„Isten lelke, az irgalom lelke bennünk van!” – püspöki szentmise Marcaliban

Október 9-én hétfőn Varga László megyéspüspök szentmisét celebrált Marcaliban, a Boldog Gizella templomban. A szentmisében a főpásztor megáldotta a Kling József szobrászművész által alkotott keresztelőkutat, a keresztúti stációkat, és a Marcali Önkormányzat által készített díszburkolatot.

A szentmisén jelen voltak a segesdi és csurgói esperesi kerület papjai, akik a szentmise előtt papi koronán vettek részt. A megyéspüspök prédikációjában a prófétaságról és az irgalomról beszélt, az irgalmas szamaritánus példájának kapcsán.

„Az evangéliumban három olyan emberről hallottunk, akik nem vállalták fel a küldetésüket. A próféta, aki menekül a prófétaság elől – a küldetése elől, egy papról, és egy levitáról, akik nem vállalják fel a hivatásukkal és szolgálatukkal együtt járó legfőbb parancs teljesítését. Mi mindannyian, akik megkeresztelkedtünk részesei lettünk Jézus Krisztus prófétai, papi, világi méltóságában. Vajon vállaljuk-e?

A próféták élete Isten köré épül, abban teljesedik ki. Olyanok, mint a mágneses iránytű. Akármerre fordul a világ, ők csak egy irányba mutatnak. Csakis Istenre. Vajon vállaljuk-e ezt a küldetést?

Az evangélium egy másik kérdést vet fel bennem: hogyan születik meg az irgalom? Olvastunk három emberről, mindhárom meglátja az összevert és árokban fekvő kifosztott embert. Ketten elmennek mellette. Céltudatosak, feladatuk van a templomban, Isten szolgálatában. Nem születik meg bennük az irgalom. Arra jön egy szamaritánus, benne pedig megszületik az irgalom.

Hogyan születik meg az irgalom? Isten lelke, az irgalom lelke bennünk van! És mégis irgalmatlanok vagyunk. Ahhoz, hogy megszülethessen, ami már bennünk van, ahhoz arra van szükségünk, hogy a szenvedő ember szenvedése, vagy ennek a látványa ne csak a szemünkig, ne csak az agyunkig, hanem a szívünkig jusson el. Úgy, hogy eltalálja a szívünket, hogy meg tudjon állítani bennünket.

Amikor megszületik bennünk az irgalom, akkor az első az, hogy letérünk az eredeti útirányról. Meg kell állnunk. Nem folytathatjuk úgy az utunkat, ahogyan elterveztük, pedig rengeteg dolgunk van. Meg kell állnunk, és oda kell mennünk a szenvedőhöz. Ahogy a példabeszédben hallottuk, az irgalom lehajol a szenvedőhöz.

Vajon megengedjük-e, hogy a szenvedés, a körülöttünk lévő embertársaink szenvedése elérje a szívünket? Ha igen, akkor az képes lesz megmozdítani bennünk az irgalmat, képes lesz felszínre hozni és eltéríteni minket az eredeti útiránytól. Azért, hogy segíteni tudjunk. Az irgalom egy szintre akar kerülni azzal, akin segít. Nem lehet felülről utasításokat adni a szenvedőnek. Közösségre kell lépni vele, le kell hajolni hozzá, ahogyan a szamaritánus tette. Egy szintre kell kerülni a szenvedővel, aztán segíteni. Nem elég, ha megrendül a szívem a szenvedés láttán, esetleg sírok is, de aztán nem teszek semmit. Az igazi irgalom tettekre indít bennünket, a testi-lelki cselekedetek gyakorlására. Le kell hajolnunk, fel kell emelnünk, bekötöznünk a sebeit, gyógyítani, majd gondoskodni róla. Hogy ez kinek miképp jelenik meg az életében, abban a Szentlélek segít akkor, ha megengedjük, hogy az irgalom megszülessen bennünk.

Vállaljuk-e a küldetésünket, a prófétai küldetésünket a főparancs megtartására, és megengedjük-e, hogy az irgalom olyan szinten megmozduljon bennünk, hogy betöltse a szívünket, lelkünket, hogy átváltozzunk az irgalom edényeivé?”