Jóllehet fontos és szükséges minden megtérési folyamatban a történtek tudatosítása, ez önmagában nem elegendő. Ma arra kaptunk felszólítást, hogy mint Isten népe vállaljuk magunkra a testben és lélekben megsérült testvéreink fájdalmát. Ha a múltban a mulasztás válhatott válaszadási formává, ma azt akarjuk, hogy a szolidaritás váljon – a szó legnagyobb követelményeket támasztó és legmélyebb értelmében – a mai és jövőbeli történelmünk alakítási módjává, olyan közegben, amelyben a konfliktusok, a feszültségek és főleg a bármilyen visszaélést elszenvedő áldozatok kinyújtott kézre találnak, mely védelmezi és megszabadítja őket fájdalmuktól. [Vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 228.] Ez a szolidaritás megkívánja tőlünk, hogy felemeljük szavunkat minden ellen, ami veszélyeztethetné bárki személyének épségét.

További írások olvashatóak KITEKINTŐ című rovatunkban a linkre kattintva:  KITEKINTŐ

Ennek a szolidaritásnak a nevében harcolnunk kell a romlottság minden fajtája, különösen a spirituális romlottság ellen „mert az egyfajta kényelmes és önelégült vakság, amelyben végül minden megengedettnek látszik: a csalás, a rágalom, az önzés és az önösség számos rejtett formája, mert »a sátán is a világosság angyalának tetteti magát« (2Kor 11,14)” [Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 165.]. Szent Pál apostol arra szólít minket, hogy szenvedjünk együtt azzal, aki szenved, ami a legjobb ellenszer arra a törekvésre, hogy továbbra is újratermeljük magunk között Káin szavait: „Netán én vagyok az őrzője testvéremnek?” (Ter 4,9).

[…]
Ezekhez az erőfeszítésekhez kapcsolódva minden megkeresztelt személynek éreznie kell, hogy részese az Egyház és a társadalom átalakításának, amelyre oly nagyon rászorulunk. Ez az átalakító munka egyéni és közösségi megtérést igényel, és segíteni fog minket, hogy ugyanabba az irányba tudjunk nézni, amelybe az Úr néz. Szent II. János Pál így szerette mondani: „Ha valóban Krisztus szemléléséből indultunk ki, akkor főként azoknak az arcán kell tudnunk felfedezni őt, akikkel ő maga akart azonosulni”. [Novo millennio ineunte apostoli levél, 49.] Meg kell tanulnunk arra nézni, amerre az Úr néz, ott állni, ahol az Úr akarja, hogy álljunk, meg kell változtatnunk szívünket az ő jelenlétében.

[…]
Lehetetlen elképzelni megtérést az Egyház cselekvési módjában, ha abban nem vesz részt tevékenyen mindenki, aki Isten népéhez tartozik. Mi több: valahányszor megpróbáltuk kiszorítani, elhallgattatni, figyelmen kívül hagyni, elitcsoportokra szűkíteni Isten népét, olyan közösségeket, programokat alkottunk, olyan teológiai döntéseket hoztunk, olyan lelkiségeket és struktúrákat hoztunk létre, amelyek gyökértelenek, emlékezet, arc, test s végeredményben élet nélküliek. [vö. Levél Istennek Chilében zarándokló népéhez, 2018. május 31.] Ez világosan megmutatkozik az Egyházban gyakorolt tekintély torz felfogásában – igen általános ez számos közösségben, ahol szexuális, hatalommal és érzésvilággal való visszaélések történtek –, ez pedig a klerikalizmus, az a magatartásforma, amely nemcsak semmibe veszi a keresztények személyiségét, hanem igyekszik csökkenteni és aláértékelni a keresztségi kegyelmet is, amelyet a Szentlélek a ránk bízott emberek szívébe helyezett[Levél Marc Ouellet bíboroshoz, a Latin-Amerikáért felelős Pápai Bizottság elnökéhez, 2016. március 19.]. A klerikalizmus, melyet akár maguk a papok, akár a világi hívők mozdítanak elő, szakadást támaszt az Egyház testében, amely sok olyan bajt okoz és segít fenntartani, amelyek ellen ma felemeljük szavunkat. A visszaélésre nemet mondani azt jelenti, hogy határozottan nemet mondunk a klerikalizmus minden formájára.

(T.E.)