Nem csupán a helyszín, a napjainkban szinte teljes egészében szunnita muzulmán (99 %) Algéria miatt volt különleges esemény a 2018. december 8-án történt boldoggá avatás, hanem azért is, mert a katolikus szentmisét megelőzően Oran város mecsetjében szintén megemlékeztek az 1990-es években kitört polgárháború keresztény vértanúiról. Az érkező hozzátartozók egy-egy szál rózsát kaptak, majd pár órával később Mgr. Paul Desfarges, Algír érseke a szertartás bevezető részében tett említést arról, hogy a szélsőséges csoportok száznál több imámot végeztek ki, mivel e vallási vezetők „nem akarták Isten nevét az erőszakkal társítani”. Alább az egyik boldog családtagjának, egy muzulmán nőnek és egy trappista szerzetesnek a tanúságtételét olvashatjuk.

További írások olvashatóak KITEKINTŐ című rovatunkban a linkre kattintva: KITEKINTŐ

 

La Croix 2018. 12. 09.  

„Gyermekkoromban sokat emlegettük Luc testvért”

Marion Laurent, 21 éves francia joghallgató

Mindenki egyetértett a családban azzal, hogy bár a boldoggá avatásra meghívottak száma korlátozott, minden generáció képviselje magát. Így eljöhettem én is. Gyermekkoromban sokat emlegettük Luc testvért, a tibhirine-i orvost, aki az egyik dédszülőm testvére volt. A család együtt nézte meg az „Emberek és istenek” című filmet, s emlékszem a Filotéo gyerekmagazin egyik számára, amely róla szólt. Nagyapám gyakran mesélt arról, hogyan jelentkezett Luc testvér a 2. világháború alatt önként fogolynak, s ezzel kiváltott egy családapát, vagy arról, hogy egyszer az FLN [az 1954 és 1962 között zajló algériai függetlenségi háborút kirobbantó csoport] túszul ejtette, de beszélt a betegek iránt tanúsított figyelméről is. A tény, hogy szerzetesként muzulmán közegben akart élni, számomra a legérdekesebb dolog, különösen napjaink kontextusában. Segít abban, hogy ne kapcsoljak minden muzulmánt a terrorizmushoz. Azért szerettem volna jönni erre az eseményre, mert ritka, hogy ennyi ember tisztelettel adózik olyanok emléke előtt, akik életüket Istennek adták.

„Nem a kötelesség hozott ide, hanem a szeretet lendülete”

Yamina Djebbar, muzulmán nő

Hét éve vagyok az 1979-ben létrehozott „Béke köteléke” nevű csoport tagja, mely a keresztények és muzulmánok közötti dialógus érdekében alakult. Sajnos nem veszek részt minden összejövetelen. Nem a kötelesség hozott ide, hanem a szeretet lendülete. Fontosnak tartom a jelenlétet, azt, hogy kifejezzem keresztény barátaim felé a testvériséget egy olyan időszakban, amikor a párbeszédet nem mindenki érti, ahogy az is fontos, hogy elkerüljük a magunkba fordulás kísértését. A keresztény hagyományban megjelenő „felebarát” kifejezés [francia nyelven: „aki közeli”] kérdéseket vet fel bennem. Számomra a „távoli” szó az, amelynek inkább jelentése van: az, aki tőlem eltérő, mert más a kultúrája, a vallása. Szerencsémre örököltem a tudás, az irodalom iránti kedvet, a kíváncsiság vágyát. Az utóbbi napokban fiatalokkal beszélgettem erről az eseményről, különösen azért, mert hallani lehetett a pápa esetleges látogatásáról. Egy fiatal muzulmán lány az alábbi megható kérdést tette fel: „Vajon ezek a szerzetesek szerették volna ez a boldoggá avatást?” Azt mondtam neki, hogy megkérdem az övéiktől.

„Ezentúl mint barátokhoz imádkozhatunk hozzájuk.”

Didier testvér, Tamié apátság (Franciaország)

Boldogsággal tölt el, hogy az Egyház elismerte e testvérek életszentségét, bár ez biztosan nem változtatja meg a hozzájuk fűződő személyes kapcsolatomat. Christophe testvér egyik barátja vagyok: Tamiéban együtt töltöttük a noviciátust 1974-ben. A gyilkosság után másfél évvel kiadtam egy könyvet, mely mintegy száz olyan versét tartalmazza, melyeket a vértanúság előtt tizenöt-húsz évvel írt, ugyanakkor azt is lehetne hinni, hogy ezek épp a sötét évek [a polgárháború] alatt születtek. Később, 1984-ben, Paul testvér novíciusmestere lettem. Egész életüket a „szeretet” szó foglalja össze. A monasztikus életforma választása, és a tény, hogy Algériában kitartottak a muzulmán szomszédokkal kötött barátságban, azt jelenti, hogy a végsőkig akartak szeretni. Tudom, hogy beléptek a mennybe, de ennek a boldoggá avatásnak az a jelentősége, hogy immár a világegyház előtt áll a tanúságtételük. Ezentúl barátokként imádkozhatunk hozzájuk, olyanokként, akik közel állnak hozzánk, s akik elkísérnek bennünket a szeretet ösvényén.