Közösség, ima és csend – ezek a mindennapok megszokottságán felülkerekedő, élő hit pillérei Antal Zsolt szerint. A zalaújlaki kispap, aki Nagykanizsához is ezer szállal kötődik, negyedik évét kezdi hamarosan az Esztergomi Szemináriumban.

„Gyere, mert veled vagyok. Ott vagy otthon, ahol veled vagyok. Én pedig ott vagyok, ahol te vagy.” Ezek voltak az elhívás szavai, amelyeket egy hosszú, estébe nyúló kocsiút alkalmával Antal Zsolt meghallott – nem a fülével, hanem a szívével. És ez volt az a pillanat, amikor a nagyvilágban helyét kereső, huszonéves fiatal eldöntötte: pap lesz.

– Az egyház közelsége és a szentmisék hangulata mindig is meghatározó volt az életemben, mégis sokáig nem tudtam magam papként elképzelni – kezdi a legelején. – Emlékszem, mérföldkő volt, amikor részt vettem az imatáborban, majd megismertem az Antióchia közösséget és a homokkomáromi Nyolc Boldogság Közösséget. Olyan barátokra leltem, akik egy egészen új világot tártak fel előttem. Hálás voltam értük az Úrnak, s elkezdtem azon gondolkodni, vajon hogyan is viszonozhatnám mindazt, amit kaptam? Miben lehetnék én mások szolgálatára?

Több lehetőség is megfogalmazódott akkor benne, mégis, amikor dönteni kellett, elbizonytalanodott. Leérettségizett a Piarista-iskolában, majd egyetemre ment, ám nem érezte jól magát, sokat küszködött. Egészen addig a bizonyos autóútig. Azóta, mondja, megtalálta a belső békéjét.

– Bizonyára sokan vannak, akik még keresők, és nem mernek rálépni például erre az útra. Nekik üzenem, hogy a kérdéseikre ne akarjanak görcsösen választ kapni – várjanak hittel, türelemmel, és próbálják mindennap megélni az Úrral való kapcsolatukat. Akár úgy, hogy a napi feladatok, teendők mellett igyekeznek meglátni a szépet, a jót az emberekben és a világban.

Ha pedig jön a hívó szó, bátran el kell köteleződni. Akkor is, ha elsőre félelmetesnek tűnik a régi élettel való szakítás. Nehézségek, akadályok persze jöhetnek, de Jézus nem ezek kikerülésére tett ígéretet, hanem arra, hogy az övéivel lesz a szükség idején is, mutat rá Antal Zsolt.

– Mindez éppenséggel a családos hivatásra is igaz. Elköteleződés, hűség nélkül egyik sem megy. A papi és a házastársi fogadalom is örökre szól – még ha manapság nem is tűnik úgy. Ahonnan valaki kilép, ott kötődések, érzések sérülnek, s ahogy egy család megszenvedi a felbomlást, úgy az egyház is, ha elveszíti egy papját.

A szeminarista hangsúlyozza: az Istennel való kapcsolatunkban nélkülözhetetlen a folyamatos jelenlétünk, több példát is hoz erre. Ha az ember nem látogatja a rokonait, barátait, egy idő után a kapcsolat meglazul, majd teljesen kihűl. Egy másik megközelítés szerint a hívőknek, Isten-keresőknek olyannak kell lenniük, mint a készenlétben álló tűzoltóknak, akik nem mondhatják azt, hogy úgy sem lesz riasztás, ezért nem mennek be az állomásra – ha nincsenek ott, nincs is kit hívni…

– Az élő hitnek három pillére van – fogalmaz. – Az egyik a közösség, a barátok, amelyre, akikre azért van szükség, mert ha egyedül vagyok, a mindennapok problémái sokkal könnyebben elterelik a figyelmemet arról, ami igazán lényeges. A második az ima. Nem baj, ha valaki úgy érzi, nem tud imádkozni, azért csak próbálja meg, és ne adja fel. Az Úrnak már maga az őszinte szándék is elég. A harmadik pillér a csend. Ennek azért van jelentősége, mert az ima nem pusztán az én mondandómról szól, hanem arról is, hogy meghallgatom, mit üzen nekem az Úr.

Antal Zsolt napokon belül visszatér negyven másik papnövendékkel az Esztergomi Szemináriumba, hogy folytassa tanulmányait. Három év múlva végez: addig nemcsak teológiai ismereteit bővíti, hanem a plébániákon eltöltött gyakorlatok által az is kikristályosodik benne, milyen pappá szeretne válni.

– Átalakulóban van, ahogy az atyákra ma tekintenek az emberek, és ez sok kérdést felvet. Meg kell találnunk az egyensúlyt a közösségen belül betöltött szerepeink között: mennyire kell barátnak lennem, mennyire vezetőnek? Hogyan viselkedjem egy imatáborban és hogyan egy beteglátogatáson? Azt hiszem, végső soron csak olyan pap tudok majd lenni, amilyen kép él bennem Istenről. A legfontosabb azonban az, hogy hitelesen és szilárdan képviseljem az egyház igazi arcát: a szeretet Istenét, akinek mindnyájan a gyermekei vagyunk.

Nemes Dóra

Fotó: Gergely Szilárd

Forrás: Nagykanizsa Online

https://kanizsaujsag.hu/hir/201809/a-szeretet-istenenek-gyermekei