz, azzal cseppet sem lógsz ki közülük. Ott nincs az a görcsös megfelelési kényszer, mint itthon. A hangsúly az örömön van. Ha elmész egy vasárnapi misére, ott élet van: találkozások, nevetések, ölelések, kapcsolat. Ez az, ami nekünk, magyaroknak is jót tenne: az egymás felé fordulás. Olyan összetartás van ott közöttük, amit mi talán elképzelni sem tudunk.

Zsolti: Panamába tovább utazva szintén egy nyitott és befogadó közösség vendégei lehettünk. Hasonlóan San Joséhoz, Panamavárosban is családoknál szállásoltak el bennünket. Az itteni programok közül kiemelkednek a Szentatyával közös liturgiák és események, mint pl. a Szentatya fogadása, a keresztút, a vigília és a záró szentmise.

Kinga: Ezeknek a napoknak más üzenete volt a számomra. Egyfelől szembesülni az ottani szegénységgel és a közbiztonság hiányával, elgondolkodtatott. Tudom értékelni azt, ami számomra megadatott? Valószínűleg itthon, a hétköznapokban fel sem fogom, hogy mennyire jó dolgom van, hogy nem kell félnem egyedül sétálni akár fényes nappal, hogy jó módban élhetek (hiszen mindenem megvan, ami szükséges), hogy van meleg víz és megihatom a csapvizet.

Zsolti: Ott délelőttönként katekéziseken és szentmiséken vehettünk részt a helyi templomban, melyet a romániai csoport vezetője, Böcskei László nagyváradi megyéspüspök atya tartott nekünk, illetve a romániai fiataloknak (köztük erdélyi magyarok) közösen. Jó élmény volt megtapasztalni, hogy így is meg tudtuk élni az egységet a helyi, illetve a román fiatalokkal is. Püspök atya gördülékenyen váltogatta a magyar, illetve a román nyelvet, mindenkihez a saját nyelvén szólva. A szentmisékben felváltva énekeltünk magyar, román és spanyol nyelven.

Ezekben a találkozásokban láttuk meg azt – ami egyébként mindkét latin-amerikai országra igaz –, hogy ők mekkora természetességgel élik meg a hétköznapokban is a hitüket. Náluk nem válik ketté a vallásos és a profán, hanem összefonódik. A hétköznapok is ugyanolyan imádságosan telnek, mint az ünnepek, legyen szó születésnap ünnepléséről, vagy egy egyszerű vendégfogadásról. Mivel a hit ennyire átszövi a mindennapjaikat, nem aggódnak, hogy fog alakulni az életük. Közép-Amerikában az emberek többsége az Úr iránti feltétlen bizalomban él.

Kinga: Ez az egyik fontos üzenet, amit én személy szerint hazahoztam – amiről egyébként Ferenc pápa is beszélt -, hogy az Isten nem csak a nagy és látványos dolgokban van jelen, ott, ahol mi várjuk, hanem a legapróbb, leghétköznapibb, legtökéletlenebb helyzetekben is. El tudom ezt hinni? El akarom egyáltalán hinni? Ő vágyva vágyik jelen lenni az én életemben, de nem csak a vallásos részében, nem csak akkor, amikor a templomban vagyok, vagy amikor imádkozom. Talán ha képessé válnék szüntelenül Őt keresni minden helyzetben, bennem is könnyebben megszületne az a belső öröm, ami ezeket a latin nemzeteket jellemzi.

Zsolti: Igen, azt hiszem, nem is azt kell keresnem egy ilyen találkozóban, hogy mi történt velem, és mennyi élménnyel gazdagodtam, hanem hogy vajon Isten jelen volt-e az utazás során. Úgy gondolom, hogy igen. Jelen volt a találkozásokban, beszélgetésekben, az ottani emberek szívében, lelkében, szemében, családi kapcsolataiban, lelkesedésében, derűjében, lendületében, de megtalálhattuk közösségeikben, vendégszeretetükben, küzdelmeikben, törekvéseikben, érdeklődésükben, mindennapi imáikban, egyszerűségükben, nyitottságukban és szabadságukban.

Ami szintén mély élményem, hogy ahhoz, hogy valakihez közel kerüljek, nem biztos, hogy csupán a szavaimon keresztül vezet az út. Hiszen a befogadó családjaink nem tudtak angolul, mi pedig spanyolul nem beszéltünk, mégis megértettük egymást. Értettük az egymásért, a találkozásért hozott kölcsönös áldozatunkat. Az volt a fontos, hogy mindenki kilépett a megszokott környezetből. Mi azért, mert elutaztunk egy Európán kívüli, távoli, más kultúrával rendelkező országba, nekik pedig szabályosan felborítottuk az életüket. Nem ott aludtak, ahol szoktak, hiszen átadták nekünk ágyaikat, a napirendjüket is felborítottuk, hiszen nem akkor mentek dolgozni, amikor szoktak, és nem akkor ettek, amikor szoktak, hanem mindenben alkalmazkodtak hozzánk. Megvártak este, elkísértek a programokra, vagy éppen közös családi-baráti programokat szerveztek nekünk.

Tanúságot tenni nem a tettekkel, hanem csupán a jelenlétünkkel is sikerült: gesztusok által, elfogadással, egy mosollyal, öleléssel, különféle szeretet-megnyilvánulásokkal. Részükről pedig a vendégszeretettel, feltétlen elfogadással és nyitottsággal, valamint azzal, hogy a saját életterüket, ételeiket osztották meg velünk, és bepillantást nyerhettünk kultúrájukba, emberi kapcsolataikba, valamint ünnepléseikbe és imádságaikba. Megismertük, hogy milyen erős a közösségi szellem a közép-amerikaiaknál, és hogy a család és a barátok rendkívül összetartóak.

Az egész út során kerestük, hogy mit is üzen ez az Ifjúsági Világtalálkozó a fiataloknak. A választ Ferenc pápa beszédeiből, valamint a saját tapasztalatainkból tudjuk megfogalmazni. A legfontosabb talán, hogy merjünk önmagunk lenni és ne féljünk kapcsolatban lenni az Istennel. Az Úrral való párbeszéd nem nehéz. Ezt úgy lehet elősegíteni, hogy merünk kérdezni, és megkérdőjelezni az evidenciának tűnő dolgokat. Ferenc pápa szerint a fiatalok nagyon jók abban, hogy gondolkodjanak, kérdezzenek, küzdjenek, s hogy kitartsanak a döntéseik mellett.

Nem nagy dolgokat vár tőlünk az Úr. Csupán annyit, hogy a mindennapi apró tettekkel, egy-egy jócselekedettel tegyünk tanúságot arról, hogy Krisztust követjük. Hiszen a kereszténység nem egy elvont dolog. A kereszténység Krisztus követése. De hogyan tudom én ezt megvalósítani? Jézus minden embert személyesen szeret. Ha ezt a szeretetet felismerem, meghallom az Úr hívását, és erre válaszolok, akkor az Úr küldetést ad. S ez mi lehet? Akár a családos vagy papi hivatás, de lehet egy munka, egy szolgálat is. A lényeg, hogy merjek dönteni, s megtalálni, hogy hol lehetek az Úr segítségére, hogyan hirdethetem az ő szeretetét.

Kinga: Ferenc pápa a “most” fontosságáról is beszélt: jelen vagyok ott, ahol vagyok. Fontos tudatosítani magamban, hogy nem akkor kell cselekednem, áldozatokat hoznom, odalépnem az elesetthez, megvédenem a kisebbet, szeretni azt, akit nehéz, amikor én “majd egyszer” készen állok rá. Mert ha így gondolkodom, soha nem jutok el odáig.

Mintha ez megint valami hamis tökéletességre való törekvés lenne bennünk, hogy nem hisszük el, hogy a szeretet gyakorlásához nem kell tökéletesnek, szentnek lenni. Azt gondoljuk, hogy csak akkor ér valamit a szeretetünk, ha az minimum látványos, vagy eredményes. Mi, magyar katolikusok, gyakran “túlagyalunk” és félünk kilépni a komfortzónánkból. Pedig mennyi erő és öröm származik abból, ha mégis sikerül. Ez az, amit én ott láttam. És ez az, amiért imádkozom, hogy merjük átlépni azt az óriásinak tűnő kerítést saját magunkban, ami magunkba zár és gátolja a másik emberhez való fordulásunkat. Ez nem könnyű, sőt ijesztő. De, ami a kerítésen túl van… Sokkal színesebb élet, mint amit el tudnánk képzelni! Találkozva és beszélgetve külföldi fiatalokkal megéltük ezt a sokszínűséget, és ünnepeltük különféleségeinket.

Zsolti: A kis magyar csapatunkban (ami többek között az ország egyházmegyéinek ifjúságát képviselő küldöttekből állt) olyan tűz lobbant lángra ezen zarándoklat hatására, amiből reményeink szerint képes lesz megszületni valami új. Közös eszményünkké vált az egység erősítése hazánkban, hogy merjünk nyitni egymás felé, és így egy irányba nézve együtt tenni egymásért, az egyházért, társadalmunkért. Fontosnak tartjuk, hogy tanuljuk meg és tanítsuk meg a fiataloknak, hogyan élhetik meg a vendégszeretet gyakorlását, és legyünk bátrak, bízzuk magunkat Krisztusra. Legyünk egyek Benne.

Costa Ricában az egyik bevett mondás a „pura vida”, ami tiszta, tisztességes és egyszerű életet jelent. Ők ezt sok helyzetben mondják egymásnak: köszönésképp, válaszul a kérdésekre, számtalan helyzetben.

Azt kívánjuk, hogy legyen tiszta, egyszerű, tisztességes életünk. Törekedjünk arra, hogy az Élet legyen az életünk!

 

Radnai Kinga, Antal Zsolt Benedek