Augusztus 17. és 19. között tartotta meg Varga László huszadik nyári lelkigyakorlatát, idén is a püspökké szentelése előtti szolgálati helyén, a kaposvári Szent Imre-templomban. A programot a főpásztor mellett lelkes csapat szervezte és alakította – szavaik szerint a Szentlélek vezetésével.

Kaposvár, égető augusztusközép, Nagyboldogasszony és Szent István napja között. Évről évre e koordináták közé ékelődik Laci atya nyári lelkigyakorlata. A Szent Imre-templomba lépve hazatérős érzés fog el. Ismerős arcok. Regisztrálni nem kell, a nevünk valahol „feljegyezve”. Bár fényesebb a felújított templom kövezete, s a lelkigyakorlat-vezető széke átkerült e plébániáról a közeli püspökségre, minden mintha változatlanságban várna. Az Oltáriszentségben Jelen Lévővel. A szentély magasán, üvegablakokból múlhatatlan ragyognak a szentek, színfoltokat festve e térbe is. Majd’ három nap az örökkévalóságban…

A találkozó – miként a következő reggelek – dicsőítéssel kezdődött. A Szent Imre-templom plébánosa, Tomanek Ferenc köszöntötte a jelenlévőket. Szinte folyamatosan volt lehetőség a csendes szentségimádásra. Délután háromkor énekelve imádkozták el a lelkigyakorlatozók az irgalmasság rózsafüzérét. Csütörtökön bemutatkozott a kaposvári Szent Fausztina Irgalmasság Háza. Minden nap és a pénteki kiengesztelődési délután – melyen tizennégy lelkipásztor gyóntatott a templomban és kertjében – koncelebrált szentmisével végződött.

Laci atya az elmúlt évben a Facebookon közzétett napi gondolataira építette tanításait. Az első elmélkedésben az önazonosságról beszélt: önazonosságunk a gyermeki lét. Istent úgy szólíthatjuk: „mi Atyánk”. Ám naponta kilépünk a kapcsolatból, „nagyfiút” játszva. Elég egy válság, krízis, és összeomlik az ember önmagáról megfogalmazott önazonossága. Ám sem betegség, sem bűn, sem halál nem tudja megingatni azt az önazonosságot, amit Istentől kapunk. Aki tudja, hogy az Atya szeretett gyermeke, nem játssza a maga választotta vagy a világ kínálta szerepeket. Aki e szerepeket játssza, mindig összehasonlítja velük – s vagy különbnek tartja, vagy leértékeli – magát. Ebből fakad a magány. Amikor elveszítjük a relációt, melyben a gyermek van szeretett szülőjével, amikor kilépünk a kapcsolatból, belép életünkbe a félelem.

Jézus soha nem játszott mást, mint azt, aki: az Atya Fia. Ezért nem talált rajta fogást a sátán. Ha nem vagyunk azonosak azzal, akik Isten akarata és tetszése szerint vagyunk, és szerepeket játszunk, a sátán mindig elkap s megpörget minket azokon a pontokon, amit játszunk.

Isten szeretetének hatalmas a tágassága: benne áll fenn az egész világegyetem, ha csak egy pillanatra is megszűnne szeretni, összeomlana minden. Minden az ő szeretetében áll fenn, mi pedig leragadunk a részletekben, nem merjük az egészet nézni. Félünk – mert nem ismerjük a szeretetet, mert nem adtuk át magunkat neki; és félelmeinkből keresztek fakadnak. Sokan félnek a holnaptól, sokan múltbéli dolgok miatt; mások véleményétől, ítéletektől, gondoktól. Ő annyit kér, hogy bízzunk benne. Mi csak abban bízunk, amit mi irányítunk, mi tartunk kézben, s amikor elveszítjük az irányítást, kétségbeesünk. Elfelejtjük, hogy ott van velünk az, aki nem fél.

Bűneink többnyire takarásban vannak; mindenkinek vannak „vakfoltjai”. Mindenhez, amit rejtegetünk, hozzátapadunk. Ha felismered, vidd ki a fényre! Az önigazolás az önmegváltás legkifinomultabb változata. Amikor elhisszük, hogy meg vagyunk váltva, már nem igazoljuk magunkat. A megtért ember belátja bűneit, az igazán meg nem tért belelátja a bűnt a másikba. Minél jobban függünk a szeretettől, annál kevesebb lesz bennünk a félelem, s Isten gyermekeinek szabadsága lesz a miénk. Amikor már nem működik a fontosságtudatunk, felszínre tör a humor, tudunk nevetni magunkon; ha működik, mindig megsértődünk.

Alapállapotunk a morgás, ahelyett hogy úgy léteznénk, mint a dicsőítéskor – fejtette ki második, a különbözőségről szóló elmélkedésében Laci atya. – Csak akkor érezzük jól magunkat a bőrünkben, akkor érezzük magunkat biztonságban, ha megéljük igazi önazonosságunkat, ha olyanok vagyunk, amilyennek Isten teremtett: istengyermekek. Amikor kilépünk istengyermeki mivoltunkból, a szabadságot keresve, mindig szolgaságba süllyedünk. Ingyen, ajándékként jár nekünk a Mennyei Atya szeretete, de nem hisszük el, ezért ki akarjuk érdemelni, meg akarunk felelni. Ha a másikat is Isten gyermekének tekintjük, minden a helyére kerül.

Ha magamat a Szentlélek szentélyének tekintem, rád is így nézek – mindegy, hogy milyen állapotban vagy, az Ő szentélye vagy, és így szép. Ha nem e szemszögből nézlek, akkor veszélyforrásnak látlak. Kapcsolatainkban is szerepeket játszunk: azt, hogy szeretetünknek nincsenek határai. A Szentlélek segít, hogy ügyelj a határaidra: mindig tágítani akarja, de nem rombolja le, mert akkor szétesnél.

Jézus azokat is hívja, akik előtt bezárjuk otthonainkat, közösségeinket. Nehéz követni azt a Jézust, aki szóba áll velük. Nekünk kéne megértenünk az abszolút szeretetet, s nem azon mesterkedni, hogy a magunk oldalára állítsuk.

Szívünk attól lesz tisztátalan, amit kisajátítunk. A tiszta szívű befogadni akarja az ajándékot, nem birtokolni. Amikor nem akarod befogadni a szeretetet, a fényen kívülre kerülsz, rád tör a félelem, bizonytalanság, gyanakvás, önsajnálat, önigazolás, vádaskodás; minden lépésre ellenlépéssel válaszolsz. Elhatárolod magad, bezárkózol, már nem akarsz az Atya szeretett gyermeke lenni, eltávolodtál az atyai háztól, kezedbe vetted az irányítást.

Ha vita támad közöttünk, Jézust nem az érdekli, hogy melyikünknek van igaza, hisz ő maga az igazság, hanem hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz. Tapasztalatunk a megosztottság. Csak a megbocsátás és az ellenségszeretet tudja megtörni a sátán uralmát. A sátánnak része van minden megosztás szításában s fenntartásában. A megosztottságra az irgalom a válasz.

A rejtélyes módon minden teremtményében jelen lévő Istenről szóló harmadik elmélkedés kiindulópontja szerint ahhoz, hogy megértsem önazonosságomat, tudnom kell, ki az az Isten, akinek képmására teremtettem, akiben hiszek.

Isten szeretete megéget. Szenvedélyesen szeret, a menyegzőre vezet. Ő maga a menyegző. Egy szentháromságos szeretetkapcsolatnak vagyunk képmásai, ezért nem tudunk egyedül élni.

Ha a hitemmel kezdek el látni, akkor látom Isten gyermekét, ha bűnös is, ha szenved, ha kudarcok kísérik az életét. Ha az Egyházat nem a hit szemével látom, kétségbeesem, kilépnék; ha a történelmet nem a hit szemével nézem, akkor puszta kronológiai eseménysor; ha a hivatásomat nem a hit szemével nézem, kudarc és küzdelem. Isten nem botránkozik sem a történelmen, sem az emberek történetén, csak a keresztény elit botránkozik. Jézus arra hív: térjünk meg életünk azon területein, ahol még nem a szeretet szemével látunk. Szabadságunk van arra, hogy egészben lássunk. Ha a hit szemével nézek, egészben kezdem el látni az életemet, az Egyházat, a történelmet, mindent.

Ő a kőszikla. Ha elkezdek hálát adni jelenlétéért, olyan, mint mikor a mocsárban biztos alapot érzek a lábam alatt. Az életed a keresztség által el van rejtve a Szentháromságban. Ez a valóság. Ott vagy boldog és biztonságban – mint a kisgyerek a szülei között az ágyban: ebben az erőtérben. Nekünk olyan Istenünk van, aki együtt játszik velünk a pályán, nem kívülről szurkol. Nem megszüntette a szenvedést, hanem együtt szenved velünk. Amikor nem úgy élünk, hogy békében tudnánk aludni, álmodni s ébredni, életünk terhelt lesz – de Jézus hajlandó velünk összeroskadni.

A reggeli dicsőítés után, a Szentlélekről, az imáról, a szemlélődésről, a szentségimádásról szóló elmélkedés elején Varga László kiemelte: a dicsőítésre nem Istennek van szüksége, hanem nekünk. Isten lángoló tűz. „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a szívekben.” Elég a tűzhöz közel menni, és lángra kapunk. A teljes csendben is éghet a szenvedélyes szeretet tüze; tetteinkben is dicsőíthetjük Istent. A dicsőítés lényege, hogy megfeledkezünk magunkról, belefeledkezünk a másikba. Azért nem izzunk, lángolunk, mert magunkból indulunk ki. Nehéz megszabadulni fontosságtudatunktól.

Tudni, hallani, tanulni a Szentlélekről egészen más, mint kapcsolatban lenni vele. A Szentlélek oly figyelmes, hogy a leghalkabb hívásra is mozdul. Az ima lényege mindig a kapcsolat, s a kapcsolat lényege, hogy változzam.

Isten a meglepetések Istene, nem a sémáké, ezért naponta újra kell tanulnom a kapcsolatot. Mindennap újra be kell lépnem ennek terébe – fogalmazott Laci atya. – Amikor imádkozol, keresd Isten tekintetét, fürödj meg az Atya szeretetteli tekintetében. Az ő tekintete felemel, szépnek lát téged, ajándéknak és értéknek. Mindennap oda kell állni Isten tekintete elé. Elég, ha megállsz, és elindulsz befelé, hisz benned lakozik. Senki és semmi nem veszi el ezt tőled.

Nem mindegy, hogyan gondolkozom az Egyházról, mert aszerint vagyok jelen benne – hangzott el az Egyházról, a szentekről és a mennyországról szóló elmélkedés elején. Ha mindenki felvállalná a saját felelősségét, az Egyház élne és virulna. A szeretet legmagasabb foka az egymásra utaltság. Mindennap rá vagyunk szorulva a főre; ha valamelyik testrész önállósítja magát, ott a test leblokkol. A Szentháromságban való lét kulcsfogalma az osztozás, ajándékozás, az elengedés, a bizalom és a kölcsönösség. Ha ezek jelen vannak az Egyház életében, akkor kivirul.

A papságról alkotott képünk jelentősége kapcsán elhangzott: a keresztség szentsége által mindenki részesül a papi, királyi méltóságban és prófétai küldetésben – ez az általános papság. A szolgálati papság küldetése, hogy szolgálja a hívek szentté válását. Aki Krisztusra akar hasonlítani, a főhöz tartozni; nem hatalmat gyakorol, hanem szolgál. A tekintély belülről fakad.

A beteg világot nem megítélni kell, hanem sorsközösséget vállalni vele. Keresztényként mindannyian kiválasztottak (s nem különbek) vagyunk, hogy küldötté legyünk – küldötté úgy leszünk, ha változunk. Aki Isten tekintetében áll, már nem idealizálja magát, s nem démonizálja a másikat. Küldetésünk sokkal több annál, mint hogy legyőzzük egy-két személyes bűnünket, vagy hogy jó benyomást keltsünk. Krisztusban való hitünk legnagyobb bizonyítéka az örömünk. A vallásos viselkedés helyett az öröm dinamikáját várják tőlünk.

A mennyország valóság. Nagyon félünk az otthontalanságtól. Első otthonunk anyánk méhe volt, a későbbiek csak ideiglenesek. A mennyország örök otthon, már benne élünk. Örülj, mert a neved fel van írva a mennyben. Hivatásunk az életszentség. A szentek Isten szeretetétől eltalált emberek: a szeretet izzik, lángol, ég, túlcsordul bennük – hangzott el a záró elmélkedésben.

A kaposvári nyári lelkigyakorlat végén, az elmélkedések és a szentségimádási órák között tartott egy-egy órás fórumon Varga László a hozzá korábban eljuttatott kérdések alapján elsősorban szeretetünk határairól beszélt.

Varga László megyéspüspök Lélekemelő lelkigyakorlatának elmélkedései meghallgathatók ITT.

Fotó: Kling Márk; Udvardy Márton/Kaposvári Egyházmegye

Gátas Judit/Magyar Kurír